A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-28 / 35. szám

KINCSŐNK A NYELV — Ekkor kerültem Komáromba, a magyar gimnáziumba tanárnak. A pedagógusi pálya nem volt szokatlan számomra, hiszen diák­koromban már tanítottam néhány iskolatár­samat, sőt az egyetemre való jelentkezésem idején a tanári pálya lehetősége is megfor­dult a fejemben, de a hivatalnokoskodás után mégiscsak fordulatról beszélhetünk, sőt számomra egyfajta megtisztulást és felsza­badulást is jelentett az, hogy tanítani kezd­hettem. S noha annak idején az egyetemen rengeteget olvastam és irodalmi téren is műveltem magamat, szükségét éreztem an­nak, hogy a pedagógiai pályára is felkészül­jek. ezért beiratkoztam a bratislavai pedagó­giai főiskolára, ahol Sas Andor. Mayer Imre és Tóth Ferenc volt a tanárom. Sas Andor őszintén meglepődött irodalmi tájékozottsá­gom láttán, hiszen az idő tájt az ilyesmi nem volt jellemző a felvételre jelentkezők köré­ben. Szerette volna, ha azonnal oktatónak szegődöm a főiskolára, s addig kapacitált, mígnem 1954-ben kötélnek álltam. De a főiskolát is elvégeztem becsülettel. Ebben az időben kezdődött irodalomtörténészi és iro­­dalomkritikusi tevékenységem is. Ószintén megvallva eleinte nem akartam a csehszlo­vákiai magyar irodalommal foglalkozni, s mondtam is Sas Andornak, hogy én másfajta irodalmi koszthoz vagyok szokva, de be kel­lett látnom, hogy a kibontakozó csehszlová­kiai magyar irodalomnak szüksége van olyan irodalmárokra, akik nevelve bírálják az új alkotókat. Sas Andor mindig is hangoztatta, hogy fel kell emelni a színvonalat, s Fábry Zoltán cikkei is arra döbbentettek rá, hogy ezt csinálni kell. — Azt jelenti ez. hogy kényszerűségből lett kritikus? — Tulajdonképpen én egyáltalán nem va­gyok kritikusi alkat, fáj nekem vesézni a műveket. Kezdettől fogva nevelő célzatú kri­tikák Írására törekedtem, s emiatt kevésbé szigorúan Ítéltem meg a müvek színvonalát. Szerettem az irodalmat, de nem vágytam a kritikusságra, ez csak az állásommal járó kötelesség lett. Egy idő után azonban belát­tam, hogy a mércét magasabbra kell emelni, s újra kellene értékelni az egész addigi irodalmi termést is. Sajnos erre nem mertem vállalkozni, mert attól tartottam, hogy ez esetleg alkotói pályákat törne derékba. Ma már belátom, hogy ezt az újraértékelést mégiscsak el kellett volna végeznem, de szerencsére időközben jelentkeztek nálam­­nál rátermettebb fiatal kritikusok, akik bele­fogtak ebbe. — Nem beszéltünk eddig az ön irodalom­­történeti munkásságáról, pedig az általános vélemény szerint ez az ön életművének legki­emelkedőbb fejezete. Én személy szerint a Két kor mezsgyéjén című könyvét tartom a legje­lentősebb munkájának. — Én magam is ezt érzem a legfonto­sabbnak és a legkedvesebbnek. Amikor 1962-ben tanszékvezető lettem, úgy állítot­tam be a tanszéken folyó tudományos mun­kát, hogy rátértünk a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom feldolgozá­sára. Ennek a kutatómunkának a gyümölcse ez a könyv, amelyet humorosan akár a két háború közötti korszak csehszlovákiai ma­gyar szellemi élete forgatókönyvének is ne­vezhetnénk, hiszen nemcsak az irodalmi életröl.lhanem általában a szellemi és politi­kai mozgásokról, folyamatokról is számot adok benne. Aki ezzel a korszakkal foglalko­zik, az jól tudja, micsoda irdatlan tömegű anyagon kell átrágnia magát az embernek, hogy a lényeget előbányászhassa. Egyik bírá­lóm, Pisut professzor, a kiváló szlovák iroda­lomtudós is nagyon meglepődött azon, hogy mi minden van ebben a könyvben: kisebbsé­gi politika, társadalmi és szellemi