A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-09-04 / 36. szám
bér a fia életére tör. Márpedig akkor nem viheti magával a terhelő bizonyítékokat. De hogyan akadályozhatja meg, hogy szálljon szembe gyenge asszony létére egy életerős férfival, hogy megmentse a legkisebb fia életét ? Tehetetlenségében és elkeseredésében elsírta magát. Az idegen vigasztalni próbálta, de hasztalan. — Félek... — buggyant ki önkéntelenül az asszonyból a szó. — Csak nem tőlem. Gajdos néni? — Nem magamat féltem én, elhiheti... Az asszony hanghordozásából és bizalmatlan. gyűlölködő tekintetéből kiérezte a férfi, .hogy az asszony nem hisz neki, s ki tudja miért, veszélyt érez. Ha tűzbe dobnám az iratokat, megnyugodna, Gajdos néni? — De nem dobja, mert sokkal fontosabbak azok a papírok magának, mint a ... Tudom én, hogy nagyon fontos papírok azok .. . — Fontosak, Gajdos néni — mondta a férfi nyugodt és kedves hangon, hogy visszanyerje az asszony bizalmát. — Sokat köszönhetek a fiának, különösen akkor, ha sikerül az iratokat baj nélkül átjuttatnom a folyón. — Átjuttatni... hát át akarja juttatni? — kérdezte az asszony felcsillanó reménnyel, bár még mindig bizalmatlanul pislogott az idegenre. — Mégpedig pontban éjfélkor... — Megsimogatta a kutyát. — Majd Morzsa átviszi ... Ugye kis kutyám? — Beléfagy a pára ebben a hidegben. — Szívós és okos kutya ez, Gajdos néni... — A kutya látható érdeklődéssel figyelte a gazdáját, szeméből értelem és hűség sugárzott. — Éppen csak beszélni nem tud ... Ha akadna egy kis ételmaradék ... megetetném, mielőtt útjára bocsátom ... — Maradt egy kis paprikás krumpli a lábos alján... Ha megfelel, szívesen odaadom ... — mondta az asszony megelevenedve. Most már látszott rajta, hogy oszladozóban a bizalmatlansága. Gazdája biztatására a kutya egykettőre befalta az ételt. — Más kezéből nem fogad el semmit... — Még ilyen kutyát! — álmélkodott az asszony, s hogy teljesen kinyilvánítsa a bizalmát mindkettőjük iránt, simogatásra emelte a kezét, de félúton megállt a karja: megfeszült a kutya teste, a négy lába mintha a földbe fúródott volna, a szőre felborzolódott, s vicsorítva felmordult. — No, nézd csak, tán még meg is harapná az embert. — Nem harap. Gajdos néni, csupán védekezik — mosolyodott el az idegen először, mióta ott üldögélt, majd kiadta a parancsot: — Morzsa, köszönd meg a vacsorát! A kutya leült, felemelte a két mellső lábát, harangozott, s aprót, bizalmasat vakkantott. — Még ilyen kutyát! — álmélkodott újra meg újra az asszony. — Ugye, nagyon kedveli? — Hűséges társam ... sok veszélyt éltünk már át együtt, nem csoda, ha a szívemhez nőtt. Nagyon szeretem ezt a kis szőrcsomót. A kutya mintha bizonyságul bólogatott volna, s boldog nyüszítéssel furakodott a gazdája ölébe. Éjféltájt az idegen viaszosvászon zacskóba csomagolta az iratokat, majd gyakorlott kézzel a kutya hasa alá kötötte. Játékos ugráltatás következett, utána pedig szigorú ellenőrzés: nem áll-e túl szorosan a pakk, esetleg nem lazult-e meg. Miután mindent rendben talált, pontban éjfélkor útjára bocsátotta a kis küldöncöt. — Vidd, vidd, kis kutyám, fuss, vigyázz, és ide gyere visszaI Értetted: ide gyere vissza! Morzsa a nyitott ajtón kisurranva beleveszett a ködös éjszakába. Vitte, röpítette az ösztöne. — Kötve hiszem, hogy visszajön — mondta az asszony távolba révedö szemmel, s a hideg