A Hét 1987/2 (32. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-31 / 31. szám
L. GÁLY OLGA VERSEI Meditáció Ahol most élek Akik az ártatlanokat bántják, Ahol most élek, ott Nem álltái soha nem mindig gonoszak. Te már nem éltél. az ajtó előtt. csak éppen szeretik megmutatni Ahol most járok, nem nem matattál az erejüket. láttad az utcát. a kulcsaid után. Téged sem láttak szíveskedve nem nyílt Akik az ártatlanokat nem bántják. a házak, ablakok. előtted a zár. csak hagyják bántani. Nem érted meg itt áz hogy mögötte otthont nem mindig közönyösek, orgonavirágzást. és engem találj. csak éppen gyávák. nem szerettek Beléd a kis kert rózsái. Nem jön be Véled Akik az ártatlanok ellen vétkeznek, nem köszöntöttek eső- s dohányillat. nem alszanak jól. az esték, hajnalok. felöltőd nem lóg Hosszú késekről álmodnak. az árva fogason. amikkel ők döftek, de A lépcsőn nem koppant Üdvözölni Téged álmukban őket döfik. cipőd talpa, sarka. nem jövök sietve. ujjad alá nem simult de néha még mindig Soha nem bocsátják meg a vaskorlát.- haliga- hallgatom az ártatlanoknak, A szomszéd néni sem az ajtóm környékén hogy tanúi voltak „ mosolygott Rád, elhaladó téptek kicsinységüknek. s nem kérdezett soha: csosszanó zaját „Mondja, hol járt?" Kinyitok, s látom, mert látni akarom a küszöbömön Fotó: GYÖKERES GYÖRGY lábad meghitt nyomát. Igen, Apu sokat utazgatott, és gyakran volt éjjel-nappalos szolgálata. Ezen kezdődtek el a veszekedések. Az igazi, komoly veszekedések. „Nézze. István, én ezt nem bírom tovább. Értse meg. hogy nem bírom tovább. Ez nem élet Így: nem érti? Gyakran, amikor egyedül fekszem itt a sötétben, félálomban — fenét félálomban: hajnalig nem jön álom a szememre; meg amikor reggel, altatótól zúgó fejjel felébredek, azon töprengek, vajon valóban férjhez mentem-e, vagy csak álmodom ezt az egészet.. És az apja halk, nyugodt hangja: „Tudta, kihez jön feleségül, nem?" „Kérje más beosztásba magát! Más is megteszi. Volt rá példa!" „Tudja, hogy nem tehetem. Az a ,más', akire céloz, egészségügyi okokból kérte az áthelyezését. Én — egészséges vagyok. Baj?" Aztán homályos célzások hangzottak el, „cimborákról", akik között Apu bizonyára jobban érzi magát, mint odahaza, mulatozásokról, amelyek bizonyára szórakoztatóbbak. „Miért, talán látott már engem szeszközi állapotban? Jöttem már haza tántorogva, részegen 7' És jöttek még homályosabb célzások, feltehető „nőügyekről", de ezen Apu csak nevetett: „Látja: ez az! Most eltalálta: pontosan ehhez van mostanában kedvem meg időm. Ne legyen gyerek, nagyon kérem!" Aztán újra az elejéről és körbe-körbe: „Mert magának fontosabb az előmenetele, a rangja, mint én meg a gyerek!" „Maga is tudja, hogy ez nem igaz", mondta erre Apu nagyon komolyan. „Ilyesmi soha eszembe sem jutott. Ha rangkórságom lenne, tavaly simán elérhettem volna. Csak a kezemet kellett volna kinyújtanom érte. És akkor még kevesebbet lehettem volna magukkal. Ezért nem fogadtam el. Maga miatt. És a gyerek miatt." „A végén még én leszek az oka, hogy nem jut előbbre, igaz? Okosabb lett volna, ha nem vesz feleségül, igaz?" A végtelenségig. És akkor egyszerre, váratlanul, feltűnt a színen Tibi bácsi. Ugye Tibor. Pedig Apu nem is kedvelte különösebben. Valaha iskolatársak voltak. Nem egy osztályból: Apu két osztállyal feljebb járt. Ha az utcán találkoztak — Szervusz, szervusz. Régen láttalak... Bizony, igaz. Szervusz, szervusz. — Ki volt ez? — Senki. Egy volt iskolatársam. Elég nagy hóhányó. Azért nem mutattam be magának. — Apu, mi az, hogy hóhányó? — Szakmai dolgozó — válaszolta Apu azonnal, nagyon komolyan, de a szeme mosolygott. Anyu rosszallóan megcsóválta a fejét. Aztán Ugye Tibor egyszer felhívta őket telefonon. Otthon. Valami tanácsra volt szüksége. Aputól. „Feljöhetek valamelyik délután?" „Hát persze. Csak gyere. Gyere fel holnap, egy feketére." Ugye Tibor feljött. Állatian hálás volt a tanácsért. Amikor elment tőlük. Aput megölelte, Anyunak háromszor egymás után kezet csókolt. Azután megint feljött; Apunak egy üveg bort hozott. Anyunak egy csokor virágot. Kézcsókok. „Nem is tudod, mennyire hálás vagyok a tanácsodért. Nagy bajba kerülhettem volna. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküled. A figyelmeztetésed nélkül." Újabb látogatás. Virág. Kézcsókok. Ugye Tibor. Aztán egy szép napon: „Oltári helyes kis nyaralót vásároltam. Alig huszonöt kilométernyire a várostól. Fürdés, napozás, halászás, minden. Lejösztök a hét végére, házavatásra?" „Sajnos, szolgálatban vagyok." „Kár! De talán Judit, a gyerekkel? Értük jönnék, kocsin." Apu nem lelkesedett az ötletért, de Anyunak nagy kedve volt hozzá. „A gyereknek sem árt majd egy kis napfény, friss levegő ..." Így kezdődött. És újra veszekedések. Most már, olykor. Ugye Tibor miatt is. És ö, az ajtó mögül, rémülten fülelt. Atyaisten, hát ennek sohasem lesz vége? És aztán egy szép napon Apu elköltözött otthonról. Öt előzőleg két napra Nagyihoz küldték: nem is sejtette, mi készül. — Eredj, csak, kisfiam. Nagyi szeretné, ha két napig nála lennél. Nem érzi jól magát, egyedül van. Te majd elszórakoztatod. Szívesen ment: szerette Nagyit. De nem vette észre, hogy Nagyinak valami baja lenne: olyan volt, mint máskor, csak egy kicsit szótlanabb. Viszont öt még jobban elhalmozta szeretettel, gondoskodással, jófalatokkal, nyalánkságokkal, mint máskor. Egész nap játszott vele, este az ágya mellé ült, mesélt. És amikor két nap múlva hazavitte, búcsúzóul erősebben magához ölelte, többször megpuszilta, mint ahogyan szokta. És mintha könnyes lett volna a szeme. — Te nem jössz be. Nagyi? — Ma nem, kicsim: sietek ... Ő pedig vidáman felfutott a lépcsőn, becsöngetett, tánclépésben szökdécselt be a lakásba. — Apa, Nagyi arról mesélt nekem, hogy — (Folytatjuk) 15
