A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)

1987-08-14 / 33. szám

PROTEKCIÓVAL KÖNNYEBB? — Annyiszor próbálkoztál már, annyi­szor nekiindultál már valami újnak, hogy ezért a nyughatatlanságodért so­kan támadnak. Te ehhez mit szólsz? — Ha ez egy színésznél erény, akkor egy popzenésznél legalább annyira az. Mert nem szabad senkinek sem a zenészek közül önmagát ismételgetnie, mindig ugyanazt hajtogatnia. — Az fí-GO, a Dolly Roll és a Modern Hungária közül véleményed szerint melyik a legjobb csapat ? — Nem hinném, hogy erre én vagyok hivatott válaszolni, mert ha engem kérdezel, én azt mondom, hogy a Modern Hungária a legjobb, s ugyanígy vélekedne saját csapatá­ról a két zenekar vezetője is. Persze csak akkor, ha őszintén csinálják ezt az egészet. — Szereted-e a kemény rockzenét? — Ha te kemény rock címén ugyan­arra gondolsz, amire én, ha a szó kimondá­sakor benned is ugyanaz a világ idéződik fel, mint bennem, akkor szeretem! — A zenét csak munkának tekinted, vagy ez kitölti szabadidőd egy részét is? — Én a zenét az életemnek tekintem. A munkát pedig, sajnos abban a rossz érte­lemben, amelyben ma használják, egyáltalán nem ismerem el. Számomra a zene olyan jellegű munka, amit csak akkor szabad „csi­nálni" ha az ember szereti. Vagyis vehetjük Kedves olvasóink! Amikor leg­utóbb Budapesten jártam, telefo­non csengettem fel a Modern Hungária vezetőjét Fenyő Mik­lóst, aki rögtön, még aznap haj­landó volt erre a beszélgetésre. Ritka eset az ilyen az általában elfoglalt popelőadóknál, s ezt csak azért írtam le, hogy a tisztelt olvasó tudja: Ilyen is van! szórakozásnak, munkának, kikapcsolódás­nak, hobbinak, aminek akarod. — Te nem tekinted a zenét kényszerű­ségnek, de van-e a magyar rock életé­ben olyan előadó, akit csak a pénz hajt? — Vannak ilyenek, persze! — Nevet is tudná! mondani? —- Hát, ha nagyon akarnék, tudnék nevet is mondani, de én azt hiszem, nem ez a lényeg. Az lenne e cél, hogy lehetőleg olyan emberek kerüljenek színpadra, tévéka­merák elé, lemezstúdiókba, akik arra szület­tek, s akik ezt nem csak pénzkereseti lehető­ségnek fogják fel. Ez a célom nekem is, azzal, hogy válaszolok, s neked is azzal, hogy kérdezel. Épp ezért nem szükségesek a ne­vek! Ma még sajnos vannak ilyen emberek, remélhetőleg a jövőben már nem lesznek. — A magyar rock egyik képviselőjétől hallottam, hogy Te jobban beillenél menedzsernek, mint annak, amit most csinálsz — Ötven-ötven százalékban van bennem menedzseri, illetve színpadi emberi véna. Ha még szemléletesebben akarod hal­lani, akkor én azt mondom, hogy világéle­temben úgy éreztem, hogy színpadra szület­tem, s ha csak valami lekényszerit onnan, akkor folytatom azt a tevékenységet, amiben meg tudom mutatni, hogy menedzserként is nagyon sokat érek. — A fiatal rock együtteseknek nem épp a legjobb a helyzetük. Habár a hanglemezgyár illetékesei azt állítják, hogy maximálisan támogatják a jó kezdeményezéseket, sok együttestől mégis panaszos nyilatkozatokat hallot­tam. Hogy látod ezt te? — Azt hiszem annak a zenész kollé­gámnak van igaza, aki azt mondja, hogy tényleg nem könnyű ezeknek a fiataloknak. Egyikük, másikuk a szerencse vagy a kitartó hosszas munka eredményeként eljut odáig, hogy lemezt csináljon, de ez az eseteknek csak kis százaléka. A lemezgyári ember a lehetőségeihez képest sokat megtesz a fi­atalokért, csakhogy ez még mindig kevés. — Ez tehát nem csak attól függ, hogy van-e valakinek protekciója vagy nincs . . . — Nem tudom mit értesz protekció alatt. A hanglemezgyár emberei igyekeznek tehetségeket felfedezni, de abban nem va­gyok biztos, hogy elég idejük van erre. Pro­tekció — ez egy nagyon pejorativ, rosszul hangzó szó, én nem is használnám. A Hun­garoton ugyanis nyereségcentrikusan gon­dolkodó vállalat; ha valahol profitot látnak, akkor megpróbálják azt kiaknázni. Csak az a kérdés, hogy meglátják-e a profit lehetősé­gét, hisz ez a legfontosabb; ebben már nem vagyok olyan biztos. Épp ezért egy nagyobb, hatalmasabb apparátusra volna szükség, mely ma még sajnos hiányzik a magyar popéletböl. KOLLER SÁNDOR EKTNEIS A lélekölő vasalás megkapta a kegye­lemdöfést attól a tökéletesen automati­zált, mikroszámítógéppel vezérelt forté­­lyos masinától, amelyet egy ausztrál cég dob rövidesen piacra. Akasszon be váll­fán akár negyven ruhát is ebbe a szek­rénybe, a többi a gép dolga! Ha a szek­rényt bezártuk, a ruhák egyenként meg­járják a különleges hátsó rekeszt, ahol a számítógép érzékelője elemzi a szövet összetételét, majd az ennek megfelelő program dönti el, milyen hőmérséklet, nyomás és mennyi gőz kell ahhoz, hogy a ruhák a lehető legsimábbá váljanak. A vasalási idő ennek ellenére darabonként nem több másfél percnél. színházakban > fu- \ a Parole | de floc című I “ Alain Delon- I és a Hold up I Jean- J Belmon-do film. Ebben ugyan még semmi rendkí­vüli nincs, a francia filmgyártás két nagy egyéniségének filmjei gyakran láthatók, de az volt az érdekes, hogy mindkét színész bohócnak maszkírozva játszott filmjének néhány jelenetében. Alain De­lon nemrég a Le passage című filmet forgatta, amelynek másik főszereplője egy pici fiú, Alain Musy. A Le solitaire című új Belmondo filmből is hiányzik a megszokott, csábító szépségű hölgy, a sztár oldalán egy tehetséges kisfiú Frank Ayas játszik. De a párhuzam ezzel véget is ér, mert a két film cselekménye telje­sen eltér egymástól. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom