A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-04 / 36. szám
Lovicsek Béla, a közkedvelt prózaíró, lapunk egykori munkatársa a napokban töltötte be 65. életévét. Ebből az alkalomból szeretettel köszöntjük őt, s kívánunk neki jó egészséget, hosszú, nyugodt életet és töretlen alkotókedvet. LOVICSEK BÉLA A KUTYÁS FÉRFI Késő ősz volt. Korán sötétedett. A folyóparti kisváros elcsendesedett. Sehol egy fény, egy hang. Mintha teljesen kihalt volna. Az idős asszony lefekvéshez készülődött. Halk kopogás az ajtón. Felkapta a fejét. Vajon ki lehet? Nem mintha fért volna. Nem félt ő már semmitől. A haláltól sem. Éppen eleget élt ahhoz, hogy ne féljen tőle. Az utóbbi napokban felszólították néhányszor. ta, hogy hosszú füstcsíkot húzva maga után a folyóba hulljon, de más nem történt. Az asszony némi csodálkozással fürkészte az idegent, még inkább a kutyáját, az ölében gubbasztó fekete szörcsomót. A kutya kicsi volt, alig öklömnyi s pihekönnyű. Értelmes gombszemével bizalmatlanul pislogott viszsza az asszonyra. Az idegen hallgatagon ült. Nem valami fiam is, a Jóska ... isten nyugosztalja ... A férfi maga mellé tette a kutyát és megsimogatta a fejét. A kis oktalan állat hálásan pislogott fel rá. Állát a két mellső lábára fektette s úgy pihent. Láthatóan otthonosan érezte magát. Jó langymeleg volt. Néha kilökte és meglobogtatta a kis piros nyelvét. — Mit tud Jóska fiáról, Gajdos néni? — — Mást nem üzent? — Csókoltatja ... meg hogy nagyon vigyázzon magára... Az asszony szemét ismét ellepte a könny. A szobába ment, kis ideig matatott a szekrényben a ruhák közt, az iratok valóban ott voltak a belső zsebben. Igazat beszélt az idegen. — Tessék! — adta át a borítékot. Észbe hogy költözzön el a veszélyes övezetből, mert baja eshet, de ö maradt. Ha meg kell halnia, haljon meg itt, ahol felnevelte az öt gyerekét, s ahonnan elkísérte utolsó útjára a párját. Nincs már sok értelme az életének. A kopogás megismétlődött. Kinyitotta az ajtót. A küszöb előtt középkorú, eléggé magas, borostás állú férfi állt, ölében egy kutyával. — Gajdosné? — kérdezte az idegen. — Én volnék... — mérte végig az aszszony tétován az idegent. — Jöjjön már beljebb!... Ha megpillantják a fényt, egykettőre idepuffantnak a folyón túlról... — Jó estét! — köszönt az idegen, miután, belépett a konyhába és körülnézett a szegényes lakásban. A tűzhely melletti sámlira ült. — Engedelmével... Átcsapott a hideg .. . A kisvárosban és a folyóparton húzódó állásokban németek tartották a frontot, a túloldalon meg oroszok. Alkonyattájt gyakori volt a lövöldözés, aknázás, most azonban szokatlanul nagy volt a csend. Néha ugyan felröppent a magasba egy-egy világító rakébeszédes, gondolta az asszony, de majd csak kinyögi, mit akar. — Hová nyílik az ajtó? — kérdezte a férfi sokára. v — A szobába. — Hát a másik? — Az meg a kamrába. — És onnan? — Azon túl nincs semmi. — Pince van alatta? — Nincs. — Hová rejtőzik, mikor nagyon lőnek? — A dunna alá — vonta meg a vállát az asszony. Az idegen felállt, benyitott a kamrába s körülnézett a küszöbről. Nem volt bepadlásolva. A falhoz létra támaszkodott, azon lehetett feljutni. Visszaült a helyére. — Mi van a padláson? — Semmi... Még egér sincs ... Éhen pusztulna ... — Rágyújthatok? — Nyugodtan, engem nem zavar, az enyémek is mind füstöltek, még a legkisebb kérdezte az idegen váratlanul. Egykedvűen szívta a, cigarettáját. — Ismeri a fiamat? — kérdezte újra a férfi. — Semmit... — felelte az asszony kútba hulló reménnyel. — Elvitték, étsirattam, ennyi az egész ... -j- Eleredt a könnyé. — Jóska biztonságban van — mondta a férfi. — Biztonságban?... Hol? — Ott túl a folyón ... — Messziről jött ember azt mond, amit akar — mondta az asszony bizalmatlanul sandítva az idegenre. Lábát lógatva ült az ágy szélén, sóhajtott. — Nem hiszek én már senkinek sem ... — Pedig biztonságban van. Tegnap beszéltem vele. — A folyón túl? — hitetlenkedett az aszszony. — Talán még üzent is valamit... — jegyezte meg keserűen. — Igen ... Azt üzeni, hogy a szekrényben, az ünneplő kabátjának belső zsebében fontos iratok vannak. Arra kéri, hogy azokat az iratokat adja át nekem. kapva most döbbent meg csak igazán. — Jézusmáriám! Hogy jutott maga ide át a folyón túlról? A férfi eleresztette füle mellett a kérdést, s a boríték tartalmát kezdte tanulmányozni. A fontos tervrajzok pontos képet adtak a német állásokról, a lőszerraktárakról és egyebekről, sőt a parancsnokság épülete is be volt rajzolva rajtuk precízen, áttekinthetően. Gajdosné az idegent figyelte. Látva, hogy annak elégedett öröm játszik az arcán, s hogy mennyire ragyog a szeme, furcsa gyanú kezdett benne csírázni: hátha ez az idegen nem is a fia barátja, hanem gárdista vagy a Gestapo embere?... Hátha csak azért jött ide és férkőzött meséjével a bizalmába, hogy terhelő bizonyítékokat szerezzen a fia ellen? Semmi kétség: ez az ember ellenség! Különben hogyan tudott épségben átjutni a folyón, mikor még egy madár sem szállhat át felette észrevétlenül? Tehetetlen kínjában kiverte homlokát a veríték. Anyai ösztöne veszélyt sejtett: ez az em-14
