A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
A küldöttség tagjai: Marián Párkányi (balról az első), Peter Colotka (középen) és Jaroslav Jeneral megkoszorúzza a 2 449 m magas Rysyn elhelyezett Lenin emlékművet. Az első csoport augusztus 7-én reggel 4 óra tájt indult el, hogy megmássza a 2 449 méter magas Rysyt. Azok, akik a következő napokra tervezték a csúcs meghódítását, és a táborban maradtak, ismeretterjesztő előadásokat, kulturális, sport- és más rendezvényeket szerveztek, valamint a SZISZ a Tátráért mozgalomban utak, ösvények és a Tátra egyéb helyeinek megtisztításán dolgoztak. Az időjárás kedvezett. Derült volt az ég, Kötélhúzó sportverseny a táborban sütött a nap. A terepviszonyok mégis igen nehezek voltak. Előző nap havazott, majd megenyhült az idő, aztán hajnalban fagypont alá süllyedt a hőmérő higanyszála. A sziklákat jég borította. A csúszós terepen nehezen, nagy erőfeszítéssel, néhol csak nagyon lassan jutottunk előre. A párt- és állami küldöttség vezetői és a hajnalban elsőnek indult fiatalok néhány perccel kilenc óra előtt értek fel a csúcsra. Lenin lengyelországi száműzetése idején, 1913-ban járt ugyanitt. Ennek az eseménynek az emlékére rendezi meg az ifjúsági szövetség 1957 óta évről évre a nemzetközi Rysy-túrát, és koszorúzza meg a csúcson elhelyezett Lenin-emlékművet. A küldöttség vezetői a koszorúzás után most is barátságosan elbeszélgettek a fiatalokkal. Érdeklődtek munkájuk, terveik iránt. Szó volt arról is, ki hogyan készül a Szocialista Ifjúsági Szövetség közelgő IV. országos kongresszusára. Nem maradt szó nélkül a túra nehézsége sem. Peter Colotka ezzel kapcsolatban ezeket mondta: — Nem először vagyok a Rysyn. Jártam itt már ragyogó napsütésben és fergeteges hóviharban. Ilyan jeges és csúszós utat azonban, mint ez idén még egyszer sem tapasztaltam. A jeges, csúszós út nemcsak az idősebbek, hanem a fiatalok erőnlétét is próbára tette. A Rysyt kevés kivételtől eltekintve — mégis mindenki megmászta. A többórás gyalogláskor alaposan megizzadtunk és elfáradtunk. A csúcs megmászásáért járó emlékérmet azonban mindenki örömmel vette át és mindenki örömmel őrzi. BALÁZS BÉLA A CSTK felvételei hogy nem a szüleit pumpolta meg érte, hanem összegyűjtötte mindazt a borrévalót, amit augusztusban a fővárosi gépkocsiparkolók egyikében parkőrként kapott. A fizetésen kívül naponta mintegy száz korona ütötte itt a markát, ez pedig — 20—25 munkanapot számítva — szép kis summa. Szánakozással elegy büszkeséggel újságolja újra meg újra a haverjainak, hogy ö majdnem ugyanannyit keresett, mint a 23 évi praxissal bíró édesapja, aki egy tervezőiroda alkalmazottja. Gondolom, a fentiekből is nyilvánvaló, hogy a tizenévesek beszélgetéseiben gyakran kerülnek szóba a munkafegyelem, a munkaerkölcs, a jövedelem és az életszínvonal egymással nagyon is összefüggő kérdései. Elég például belehallgatni az őszi-téli zsebpénzt nyári idénymunkával szerzett fiatalok társalgásába, s az ember hamarosan megtudhatja, hogy abban az üzemben, ahol a szünidő jónéhány hetét töltötték, alig kellett dolgozni valamit. Hogy nemegyszer órák hosszat ültek a ládán ők is, a felnőttek is. Hol anyag nem volt, hol a megtöltendő doboz hiányzott... Aligha járok messze az igazságtól, ha azt mondom: hosszan folytathatnám az ilyen, vagy ehhez hasonló példák sorát. Annak ellenére, hogy nemcsak negatív élményeket élnek át a diákok a nyári munkahelyeken. Köszönhető ez a szakmáját és hivatását szerető tisztességes többségnek. és persze a gyermeküket reális szemléletre nevelő felnőtteknek is. Mert nekünk, a negyvenen felülieknek kell eligazítanunk őket az egymástól különböző érdekek, cselekedetek, álláspontok és lehetőségek kuszaságában. Különösen ilyenkor, a nyárutó és az őszelő heteiben, amikor a vakáció, a szünidőben vállalt zsebpénzkereset élményeit rendszerezik. Önmagukban és szélesebb körű viták keretében is, hiszen ez szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy a fiatalok majdan az értékest, a hasznost, a tisztességest válasszák — ám ehhez tudniuk kell, milyen az értéktelen, a haszontalan, a tisztességtelen, a hivalkodó, a partszélen álló és cinikus. A hibákról, a még javítandókról pedig maradjon meg bennük az, hogy ilyenek is léteznek, de ezeket nem követni, hanem megváltoztatni érdemes. 3. Külhon és belbecs Tudom, berzenkedés helyett, most valamiféle különleges érzést kellene éreznem, de nem érzek. Történt ugyanis, hogy a minap — az üzletjárást már nemigen szívlelő, de engem vasárnapi ebédre szívesen látó, idős néném megbízásából — bontott kacsát vásároltam. A hentesüzlet elárusítónöje, a német nyelvű szöveggel ellátott nejlonzacskóra mutatva, diszkrét mosollyal közölte velem: most nem akármilyen kacsát vásárlók, hanem exportból visszamaradottat. Tulajdonképpen -tehát — ha majd a néném által meghatározott időpontban ropogósra sülten asztalra kerül —, valamiféle különleges exportaromának kellene átjárnia erre szolgáló érzékszerveimet. Én viszont előre bevallom: az extra áru tudatában sem érzek áhítatot, és bizony az érzékszerveim sem ülnek majd tort... Már eleve bosszant ugyanis, hogy a csomagolás kerek perec tudatja velem: ezt az árut nem nekem szánták, hanem külhoni piacra; csak hát oda valaminek okán nem jutott el. Talán nem felelt meg a színe, az íze, bár az is lehet, hogy valami komolyabb kifogás merült föl ellene. Viszont ha ott nem felelt meg, akkor miért kell, hogy nekem megfeleljen?... Ráadásul olyan csomagolásban, amely előre tudatja velem a turpisságot, pontosabban azt: legyek megtisztelve, hogy ugyanazt majszolhatom, mint külhoni ínyenctársaim. Illetve mégsem azt, hiszen valami miatt visszamaradt az exportból az általam vásárolt kacsa. Ki tudja, talán épp a csomagolással volt a baj. Mondjuk, nem elégítette ki a kényes külföldi ízlést; a kevésbé igényes hazai vevő viszont aligha tulajdonít komoly figyelmet a csomagolás minőségének. De elképzelhető az is, hogy a szükségesnél többet csomagoltak ilyen fóliába, netán a határidő csúszása miatt hiúsult meg az export. így hát ahelyett, hogy örvendeznék az exportból visszamaradt árunak, az egész ügy zűrzavart okoz bennem. Kénytelen vagyok például azon töprengeni, hogy a különböző piacokhoz, úgy látszik, különbözőképpen idomul a gondolkodási módunk, termelési módszerünk, piackutatási, kereskedelmi és szállítási metódusunk. Pedig az igényes piac — az ízek, a szokások, a hagyományok sajátosságaitól eltekintve — egyvalamiben mindenképpen közös. Abban, hogy a jó minőségben nem ismer tréfát. Az elárusítónő jóindulatú megjegyzése viszont akarva-akaratlanul azt jelzi, hogy nemegyszer nem ugyanazt a minőséget kapja a hazai vásárló, mint a külföldi. Hogy más a külhon és a külszín, és más a belbecs. Tovább folytatva e gondolatsort, ez viszont azt jelzi, hogy a hazai piacra szánt terméket akkor sem lehetne az igényes külföldi piacra ajánlani — netán szállítani! — ha arra hirtelen igény jelentkezne. Üdvös lenne hát végre eltüntetni azt a szemléletet, amely különválasztja a hazai, illetve az exportpiacra kerülő termékek minőségét, és persze gyártását is. Ez a járható útja annak, hogy ne gazdaságunk egésze * maradjon vissza, hanem legföljebb egy-egy tétel a pecsenyekacsa-exportból. MIKLÓSI PÉTER 13
