A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
VAJKAI MIKLÓS Mater Az apácafőnöknő már jó ideje a kolostori kápolna oltáránál térdepelt. A hűvös félhomályban a stilizált oltárképen Jézus urunk immár negyvenkét esztendeje a vizeket járta. A bokájáig érő gyolcsingében és püspöklila tógájában nem emlékeztetett ama ellentmondásos, néha hisztérikus, máskor pedig talányos férfira, aki a templomból kizargatta a kufárokat, vagy a saját testét kínálta fel eledelként a bámész hadaknak. Jan Pontius Fabius akkor festette e képet, midőn Regina nővért a rendház főnökasszonyává választották. Az akkori — harminckét esztendős — mater kíséret nélkül látogatta meg a mestert, akinek másfél évtizeddel korábban a szeretője volt. Fabius úr nincstelensége emelt falat a boldogságuk elé. Végül is Regina kisasszony a kényelmet, a felelőtlenebb életformát választotta. A kolostor falai közé kerülve a teste konokul emlékeztette őt a gyönyörök óráira. A nagyvilági hivságokbó! kirekesztettként járt s kelt a labirintusszerű, homályos folyosókon, mígnem magához tért. Ha már ide került, nem hagyhatja, hogy az apácák átlagos állománya őt is bekebelezze. Harminckét esztendősen elérte a Hatalom Ija púját. Ekkor már nemigen érdekelte őt a múlt. Próbaidős apáca korában még kancsal indulattal gondolt a mesterre, ám a haragja porlepte közönnyé vált az évek folyamán. Majd ez is megsemmisült. Amikor a kolostor főnöknöjévé választották, bár nem volt ez teljesen gyökértelen lehetőség, mégiscsak váratlannak tűnt fel: megjelent a mesternél. Jan Pontius Fabius ekkorra már megöregedett. Az ágas-bogas hajkoronája a válláig ért. A sötét hajába és a torzonborz szakállába immár fehérlő foltok vegyültek. Jócskán meghízott, ami méginkább növelte jó közérzetét. Ugyanakkor, mint annyi epikureus: megőrizte a testének és elméjének fürgeségét. Amivel mater Regina sohasem számolt: Fabius úr meggazdagodott. Hatalmas házat építtetett. A ház fedett, benső udvarában úszómedence. A medence körül embemagyságú befejezetlen szobrok: a fiatalon elhunyt Isaac Brühl alkotásai. A falakon monumentális mozaikkompozíciók. És amerre nézett: mindenütt hatalmas pálmák, fikuszok, kaktuszok, citrom- és narancsfák zöldelltek. A tágas külső udvaron túl erdei park. A főnökasszony nem feledte a mester önimádó és élvhajhász hajlamát. A szerelmük idején Fabius nem egy előkelő panzióban okozott megbotránkozást. „Ezt az embert sohasem érdekelte az illem ..Hogy mi az illem, és hogy kiknek „találták ki", azon sohasem tűnődött el, A hajdani barátnő csupán arra figyelt fel, hogy a férfit boldogította a szabadossága. Miután Regina kisasszony elhagyta választottját: Jan Pontius Fabius rendet teremtve emlékei közt — absztrakt festményben örökítette meg Regina kisasszonnyal eltöltött két esztendejét. A szürke, a sárga változataival és egy körömnyi vérvörössel — a minimal art térhódítása előtt ötven esztendővel — létrehozta a minimális festészet első alkotását. Regina — bármennyire is jelentéktelennek tűnt Fabius szemében, végül is — a tudta nélkül szokatlan müvet csikart ki a mester tehetségéből. Egy müvet, amely korlátok közé szorított gomolydulásokról, kicsi és bárgyú megnyilvánulásokról tudósított — magába feledkező sejtelemmel. Jóval később a kereskedőkkel tárgyalt — lélekben mind tökéletesebben —, az emlékek fogságába került. Ő maga még sohasem tapasztalt ilyet. Ama, bizonyos VÍZ válhatott így borrá a kánaáni menyegzőn. Jan Pontius Fabius fokozatosan vette át a terület hangulatát, a város „egyidejét", hiszen csak jelene volt, mint a bitófa alatt állónak, akinek a csontjaiból és ízületeiből makulátlanul már mindent felszívott magába a jelen. Fabius órákra átlényegült e területté. Úgy járt-kelt, hogy a város minden perce, minden kiteljesedése és összeomlása az érkezettben