élet, iroda­lom, képzőművészet, sajtó — s mindez egy logikus rendszerbe foglalva. Nem tagadom, jólesett ez a vélemény, s ha így van, akkor abban egy kissé a jogi stúdiumok is ludasak, hiszen ott tanultam meg a dolgok szigorú rendszerezését. — A Két kor mezsgyéjén további munkák megírására is ösztönzött... — Valóban így van. Büszke vagyok arra, hogy másokat figyelemre méltó könyvek megírására buzdíthattam, talán elegendő, ha néhány nevet említek: Szeberényi Zoltán, Kovács Miklós, Popély Gyula. S habár az én könyvem kerek egésznek tűnik, az említett korszakkal kapcsolatosan még bőven akad kutatni és feltárni való. Nyugdíjasként is legalább annyit dolgozom, mint korábban, s ma is rendszeresen publikálom kutatásaim eredményeit. Közben az évek is elszálltak felettem, s egyre inkább szükségét érzem, hogy az életem legfontosabb eseményeit is megörökítsem. Már közreadtam néhány visszaemlékező esszét az Irodalmi Szemlé­ben. s újabbak megírására is készülök. Saj­nos az egészségi állapotom sem a legjobb, így gyakran meg kell szakítanom a munkát. Egy antológia összeállításán is dolgozom, a témája azonban hadd maradjon meglepetés. Olyan dolog lesz. ami, úgy vélem, fehér foltokat fog eltüntetni. — Köszönöm a beszélgetést és olvasóink nevében is erőt és egészséget kívánok önnek a további munkához LACZA TIHAMÉR Fotó: Gyökeres György „Háború és béke" A cím azért került idézőjelbe, mert nem Tolsztoj mindannyiunk ismert regényéről szólunk, hanem azt foglaljuk össze, mit derí­tett ki a nyelvtudomány a két szó eredetéről és történetéről. A béke etimológiájáról, sajnos, nincs sok mondanivalónk. Egyike azon szavainknak, amely máig ellenállt mindenfajta megfejtési kísérletnek. Megpróbálták a törökből magya­rázni. összevetették csagatáj, úz, kipcsak. jakut szavakkal, de mindig kiderült, hogy a származtatásnak súlyos hangtani és jelen­téstani akadályai vannak. Indoeurópai roko­­nitása ugyancsak tévesnek bizonyult. Nyelv­emlékeink közül először egy XII. századi oklevélben kerül elő személynévi származék­ként: Békés (Békés). Köznévként — ugyan­csak mint származék — már az első magyar nyelvű könyvben, a Jókai-kódexben is előfor­dul : bekeseguel (békességvei), a későbbi em­lékekben. például a Virginiai-kódexben már toldalék nélküli alakjában is: „Ez farkas az varos zerte (szerte) nagy bekeuel iardogalt". Állandósult szókapcsolatban is sűrűn hasz­nálták. Károlyi Bibliájának Szenczi Molnár Albert javította kiadásában olvashatjuk az intést: „Flagy békét az bor italnac". Telegdy Pál 1589-ben írt levelében igy korholja fele­ségét, aki a válaszadással gyakran adósa marad: „... égj hituan (hitvány) cedulatis restellesz nekem imj, maga bizonj aban meg nem fáradnál. Hágj (hagyj) bika a restsig­­nek ..." A békét a régiségben három jelen­tésben is használták: 1. „nyugalom", 2. „harc nélküli állapot", 3. „szövetség". Ez utóbbira a Bécsi Kódexben találunk példát, ahol a párhuzamos latin bibliai szöveg dux foederis szókapcsolata is segítségünkre van (1. a mai föderáció szót), hogy kihámozzuk a magyar bekesegnec (békességnek) „szövet­ség, kötés" értelmét. A szó eme jelentése elavult, annál többet használjuk — persze „a harc nélküli állapot" jelentésen kívül — az egyetértés, a nyugodt, csendes zavartalan lelkiállapot, a magány, a lelket megnyugtató csendesség megnevezésére. Származéka­inak egy része elavult, mint a békélkedik, békélkedés, békéllődés, annál gyakoribb ösz­­szetételekben. Az Értelmező Szótár vagy .