A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-18 / 38. szám
Ki viszi át... Fények és ••• Kevesen tudják, hogy június végén nemcsak a Tisza virágzik. A Latorca ugyanúgy temetője a néhány órás kérészéletnek, amikor a természet e furcsa teremtményeinek ezrei bújnak elő a parti homokból s a szerelmi nász után a halak csemegéivé válnak. Szemünk láttára pereg le mindaz, amitől Madách szavai oly megkapóak: „Minden mi él, egyformán soká él. A százados fa, s az egynapos rovar. Eszmél, örül, szeret és elbukik, midőn napszámát s vágyait betölté." Ez a motívum tér vissza örökösen Kiss Egon Károly festészetében is. Tobzódó vibrálásban, a színek és a fény találkozásában mitológiai távlatokig kivetítve az élet és halál problematikája. Kísérletét az elvont fogalmak megragadására tájképein is érezhetjük. A Napraforgók című sorozatában az életet tápláló fény forrását, a Napot szinte kultikus rajongással láttatja. Portréin a boldogság pompája és az elmúlás figyelmeztető ráncai közti feszültség fejezi ki békétlenségét, mint aki e boldog pillanatokat szeretné színék megállítani, de tudja ugyanakkor, hogy ez lehetetlen. Reményteljes vágyai és a valóság zord igazsága közt őrlődik, de mindaz, amit elénk tár, az az élet teljességének igenlése. Szinte hihetetlen, mennyi görcsböl és kudarcból fogalmazza. Azon alkotók közé tartozik, akik már eszmélésük kezdetén a képi kifejezés felé vonzódtak és nem eredménytelenül. 1970-ben tizenhárom éves korában készített grafikái eljutottak az oszakai gyermekrajz kiállításra. Egy év múlva szülőfalujában, Leleszen Binó István, Ferenc György és Bajusz Ernő társaságában ő is bemutatkozott. Majd a kassai iparművészeti középiskolában tanult alkalmazott grafikát, ami a szakmai fogások elsajátításához mindenképp hasznos volt, de az iskolás sablonok még soká nyomot hagytak munkáin. Talán akkor sikerült ezt végleg levetkőznie, amikor a természet hétköznapisága mögött, avagy annak mélyén felfedezte e látvány pillanatonként változó egyediségét. így kötődik eredetien és letagadhatatlanul a Latorca és a Ticce sajátos motívumaihoz. Azt keresi benne, ami csak itt kaphat emberi értelmet. A természet harmóniája és sokszínűsége szimbólummá nő képein. Témái hosszasan érnek meg benne, mint a kérészek lárvái évekig a vízpart homokágyában, hogy aztán rövid könnyed szárnyalásban teljesedjenek ki. Ennek a pillanatnak megörökítése a legnehezebb. Ezért tesz ennyi sorozattá váló kísérletet, ezért van e témának ennyi újrafogalmazása. Újabban az olajképek mellett ismét a grafika felé fordult, a rézkarc technikailag igényes, de leheletnyi dolgokat megragadni képes területén. Nincs könnyű dolga, mert mint a Királyhelmeci Művelődési Központ réklámgrafikusa bizonyos sablonokban kénytelen dolgozni, de talán éppen ezért lett egyik fö ösztönzője és szervezője a nyári alkotótábornak, ahol szabad alkotói légkörben tudja feltölteni szellemi tartalékait. MIHÁLYI MOLNÁR LÁSZLÓ (Fotó: Bogoly János) A moszkvai Kisszínház nemrég mutatta be Victor Hugo A nevető ember című müvét. A képen ebből látunk részletet. A Japánba látogató turisták közül sokan nem tudják (az idegenvezetők szerint még a hazaiak sem igen ), hogy a Horyuji-templom a világ legrégibb faépítménye: ezeréves hinoki-fából építették hétszáz évvel ezelőtt! Az ötemeletes pagoda a jól kiválasztott és megmunkált fa épületanyag tartósságának legjobb bizonyítéka. Az Arnica nyolcoldalas interjút készített Diane Keatonnel (a képen), a Játszd újra, Sam, az Annie Hall, a Manhattan és más Woody Allen-filmek főszereplőjével. Megjelenése a régi: meghatóan esetlen ruhadarabjai dacolnak a divattal, csak arra jók, hogy tetőtől-talpig elrejtsék a kíváncsi tekintetek elől. Lábbelije olyan idétlen, hogy cipőnek sem nevezhető. Viharvert kalapja, amelyet a szeméig lehúz, méltóképpen egészíti ki „szerelését". Egyébként megváltozott: Filmet rendez. Arra a kérdésre, forgat-e még Woody Allennel, igennel válaszolt. Őszi tervek című filmjüket stílszerűen ősszel kezdik forgatni...