csapódott le. „Ftegina városa ..." — igy a mester. „Ami itt történik, egy kicsit az ö jegyében is történik..." — gondolta. Ordas gyárkémények alatt haladt. Aszfalttengeren caplatott át. A visszhangtalan utcák tompa moraja. a kormos házfalak, mint utcára csapott szegénygyerekek: megejtöen nyomorúságos léttel. Sietett, mint egykor a lányhoz. S amint szaporázott, az Időből újra szóltak feléje Regina lépteinek hangjai. E hangoktól, akárcsak valaha a kisasszony zajaitól; nyitottabbá lett a férfi. Az érzelmek szorítókötelei közt az értelem csődöt mond, meghátrál. Jan is hiába kutatott. Sokáig tartott, amig fáradtan visszahőkött. És innen már csak kartávolságra volt a festői vászon, hogy a mester expresszív hangulatú, elvont festményben megörökítse „Regina kisasszony keresését". A lánnyal kapcsolatos két képet egymás mellé helyezte. Indulattal tapasztalta, hogy ezek az alkotásai nem érintik a „felnőtt művek övezetét". Ablaktalan szurdokba zárta őket. Amikor évek múltával előkerültek. Fabius gúnyos elégtétellel fogadta azt a tényt, hogy a molyok, a pókok, és a csótányok „pontot" tettek egy bizonyosfajta szellemi kisülés után. Lényegében sorstársak voltak. Jan a képzőművészetnek esküdött örök hűséget. Harminc esztendő telt el azóta. Jóban és rosszban megtartott e szövetség, melynek pillérei (bár az elméletek felhötömbjei felé mutatnak) a kopár földön nyugodnak. A fönökasszony frigye más szövetű. Dehát, hagyjuk ezt! Túljutva a találkozásuk első órácskáinak mézein és mázain: a ház benső udvarának édenében beszélgettek. Fabius bemutatta ifjú feleségét. Az asszony szelíd mosollyal motyogott valamit, s tovaállt. — Nagyon szép nő ... — mondta az apáca. — És rideg természetű ... Fabius: — A magamfajta felhötornásznak hatványozottan szüksége van a földönjárókra. Regi. Valahányszor, ha munkához látok, megkülönböztetett figyelmet tanúsítok a konkrét dolgok iránt, nehogy alkotás közben megfeledkezzem róluk, mert hajlamos vagyok erre. Nem vagyok sem alvajáró, sem műkedvelő mázolgató, így szinte megannyi munkámba annyi erőt és kitartást áldozok, amennyi a mondandójával-küldetésével esetleg megtérülhet. A te Jézusod még ott búdösödik a műterem falai közt. A legyek szállják. A penésztől zöld az egész vászon. De másfél nap alatt megszárad. A penész lepereg róla. Amint elnéztem, elég jó kép. Olcsón készítettem, mert azt a többletet, amit ti úgysem igényelnétek: jobb időkre megtakarítottam magamnak. A püspök úr — mint oly számos mázolmányt, majd ezt is — fölszenteli, és, ha majd előtte térdepelsz, jusson emlékezetedbe, hogy ez a kép: önmagad teljességének elvitathatatlan függvénye ... 1 Az apáca ennyi idő után e pimaszsággal nem számolt. Dehát melyikük kezdte a pimaszkodást ? A mester? Aki az első adandó alkalommal levette őt a lábáról. Vagy éppen ő maga ? Amikor Fabius úr helyett vakon a kolostort választotta. Vagy nemrég, midőn levelet irt a férfinak, hogy megfesthetné a jólísmert bibliai témát... ? — Persze a kép: csak kép... — mondta Jan. — Az idő múlásával mind gyakrabban kapom magamat azon, hogy a festékanyag nem más, mint növényi vagy ásványi kivonat. A te Jézusod ráadásként még néhány nyers tojást is kapott: elzatyoltam a festékben, és most — orrom tanúskodhat, hogy mit művel az a tojás ott... Hát... Ennyi az egész ... És ti majd esetleg ott térdepeltek e kivonat* halmaz előtt, amit talán egy eszelős a vászonra kent, és révületbe esve dicséritek a Mindenhatót... — Uram ... — így Regina fönökasszony. — Jó, jó. Nem illik igy lamentálnom, annyi bizonyos, a munkaadóm előtt. Hiszen, ha olcsón is dolgoztam, még mindig szépen kerestem. A Megváltó bennünket néhány hónapra tényleg megváltott... Regina fönökasszony: — Sejtem, hogy az imént, mit akart mondani. Alighanem azt, hogy mi hittevök letérdepelünk Jézus Krisztus