A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-14 / 33. szám
ONNAN Mivel John Blackthorne kormányos a Sógun című tévéfilmsorozat jóvoltából jó néhány héten keresztül „házhoz jött", bemutatjuk megszemélyesítőjét: Richard Chamberlain 1935-ben született Los Angelesben. Előbb színésznek, majd a konzervatóriumban énekelni tanult. Első alkalommal 1960-ban kapott filmszerepet, világhírét a Dr. Kildare című orvossorozat címszerepe hozta meg. Láthattuk még A három testőr és a Monte-Cristo grófja című filmekben. A képen látható mesterséges úttorlasz egyesíti a szögesdrót és a vizesárok szerepét. A tetejére szerelt rács pedig elrejti a külső szemlélő elöl. Akkor lép működésbe, ha valamilyen gyanús jármű lépi át az őrzött objektum határát. Hat évi szünet után állt Audrey Hepburn ismét felvevőgép elé, hogy eljátssza a Szerelem a tolvajok között című film főszerepét, Robert Wagner oldalán. Ez a szerep emlékeztet arra, amelyet a Római vakációban alakított, s amelyért az Oscar-díjat kapta. HAILOTTUK-OnZASTÜK-LÁTrUK Nietzsche: A TRAGÉDIA SZÜLETÉSE Újra megjelent, majd nyolc évtizedes csipkerózsika-álom után, Nietzsche alapvető esztétikai tanulmánya, A tragédia születése. Annak idején, még a század első évtizedében, Fülep Lajos fordította le és látta el jó százoldalas tanulmányával, most az Európa könyvkiadó „Mérleg" sorozatában Kertész Imre fordításában és jegyzeteivel olvasható. Aligha szükséges a modem filozófiatörténetek e rangos alkotását itt és most méltatnunk, a köztudott ismereteket is mellőzhetjük, nevezetesen, hogy miként hatott Nietzsche elméletének kialakulására Wagner s miként hatott vissza Wagnerre A tragédia születésének elmélete. Itt csak örömünket fejezhetjük ki, hogy újra közkinccsé válik magyarul is e nevezetes könyv. S tallózhatunk benne, ízelítőül. Például: „Schiller megvallja, hogy nem valamiféle gondolatilag-okozatilag elrendezett képsor felvillanása, látomása, hanem bizonyos zenei hangulat az, ami nála a költői aktust megelőzi („Az érzésnek bennem eleinte nincs határozott és világos tárgya; ez csak utóbb alakul ki. Bizonyos zenei hangulat jár elöl, nálam csupán ezt követi a költői eszme"). Tegyük hozzá ehhez most az antik líra legfontosabb jelenségét, azt, hogy a lírikus egyben zenész is volt, és hogy a költőnek és a zenésznek ez az azonossága mindenütt természetesnek számított. Halász Előd a következőképpen foglalja össze a mű lényegét: „Nietzsche az ókori görög tragédiát két ös elvből eredezteti: az »orgiasztikus« dionüszoszi princípiumból, amely a gáttalan ösztönök gyönyörteli tombolásában jelentkező életelvet testesíti meg és a lét harmóniáját képviselő apollói princípiumból, amelyet a művészet teremt meg az ösztönök megzabolázása útján. Nietzsche szerint Szókratésszel kezdődik a dekadencia, amikor az élet esztétikai értékelését normális értékelés váltja fel, s feltűnik az a téves képzet, hogy a gondolkodás nemcsak megismerni képes a létet, hanem korrigálni is. Az erény a tudás természetévé, a boldogság pedig az erény függvényévé válik, s ezzel véget ér a pogány görög dráma, szellem csak a zenében kel új életre, olyanoknál, mint Bach és Wagner." (cselényi) Veress István: SZTÁROK ANEKDOTÁK NÉLKÜL Félreértések és csalódások elkerülése végett előre kell bocsátanunk: Veress István könyvének nem a filmvászon és a rivalda csillagai a szereplői. A cím mégsem túlzó s félrevezetőnek sem mondható: valóban sztárokkal találkozunk a kötet lapjain — az állatvilág sztárjaival. De talán pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy ismeretlen ismerőseinkkel. A mű „hősei" ugyanis kizárólag olyan állatok, amelyeket úgymond „nem kell bemutatni": medvék, hódok, elefántok, oroszlánok, csimpánzok, gorillák, farkasok. bálnák, cápák... S most kiderül, milyen keveset tudunk róluk, milyen felszínesek a velük kapcsolatos ismereteink. Elszomorító, de tény: bolygónk — mi több: közvetlen környezetünk — élővilága sok ember számára még ma is afféle „terra incognita", s természettudományos műveltségünk feltűnően hiányos. Veress István nagy érdeme, hogy hozzásegíti az olvasót ezirányú ismereteinek elmélyítéséhez; színes, olvasmányos és hézagpótló munkája választ ad számos érdekes és izgalmas kérdésre, megcáfolja a szereplőivel kapcsolatos hiedelmeket, rosszindulatról tanúskodó rágalmakat, áltudományos vélekedéseket, s bepillantást nyújt az állatok „magánéletébe". Megismerjük a mesék és legendák sárkányainak ma élő utódait, a hód építőművészetének „műhelytitkait", Achmedet, az elefántkirályt, a farkasok „társadalmának" meglepő szervezettségét, a csimpánzok érzelmi életét; megtudjuk, van-e valóságalapja Tarzan történetének, milyen az oroszlán „családi élete" és hogyan zajlottak le a hajdani gepárdvadászatok. Régi