A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-08-07 / 32. szám
Fábry Zoltán és Az éhség legendája Ha Fábry irodalmi tevékenységét konkretizálni akarjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a tevékenység a publicisztika és a kritika között oszlott meg. A hangsúly pedig a változni és változtatni elv szellemében gyakorolt publicisztikán (közíráson) volt, amit az is bizonyít, hogy a kritikái többnyire publicisztikus keretben, publicisztikai célkitűzésekkel összehangoltan vagy azoknak alárendelten jöttek létre. Publicisztikai írásai széles műfaji skálán mozognak (glossza, fejton, cikk. riport. szociográfia, tanulmány), de a stílus és a gondolati megformálás tekintetében egységes jellegük van: szépirodalmi igénnyel, eszközökkel megírt esszék. Riporttal és szociográfiai értekezéssel ritkábban találkozunk az életművében, de ezekben a műfajokban is vannak kimagasló színvonalú és nagy hatást kiváltó teljesítményei. Ilyen például A Major-per című hatalmas riport, mely eredetileg Az Út folyóirat 1932. évi 4—7. számaiban — erősen megcsonkítva, megcenzúrázva — jelent meg, és töretlen egészként csak a felszabadulás utáni időszakban jutott az olvasók elé. Ennél is mostohább sorsa volt Az éhség legendájának, mely vegyes műfajú alkotás, s a legtalálóbban szociográfiai riportnak lehetne nevezni. Most, hogy 90. születési évfordulója alkalmából Fábryra emlékezünk, én ennek a műnek a sorsát fogom feleleveníteni, és ez azért indokolt, mert mostanában kevés szó esik róla. Fábry ezt a szociográfiai riportot 1932- ben irta, amikor a Nemzetközi Munkássegély (Internationale Arbeiter Hilfe) delegációjának kísérőiéként és magyar tolmácsaként, európai hírű szocialista publicistáknak: Ludwig Ftenn-nek és Gerald Hamilton-nak a társaságában részt vett egy kárpátaljai segély-kőrúton. A polgári csehszlovák rezsim által gyarmatként kezelt Kárpátalján az egyébként is rossz szociális viszonyok a világgazdasági válság következtében akkoriban különösen súlyossá váltak, s a nyomorgó, éhező tömegek híre a külföldi, nyugati sajtóba is eljutott. Az agrárpárt és a szociáldemokrata párt által uralt kormány belügyminisztere, Juraj Slávik, az éhség-híreket kitalált éhség-legendának, kommunista újságírók torzító agitációjának minősítette, akadályozni igyekezett a segélyakció lebonyolítását, s végül a Nemzetközi Munkássegély és a belföldi Vörös Segély működését egész Csehszlovákia területén betiltotta. Fábry a segély-kőrúton szerzett megdöbbentő élményeket riasztó hatású szociográfiai riportban dolgozta fel. írásában utalt a kárpátaljai nyomor tragikus folyamatosságára is: a 19. századi állapotokra, amikor a kortárs publicista Bartha Miklós szerint egy labanc újbirtokos család latifundiumának, a Schönborn-uradalomnak birtokpolitikája okozta a kárpátaljai nép nélkülözéseit. „A latifundiumos kiskirályságot azóta felváltotta a demokratikus földreform, és így természetes, hogy lényegében nem változhatott semmi, — mondja vitriolos gúnnyal Fábry. — A céget az osztrák—magyar kiskirály helyett ezentúl az uralkodó francia—svájci banktőke jegyzi. A Latorica r. t. 40 millió koronáért fél Ruszinszkót bekebelezte... és szerződésében ott van a klauzula: „a földbirtokreform alól mentesítve". A második nagybirtokos az államkincstár, ... a harmadik az agrárpárt maradékbirtokossága: a párt kortesei, képviselői, polgármesterei, hangadói." A földreformban bízó ruszin és magyar szegénység kisemmizését Fábry felháborító példákkal bizonyítja : a Latorica nyomorult ruszin kisparasztoktól elperelte 20—30 éve használt földecskéjüket; Bátyú községben a földreform céljára kisajátított 3 400 holdas Lónyay grófi birtokból 75 cseh legionista család F AZ ÜT U — *——I* ■ ifr ír 4- —' ■ -3 398 holdat kapott ingyen vagy hosszú lejáratú kölcsönre, a magyar igénylőknek viszont összesen 2 holdat utaltak ki. Az a nyomorkép, amit Fábry a kárpátaljai szegénység helyzetéről bemutatott, a televízióban és a képes újságokban látható etiópiai és bangladési éhezők helyzetére emlékezteti a mai olvasót. Lássunk csak néhány részletet a munkából: „Sínek közt az első találkozás a megszokott szegénykép: gyerek földig érő rongyos „felnőtt" kabáttal. A második kép már megállít: a rongyba csomagolt gyerek, a keze is lekötve, mint lázas betegé, csak a meztelen lábak mozognak a havon, ez az élet látható jele, az egyetlen mozgás, minden más gúzsba van kötve." „Ungvár városénak valamikor disznótenyészdéje volt. Ott álltak az Ung partján sorban a disznóólak jó karban, fehéren, higiénikusan. Amikor a disznókat kihurcoltatták. düledezö lakásaikat átengedték — embereknek. Ma ezek a disznóólak: piszok- és nyomortanyák, tífusz- és tuberkulózistelepek: munkanélküliek utolsó menedékhelyei. Disznóól havi 15 Kcs bérért. Egy egész utca. Szűk, egy méter széles utca ... A »ház« rongyokkal tömött résekből áll. A tetőn és bent összelopott kátránypapírdarabok, hogy a felülről csöpögő vizet felfogják ..." „Élő kicsi férgek ülnek a kuckóban, majdnem mindegyik házban öten-hatan. Halottsápadt gyerekek meztelenül vagy valami piszkos ruhadarabbal befedve. Némán, mozdulatlanul, csontkezekkel, angolkóros lábakkal és puffadt hassal. A szemekben a haldoklók búcsútekintete és okossága. A szemekben : vád, félelem és torokfojtogató szomorúság. A vágóhídra cipelt borjú szemei. Hat gyerek egy sorban, és döbbentő, lázitó. megfoghatatlan, hogy nem lehet megkülönböztetni, melyik az ötéves és melyik a tizenkét éves. Az éhség egyenlít." Fábry Az éhség legendájá-X könyvalakban. Az Út kis könyvtára keretében akarta az olvasókhoz eljuttatni, de a cenzúra a szöveg egészét elfogadhatatlannak nyilvánítva megtagadta a kiadást. Ekkor Fábry a 46 oldal terjedelmű, kisformátumú, 15X11 cm-es méretű könyvecskét üres fehér lapokkal megjelentette és „A demokrácia legendája" jelzéssel „tiszteletpéldányokat" küldött belőle a politikai élet képviselőinek, köztük Slávik belügyminiszternek. A munkásmozgalom veteránja, Geyer József — aki akkor a sarlósok és ifjú munkások által közösen alapított proletár testedző egyesületnek, a Vörös Barátságnak elnöke volt — úgy emlékszik, hogy a csupasz lapokból álló könyvecskét a párttagok és szimpatizánsok között árusították. Mivel a mai olvasók körében ez a becses dokumentum ismeretlen, a róla készített fotókópiák itt most szintén közölve vannak. TURCZEL LAJOS KINCSÜNK A NYELV HÁROMEZER RÉSZEG Ha néhai Lehr Albert nevét olvasom valahol, rögtön leküzdhetetlen ásíthatnék fog el, pillám lebágyad, fejem oldalt billen: mélyen beidegzett pavlovi reflex ez, kitörülhetetlen bevésődhetett az asszociációs pályákba. Ő volt az, aki oly bénító unalmassá tette számomra az egykori magyarórákat. Lehr Albert kötelezően bebiflázandó s szűnni nem akaró Arany-szövegmagyarázatai utaltatták meg velem annyira a Toldit, hogy csak jóval később, már az érettségi után jöttem rá: a trilógiát olvasni is lehet, élvezni csak úgy magáért, kedvtelésből, jegyzetek és kommentár nélkül. Meg, sőt agyon lett itt magyarázva minden, a kopár szik sarja és a tikkadt szöcskenyájak, az árva fűszál és a tors, a tenyérnyi zöld helyhez fél lapnyi utalást, analógiát kellett bevágni, s még a hortyoghoz is értelmezés volt fűzve, hogy az annyi, mint „horkol", a hóríhorgas pedig „hosszú, meggörbedt termetű, nyúlánk, magas". Utóbb aztán megtudtam, hogy ez a Lehr Albert valójában érdemes férfi volt, a Hermann und Dorothea fordítója, azonkívül jeles nyelvész és etnográfus, a magyar népnyelv egyik legszorgalmasabb kutatója — ma már a Toldihoz irt s kétségkívül hatalmas apparátussal összehordott kommentárjait is kíváncsibban lapozgatom: a kisdiákoknak ugyan most se kívánnám, de írónak, nyelvésznek nem haszontalan olvasmány. Lehr legnevezetesebb gyűjtőbravúrja azonban az volt, hogy a részeg emberre háromezer magyar szót szedett össze. Ami valóban páratlan rekord, hiszen az se volt kicsiség, mikor Jókai annak idején száz szinonimát sorolt föl a verekedésre, Maday Gyula csak Debrecen vidékéről százhúszat a járás-kelésre, Bánóczi József pedig háromszázhuszonkettőt a buta emberre. Ilyen monstre-számokkal nem mernék versenyre kelni, de minthogy Lehr Albert 1924-ben elhunyt, az italkedvelők viszont, úgy hírlik, máig se vesztek ki egészen: a sok ásitozásért hadd engeszteljem meg szellemét s tisztelegjek emlékének e saját gyűjtésű kis szószedetemmel, melyet a részeg állapot újabb keletű szinonimáiból tallóztam össze, íme tehát, természetesen a teljesség igénye nélkül, s különben is elhárítva minden felelősséget: tintás, siker, besikerált, tájt, tajtinger, sőt tajtsiker és tajtmátó (a mátó egyébként már Lehrnél is szerepel), aztán persze piás, bepiált meg beszívott, bezsongott bekávézott, betöpört, becsavarodott, bekukoricázott továbbá merevrészeg, dajdajos, spicces, zaufos, trinkes, azután elhajolt, mólé, mó/és, koncentrált s a legerősebbek: fel van töltve, be van állítva, eldűlt, mint a féltégla, nyomás van benne (esetleg atmoszféra vagy maligán), fejlövéses, fél koksz, teljes koksz... Mindezekhez pedig csupán annyit jegyeznék meg: ha e sorok íróját a jövőben oly helyiségekben látnák, ahol szeszes italokat mérnek, és netán ittas egyének is megfordulnak, tudniok kell, hogy a Nyelvelések fáradhatatlan adatgyűjtője ilyenkor is közérdekű kutatómunkáját végzi. (Karinthy Ferenc: Nyelvelés) A Vöröskereszt tagjai véradásra felhívó plakátot készítenek. Már éppen ki akarják függeszteni, mikor az egyikük felkiált: — Várjatok! Hiba van az utolsó mondatban! — Most mit csináljunk? — kérdezik a többiek. — írjuk át újra az egészet? — Felesleges újra leimi. Húzzátok át fehér festékkel az és kötőszót, s helyette tegyetek oda egy vesszőt! Mi volt a hiba, ha ilyen egyszerűen ki 0^ lehetett javítani? A mondat így hangzott: Ne feledjék, hogy a véradás humánus és emberséges cselekedet! 11