urunk előtt, akinek szerzetesnökként örök hűséget esküdtünk, melynek záloga e gyűrű, szóval, letérdepelünk — esetleg — az ön alkotásra előtt, és a szemünket reá vetve fohászkodunk, s az imádságunk, a lelki áhítatunk általi megtisztulásunkkal lélekben máshová, magasabb régiókba jutunk. És talán mind abból, amit ön a KÉPBE alkotott, semmit sem veszünk észre. Mert nekünk nem a teljes alkotásra, mint műre van szükségünk, hiszen — már megbocsájtsa — az Úr teremtése elvitathatatlanul hatalmasabb minden evilági kotnyeleskedésnél. A magunk öröme Isten örömében keresendő. S életünk többletét az Úristen létének többlete adja nekünk. Fabius úr, az önök munkái így válnak számunkra illusztrációs anyaggá, alkalmakká, hogy reájuk pillantva a magunk szentjei jelenjenek meg előttünk... — elhallgatott egy pillanatra. Bár alaposan felkészült e találkozásra, e magánbeszéd mégis felhevítette. Izzadt tenyerét a ruhafodrába törölte. — Különben is: a kép megannyi esetben felszenteltetik. Isten tulajdonává lészen. S ahhoz földi halandónak már nemigen lehet köze. Csekély vigasz lehet az ön számára, uram, néha megtörténik, hogy az alkotás hosszabb vagy rövidebb időmennyiség elteltével az anyaszentegyház visszaszolgáltatja a világnak. Hála a nappalnak, mely sietősen rövidült! Jan Pontius Fabius az utcaajtóig kísérte az apácafőnöknőt, akivel a közeli órákban ugyan sokat hadakozott, ám a szerzetesnő — az önáltatásaitól támogatva — megtartotta lelki egyensúlyát. A kocsija két perc múlva eltűnik az utcasarkon. Jan Pontius Fabius minden búcsúzáskor ama végsőre gondolt. Az otthonából eltávozott: óhatatlanul is visszapillantott. Úgy. Minden egyes távozásunkra magunkkal viszszük a halálunkat, amelyről nem tudjuk, hogy végérvényesen mikor üt le a lábunkról. Talán még ma, az alkonyati órában, vagy holnap, a jövő vagy éppen az azt követő héten megrendelés érkezik a Z.-i, a V.-i grófságból vagy hercegségből, hogy Fabius örökítse meg a potrohos uraságot, a dagadt képű dámáját, vagy kecses, de együgyü ágyasát, akit kövér bugyellárisával vett meg, és szent meggyőződése, hogy a mester testének házában lakozó ördögöt is megvásárolhatja. És Fabiust nem testi, de „szellemi kiszolgáltatottjává" teheti. Olykor reá is ripakodnak a nagyurak. Jan Pontius Fabius tűrőképessége határtalan, ha a jólétének alapjairól van szó, hogy — meg-megfesthesse ama vásznait is, melyekért pénzt nem remélhet. A mester tudja: a jövőidőből lánc-terhessé váló múlt sikeredik. A bánok, hercegek, grófok, a pókhasú csuhások ma még eljönnek hozzá, hogy megörökítse őket, és nem sejditik, hogy a festett fizimiskájuk fölé — láthatatlanul — egy Másik arc kerül éspedig Fabius mesteré. S ha majd a dúsgazdagok a termőföld alá kerülnek, Jan Pontius Fabius szelleme ural majd megannyi alkotást. S a szemlélők majd azt mondják: „Ez az izé ... Ez a bíboros milyen jól van megörökítve .. . Hja, Fabius jelentős mester volt..." Tegnap éjjel megint itt járt nála Katherina. Ha Katherina érkezik: Fabius úr a ház hátsó bejáratához siet. Johanna, a szolgálója fáklyát tart, mig a mester kinyitja a műterem melletti odút, hogy két-három órácskát beszélgethessen a hetvennégy esztendős Katherinával, akire feltűnően hasonlít. Katherina mindig olcsó, mélybarna vagy mélykék szövetből varrja ruháit. Bokáig érő, szűk öltözéket visel. Fabius szereti Katherinát. És Katherina is imádja a torzonborz képű, nagydarab férfit. És amikor az idős hölgy — jóval a hajnal előtt — távozik: Johanna azt mondja, ki ez a gyönyörű asszony, úgy halad, mintha árnya sem lenne a nagyvilágban. És Fabius: „Pszt, senki sem tudhatja meg, hogy itt járt. Ő: Katherina. Az egyetlenegy. Akiből nem lehet több." És lóhalálában közeledik az a pillanat, amikor Jan Pontius Fabius majd kezébe veszi az ecsetet, hogy megfesse Katherinát. 14