ismerősöket láthatunk viszont: az Oroszlánhüség című világhírű film Elzáját, az Eric Knight regényéből ismert hűséges skót juhászkutyát, Lassie-t, a rémhírnek félelmetes szörnyetegét, King Kongot — s Herman Melville hatalmas fehér bálnáját, Moby Dicket. Milyen a bálnák éneke? „Beszélhetünk-e" a delfinekkel? Neveltek-e — Mauglihoz hasonlóan — gyerekeket az állatok? Mi az igazság az emberevő cápák körül? Az érdekfeszítő és gazdagon illusztrált kötetből valamennyi kérdésre megtudjuk a feleletet. Mindenekelőtt pedig közel hozza azt a csodálatos és titokzatos állatvilágot, amelytől oly sajnálatosan eltávolodtunk, s amelynek alighanem jóvátehetetlen károkat okoztunk. G. Kovács László KERÁMIA Ritkán fordul elő, hogy a Képzőművészek Szövetségének Laco Novomesky termében népművész kiállítását rendezik meg. Ilyen ritkán előforduló eset volt legutóbb Rudolf Barcík, a két évvel ezelőtt elhunyt keramikus életművének válogatásából rendezett tárlat. Aki megnézte, bizonyíthatja: a népművészet mestere kitüntető címet viselő mester, valóban mester volt, mégpedig a javából. A dísztányérok, a korsók, a vázák, de még a domborművek és a szobrocskák is azt tanúsítják, hogy a modrai és a habán stílus folytatója, tökéletesitöje volt az alkotó. Természetesen, nyomon követhető alkotó fantáziájának, szakmai tudásának fejlődése is, mert a rendezők Silvia Rakúsová útmutatása szerint a kiállított tárgyak mellett gondosan feltüntették a készítés évét, a méreteket. Ami a színeket illeti: fehér, sárga, vagy kék alapra festett a mester. Díszítésre pedig leginkább a zöld, a kék, a barna árnyalatait használta. Csak két olyan, 1981-ben készített, 35 cm átmérőjű dísztányér látható alkotásai között, melynek alapszíne a kék, s arra fehérrel festett. Díszítésre leginkább növényalakzatokat használt. A legtöbbször azonban emberalakokat, mert ő bizony a fazekasok, a vadászok, a szőlöművelők, a valamikori betyárok életének történéseit festette a tányérokra, a korsókra és a négy-, hat-, nyolcoldalú vázákra. Sajátos érdekessége a kiállításnak az a tányér, melyei másolatként készített a valamikori cipész céh tányérjáról. Ennek alapszíne a sötétkék, melyre sárgával és barnával festett az egykori fazekas. Téma a céh életének egyik mozzanata: az inasfogadás. A kivitelezés tetszetős, és nagyszerű összehasonlítási alapul szolgál; aligha túlzás az ítéletünk: a népművészet mestere azért mégis több volt a fazekasnál. Hajdú András TROMBITAVERSENYEK Kevés fuvóshangszer ment át olyan változáson a történelem folyamán, mint a trombita. Különféle formáit ismerték már az antik görögök és rómaiak, az arabok és egyiptomiak. A trombita Európában is megőrizte azokat az előjogokat, amelyek a primitív népek körében és a keleti civilizációkban évezredek óta megillették: csak a főnemesség tarthatott trombitásokat, lovagi ünnepségeken, fogadásokon szólalt meg. A feudalizmus hanyatlásával az előjogok a céhekre és a hadseregen belül a lovasságra szálltak, míg végül a hangszer a zenekarban is helyet kapott, mindenekelőtt az olasz barokk komponisták, valamint Bach és Händel magas trombítaszólamaiban. Manapság a trombita reneszánszát éli, több nagyszerű muzsikus, mint például a német Adolf Scherbaum, de főleg a nálunk is fellépett francia, bányászból lett trombitaművész Maurice André jóvoltából, aki számtalan lemezfelvételén sok, más szólóhangszerre irt művet is megszólaltat trombitáján. A nemrég megjelent új Opus-lemezen a bratislavai rádiózenekar első trombitása Ladislav Strésnák a rádiózenekar kíséretével, Ondrej Lenárt vezényletével a zeneirodalom három népszerű trombitaversenyét szólaltatja meg, kihasználva a mai, tökéletesített hangszer minden technikai fortélyát. Érdekes, hogy Mozart érzékeny hallását már gyermekkorában sértette a trombita éles, átható hangja ezért egész életében idegenkedett e hangszertől. Viszont apja Leopold Mozart egyik legnépszerűbb műve a még magasfekvésű „olarino-trombitára" komponált D-dúr trombitaverseny — a lemez első felvétele. A bécsi klasszicizmusban átalakult a trombita szerepe: általában a zenekari tutti erejét és fényét volt hivatott emelni s például a kismartoni Esterházy-zenekarban, Haydn idejében sokáig nem is volt trombita. Csak amikor Anton Weidinger bécsi udvari trombitás újfajta, billentyűs trombitát készített, írta meg Haydn azóta is népszerű Esz-dúr trombitaversenyét, melynek pezsgő, eleven előadását élvezhetjük az Opus-lemezen. A harmadik trombitaverseny a pozsonyi születésű Johann Nepomuk Hummel müve, aki Haydn tanítványa majd utóda volt Kismartonban. A mélyebb érzelmeket pótló virtuozitás jellemzi az Esz-dúr trombitaversenyt, mely jó stilusérzékkel, differenciált hangzással szólal meg Strésnák trombitáján. Delmár Gábor 9