öt­ven példát sorol fel, elég. ha ezek közül csak néhányat említünk: békeszerződés, békeba­rát békebiró. békebizottság, békefelhívás, bé­kekötés, békeharc, békegalamb, béketábor, békepipa. A háborút ma az elemezhetetlen tőszavak közé soroljuk, a szótörténeti vizsgálat mutat­ta ki, hogy képzett szó: a háborog, háborít ige hábor- tövének melléknévi igeneve. Igaz, a folyamatos melléknévi igenév képzőjének mai hangalakja -ó (ill. -ő), a régiségben, de nyelvjárásainkban is előfordul -ú változata. Hogy valóban ez a képző van meg a szó végén, azt a háború jó néhány régi adata is igazolja. Mindjárt a legelső, az 1315 körül lejegyzett Gyulafehérvári Sorok kezdő szava: Habrosagben (Hábróságben). De háborót talá­lunk a Jókai-kódexben, illetőleg háburót az 1520-i Gyöngyösi Glosszákban is. Persze az tí-zó változat is megjelenik már a XV. Szá­zadban, 1456 körül: haburusagtok (háburu­­ságtok). Tulajdonképpen az történt, hogy az igenévképző, amelynek eredetileg au kettős­­hangzós alakja volt, a nyelvterület egyes részein ó-vá, másutt ú-vá egyszerűsödött. Például a fúr ige származéka, a fúró, nyelvjá­rásokban fűm alakban is előfordul. A köz­nyelvben a képzőnek -ó alakja szilárdult meg, az ú-zó formának csak elhomályosult képzé­sű szavakban maradt nyoma: aszú (az aszik igéből), a szomorú (a szomorodik, szom őrkö­dik szomortövéből) és — amint láttuk — ilyen a háború. A háborúnak a háborog, háborít igével való összefüggését régi jelentései is igazolják: a vihar, zivatar szinonimájaként is feltűnik nyelvemlékeinkben. A Jordánszky-kódexben a latin „videns ventum validum, timuit" mondatnak ez a magyar fordítása: „Lathwan az háborwnak nagy votat, meg yedee (Látván az háborúnak nagy voltát, megijede). A latin ventus-nak „zivatar, vihar” jelentése is volt. Az 1583-i Bártfai kalendáriomban ezt írták: „Erős hideget jelent szeles haboruual az elein." Bornemisza Péter művéből is idézhe­tünk hasonló adatot:......az tengeri szélvész és háború röttenetes iszonyúképpen hagyi­­gálta őket hol fel, hol alá ..De még Pázmány Péter is ezt mondja egyik prédiká­ciójában : .Az égi harmat tiszta, és minden szelek háborúdéi tsendes üdőben szokott alá-szállani." A háború — az etimológia szerint — korábban nem főnév, hanem mel­léknév (melléknévi igenév) volt. Adatunk erre is van. Zvonarics Mihály 1627-i Magyar Postilláiban ezt olvashatjuk: „Nincs senki, kinek bizonyos kereszti nem volna, kinek köszvént, kólikát, kinek arénát („vesekövet"), kinek más valamit köll viselni és szenvedni életiben, mellyek egymás után érköztön szoktak érközni, mint a háború tengeri ha­bok." Mai jelentésére, a „fegyveres harc"-ra a Nyelvtörténeti Szótár 1582-ből közli az első adatot: „Ez esztendönec allapattya elegyes lesz bekeseggel es haboruuaf. — A békes­ségnek és a háborúnak ez az „elegyessége" sajnos napjainkig sem szűnt meg, pedig régóta várjuk azt a korszakot, amikor a háborút az elavult szavak közé sorolhatjuk. KÁZMÉR MIKLÓS A múlt heti számunkban között Nyelvi totó megoldása A b) válasz a helyes, Péter irta jól. A kérdésben Péter már megindokolta, mi­ért így kell írni ezt az intézménynevet; most mégis röviden összefoglaljuk a tudnivaló­kat, mert megfigyelésünk szerint nagyon sokan helytelenül írják az efféle megneve­zéseket. 1. A magyarban a helységneveket min­dig egybeírjuk, -i képzős származékukat kisbetűvel kezdjük, és a toldalékot közvet­lenül kapcsoljuk a szóhoz: komáromi, új­vári, csallóközaranyosi, várgedei stb. Ha a helységnév -i-re végződik, az -i képzőt elhagyjuk, de kisbetűvel kezdjük a szót: Tamási — tamási, Nagykeszi — nagykeszi. A szlovák helységnevek egy vagy több szóból is állhatnak. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom