A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-31 / 31. szám
RÁCZ OLIVÉR_________________________________________ Paprikából Jancsika .... Drága nagyi. Mostanában hetenként egyszer viszi magával. de olyankor is a ház előtt, vagy a folyosón, az ajtó előtt vár rá. — Gyere, Nagyi, megmutatom az új játékaimat! De Nagyi elfordította a fejét. — Majd máskor, kicsim. Gyere, Apu vár... Aztán — egyre sűrűbben — ilyen is volt: Anyu a tükör előtt, kapkodás, fésű, egy hajfürt oldalra, aztán megint vissza. Igazítás a ruha vállán. A szemhéjak kifestése, de ez már nagyon lassan, gondosan. Aztán csak úgy, mellékesen: — Kisfiam, ma talán valamivel később jövök haza: nehogy éjfélig várj rám, mint a múltkor. Erna néni mindjárt itt lesz. Szóval semmi virrasztás; értjük fiatalember? — Mikor jössz haza? — Még nem tudom. De most sietnem kell: színházba megyünk Tibi bácsival. Utána talán még vacsorázni is elugrunk valahova ... Mi az, hogy elugrunk? Mi az, hogy vacsorázni? Otthon nincsen mit enni? Ö is otthon vacsorázott: rántottát meg aludttejet. Ó, Apu ... Apu szándékosan mindig úgy itta az aludttejet, hogy szép, fehér bajusza maradt utána. Ö is megpróbálta utánozni, aztán kézen fogva a tükör elé álltak, úgy gyönyörködtek egymásban meg a tükörképükből rájuk mosolygó, fehér bajuszukban. Versike is volt hozzá: Nyuszi nézi elbüvölten, mit lát ott, a nagy tükörben? Tejet ivott vacsorára, s lett szép, fehér bajuszkája. Apu mindenre tudott versikét. Már a reggel így kezdődött: Talpra, nyuszik, egerek; álomszuszék gyerekek, csiga-biga házastól: bukfenc, ki az ágyadból! Ugye Tibor nem tudott versikéket, aludttej-bajusza sem volt soha: a gondosan ápolt, nyesett bajuszát minden falat, minden korty ital után lágyan megütögette az összehajtogatott, fehér asztalkendővel. Öt bezzeg sohasem kellett figyelmeztetni: „Törölje meg már a száját. Meg a gyerekét is. Olyanok így, maszatosan, mint két vásári bohóc ... És már százszor kértem, ne szólítsa a gyereket Nyuszinak. Egy iskolásgyereket már nem szoktak nyuszizni. Van neki rendes neve is. Érdekes: Ugye Tibort sohasem figyelmeztette Anyu, amikor Ugye Tibor következetesen leöcsizte öt, hogy van neki rendes neve is. Noha azt a bizonyos „rendes" nevét sem nagyon állhatta. A suliban, az osztályban, hárman is viselték ezt a nevet, de elfogadható formában, kurtán: Fejér Pisti, Lózer Pisti, Wurm Pisti. Ez rendben is volt. István még jobb lenne, de István csak egy van, és az Apu . De mi az, hogy Pistike? A srácok már mondókát is csináltak rá, de persze nem olyat mint amilyet Apu szokott, kedveset, nyuszisat, hanem gúnyolódóst, heccelődőst: Istike-Pistike, beesett a bilibe ... Megmondta Apunak. — Csúfolnak a suliban. Apu nevetett. — Ki merészel? Ket-té ha-ra-pom! De amikor elmondta, mivel csúfolják, Apu gondtalanul legyintett: — Ugyan! A sulikban gyakran csúfolódnak. Engem is csúfoltak annak idején. Ne törődj vele. Ne hallgass oda. Vagy húzz be nekik. Hát aztán behúzott nekik. Kohlmayemek egyet, Patonyinak — pedig Patonyi nagyobb és erősebb volt, mint Kohl-' mayer — kettőt. Patonyi beárulta. Klári néni beírta az értesitőjébe, hogy verekedett. Magaviseletből kapott egy fekete pontot. Apa hümmögött egy sort. amikor aláírta — „Apád Írja alá, megértetted?!", mondta Klári néni —, aztán elfordult, és gyanúsan megrándult az ajka. Semmi kétség: jóízűen mosolygott. Anyu dühöngött. Ezen összeszólalkoztak. Veszekedtek. Gyakran veszekedtek. Előtte is, miatta is. Más dolgok miatt is. De a leggyakrabban egy bizonyos dolog miatt. Anyu ilyenkor pattogott, kiabált, néha sírt is. Apu nagyon halkan, nagyon kimérten, türelmesen válaszolgatott. Apu munkájáról és az elfoglaltságáról volt szó. Apu szerette a munkáját. — Néha áldozatot is kell hozni — mondta Apu csendesen. — És értem nem?! — kérdezte Anyu felcsattanó hangon, és sírt. Aztán ez lett belőle. Adria. Nászút az Adriához. Ugye Tiborral. Az ebédnél (a fene ott egye meg Erna nénit, de az ebéd jó volt: rántott csirke, csokoládétorta meg minden), sikerült kierőszakolnia. hogy Anyu mellett ülhessen, és még egyszer megpróbálkozott: — Én miért nem mehetek veletek? Az Adriához? Amikor Apuval voltatok, én is veletek mehettem. Pedig akkor még egészen kicsi voltam .. . (Négy vagy öt éves lehetett, de ezt nem tudta biztosan. Sőt már az Adriára sem nagyon emlékezett.) — Éppen azért. Akkor még nem jártál iskolába. És akkor nyáron voltunk ott. Most már iskolás vagy, és nem maradhatsz ki két teljes hetet, mindjárt a tanítás elején. Aztán váratlanul, nagyon melegen csillogó szemmel, nagyon őszintén, halkan, elérzékenyülten a fülébe súgta: — Hiányozni fogsz nekem, kisfiam. Tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni? — Te is nekem. Anyu. Ugye Tibor, Anyu másik oldalán, éppen pezsgőt bontott. A pe2sgö nagyot durrant, a palackból sisteregve tört föl a hab, mire valaki elismerően tapsolni kezdett. A többiek is lármáztak, zajongtak, ezért hangosabban megismételte: — Te is nekem, Anyu ... Sietve, túláradó szeretettel átölelték egymást. Így ültek, szorosan egymáshoz simulva, s akkor, egy pillanatig, megint minden olyan volt közöttük, mint régen. Éppen ezért most végre nyíltan megkérdezhette azt, amin titokban már napok óta fájdalmasan tépelödött: — És miért nem lehetek addig Apunál? Anyu ölelése váratlanul fellazult. A pezsgés pohár után nyúlt, koccintott, ivott. Amikor az éljenzés és a taps elült, kedvetlenül, csendesen válaszolt: — Tudod, hogy örökké úton van. Meg gyakran huszonnégy órás, éjjel-nappalos szolgálatban van. Nagyi pedig már nem fiatal; nem kísérhet el minden reggel az iskolába, délben pedig haza. Aztán újra hevesen magához ölelte, halkan, megértő vigasztalással a fülébe suttogta: — Erna néni majd gondodat viseli. Azt a kurta két hetet kibírod ... Erre ö bontakozott ki az ölelésből, meglepetten és megdöbbenve pillantott fel az anyja arcába. — Kibírod...?!! Szóval tudja. Ő is tudja. Ezt a két kurta hetet kibírod. De hát akkor miért .. . ? Kínlódva, magába feledkezve megmarkolta az előtte heverő gyümölcshámozó kést, a bánatába temetkezve kusza mintákat kezdett rajzolni vele a ragyogó, kikeményített, fehér asztalterítőbe. — Tedd le azt a kést. kisfiam. 14