vízre gondolva, megborzongott. — Minden bizonnyal visszatér, ha nem veszik észre a németek és nem lövik le — mondta a férfi. — Már ismerik Morzsát a németek... Gajdosné hitetlenkedve csóválta a fejét. Az idegen pár hasáb fát dobott a tűzre, hátát a falnak támasztotta s behúnyt szemmel virrasztott. Fáradt és kimerült volt, éhes is. Az asszony nem zavarta, hagyta, hadd pihenjen, pedig ezeregy kérdés ült a nyelvén. Az idegen elszunditott. Hajnaltájt ismétlődő géppisztolysorozat riasztotta fel. Belefülelt a falakon túli világba, de semmit nem hallott. Süket csend ölelte körül. Órájára pillantott: már vissza kellett volna térnie. Vajon miért késik? Baj érte?'Talán éppen az imént oltották ki az életét? Ha zacskóval tér vissza, akkor igen. akkor újabb feladat megoldása vár rájuk. Elege van, nagyon belefáradt már. Morzsa halk nyüszítéssel és kapirgálással jelezte az ajtón, hogy megjött, hasán a zacskóval, csuromvizesen. Reszketett minden izében. Az idegen egy darab ronggyal dörzsölte szárazra a szőrét. Az asszony felült az ágyban. Tágra nyílt szemmel bámulta a fekete szőrcsomót. Hirtelen futó léptek dobaja közelített a házhoz. Az idegen és az asszony riadtan néztek egymásra. — Németek! — jajdult fel az asszony. — Gyorsan fel a padlásra, a kémény mögé! Siessen! A férfi felkapta a kutyát, a kamra sötétjében kitapogatta a létrát, és felkapaszkodott a padlásra. Meglelte a kéményt, mögéje kuporodott, s lélegzet-visszafojtva várta a fejleményeket. Csak most ne hagyja cserben a kutya, esetleges ugatásával el ne árulja ... Két német dörömbölt az ajtón. Gajdosné hiába méltatlankodott, hogy miért háborgatnak egy öregasszonyt éjnek idején, félrelökték és mindent átkutattak. Az egyik német — a fiatalabbik — benyitott a kamrába. Zseblámpájának sugara felfutott a létrán, majd kioltva a fényt, lövésre kész géppisztollyal ő is felmerészkedett. Pillanatnyi dermedt csend és várakozás után fény nyilait a padlás sötétjébe. Az idegen férfi ölében a kutya teste megmeredt, s a szőre felborzolódott. Mindennek vége, gondolta a férfi: a következő pillanatban felmordul vagy ugatni kezd és akkor... Közben a német óvatosan fellépett a padlásra. A kutya teste még inkább megfeszült .. . s a fény, a kérlelhetetlen hideg fény körbe-körbe járt... Mielőtt a kéményt érte volna, az idegen pillanatnyi habozás és tétovázás után határozott: tíz ujja Morzsa nyakára fonódott majd ráfeszült, mint a bilincs ... A férfi testét elöntötte a veríték, úgy érezte, mintha a saját nyakát szorítaná a vasbilincs keze, szinte fuldoklóit. Kis híján feljajdult, de a közelében ólálkodó halál öt is elnémította... A vézna testecske lassan elemyedt a szorításában ... TŐZSÉR ÁRPÁD Csallóközi ősz, 1986 Nekem is van már őszi kertem, nemcsak Vasnak meg Zs. Lajosnak — Álltam az ablakban leverten, s eszembe a tájról ez jutott csak. (Kórházból engedtek el éppen, a szélben vonagló görcsös kis fák belek voltak, vizesen, kéken lógó lombjuk veseciszták.) E tájat rég Aranykertnek mondták, aztán mint ágyon roppant terűt, a várost hozzá közelebb tolták — Ablakom alá kert így került S igy kerültünk megint mi, hárman össze: a természet, a város meg én. Mit részeiben éltem korábban: a teljességem terült elém. Az ősz vizén léteim: volt — s van-létek lebegtek, egy, kettő — három ladik: a heisenbergi két természet s lelkem, a sötétlő harmadik. 15
