A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-24 / 17. szám
ősember például a barlangrajzokban hitt; de a ma emberének is megvan az ősi babonakincsből származó, persze már a saját testére szabott babonája. Mert ki ne tartana számon az életben úgynevezett szerencsés, vagy éppen szerencsétlen péntekeket, örömhozó vagy éppenséggel boldogtalan tizenharmadikákat. És hányféle változatban élnek tovább a totemek késői leszármazottai, a gumiállatkák, érmek, a másnak jelentéktelen, nekem fontos kabalatárgyak? ... Száz szónak is egy a vége: aligha akad ember, aki így-úgy ne próbálná ki, hogy megbűvölje a véletlent. A szerelemvárástól az autóbuszra várásig mindenre van ráolvasásunk, varázsigénk, titkos bübájosságunk. Nagyszerű példaként itt van rögtön a szerelmesek babonája: ha erősen rágondolok, itt terem; ha kimondom a nevét, eljön. Vagy ellenkezőleg: ha várom — nem jön, ha nem várom, becsönget... Hát így ravaszkodunk, ügyeskedünk, próbálunk kifogni a sorson a kezdetek óta egészen napjainkig. Ahogyan most én is. Lám, kerülgetem, válogatom a megfelelő, az egyedül üdvözítő ráolvasást, mióta puhatolom a kedvét és a hozzánk való hajlandóságát, mióta tétovázok a nevének említésével, nehogy elzavarjam. De most már nem halogatom tovább! A tavaszról, még precízebben a tavasz és a szerelem bűvös kölcsönösségéről van szó. Ezt a semmivel sem pótolható érzést szeretném ráolvasással, babonával, elhallgatással vagy kimondással idevarázsolni és odalopni minden ember szívébe. Már csak azért is, mert a szerelem sohase szorul mentségre, magyarázatra. Volt idő, például a középkor századaiban, amikor a líra egyet jelentett a szerelmi lírával. Hogy csupán egyetlen példát említsek: II. Frigyes császár ugyanoly kevéssé röstellte úgymond kötelezően halálos szerelmi keserveit, mint korának bármelyik szegény sorsú trubadúrja. A utóbbiakhoz hasonlóan, ö is úgy tartotta, hogy élni csupán úgy érdemes, „ha egész velődig izzít a szerelem’’... De a pokoljáró Dante útja is a Purgatóriumon át vezetett Beatricejéhez, bár Pietra-verseiben már egy földibb, testibb szerelmet is megszólaltat, felmutatva így a szerelem teljességét... Nos, mivel egyéni babonáink is jellemzőek ránk, én annyiféle bűbájosság közül, a tavasz említését ajánlom. Bízom benne: ha azt mondjuk, hogy tavasz, s utána gyorsan lehunyjuk a szemünket, akkor a szivünkbe valóban belopódzik majd a szerelem. Ö személyesen. Ott áll majd előttünk barack- meg akácillatos pompájában, tulipánpirosan, langyos orgonaillatot kerget végig a városon; a Duna, az Ipoly, a Bodrog menti füzesekben kifújja belőlünk az ipari szennyet, a rossz gondolatot, ételeinkbe visszalopja a természetes ízeket, bőrünkre a nap barnáját, kifakult vérünket felpezsdíti és megpirosítja — egyszóval ízzel, színnel, illattal, netán új szerelemmel tölti meg szürke hétköznapjainkat. Ezért hát: tavasz. Tavasz és újra tavasz. Itt csak a ráolvasás segíthet, hiszen nincs fölötted uralmunk. Ám ha itt vagy, uralkodsz mindannyiunkon! MIKLÓSI PÉTER Prandl Sándor felvétele Czabán Samu Kulturális Napok. Jövőre lenne száztíz éves a Csemadok-rendezvény névadója, Rozsnyó szülötte, a korán elhunyt csizmadiamester fia, a „veszedelmes ember", ahogy az életét Györy Dezső regényeimmé avatta, a milliókban reményt keltő és tápláló „zárka-nyitogató", ahogy Ady Endre, századunk legnagyobb magyar költője írta róla A magyar tanítóhoz című versében, amelyben szabadító magyar tanítónak nevezte öt. Rozsnyón járt gimnáziumba, ahogy a nála majd húsz évvel fiatalabb Fábry Zoltán is, és mintha mindkettőjüket Rozsnyó kötelezte volna arra, hogy majd a barikádnak ugyanazon az oldalán újra együtt csatázzanak. Én azonban most, a kulturális napok gazdag programjától ihleteden a Czabán Samu életútján indulok el. Azután hogy Eperjesen elvégezte a tanítóképzőt, soha nem volt megállása, sehol nem volt maradása, mert minden állomáshelyén a szegények pártjára állt, rajtuk akart segíteni. Zárka- és szemfelnyitogató volt, a nyomorban, elmaradottságban élők lámpása, Így aztán a rozsnyói csizmadiamester fia folyamatosan szemben találja magát a hatalmasokkal. Állást kap és veszít korának egyik legkiválóbb és leghaladóbb szellemű tanítója, az iskola és az élet katedrájáról elszántan adakozó ember, aki a tollával is küzd az igazságosabb holnapért. Az őszirózsás forradalom a közoktatásügyi minisztériumba helyezi tanfelügyelői beosztásba. A Tanácsköztársaság bukása után a fiatal csehszlovák államba menekül, s mint ahogy korábban a monarchiának, a polgári demokratikus csehszlovák rendszernek is veszedelmes ellenségévé válik a „Szocialista pedagógia magyar pionírja és mártírja" (Fábry Zoltán). Ilyen gondolatok jutnak eszembe, amikor a Czabán Samu Kulturális Napok meghívóhelyére, a Csemadok járási titkárságára beköszönök. Szöllős Sándor titkár. Juhász Ilona szakelőadó és Kuchta Ilona, a gazdasági ügyek és a hivatali munka felelőse, mindenki nyakig merülve a munkában, hiszen érkezésem idején az ünnepség már harmadik napja tart, kezdődött Czabán Samu rozsnyói (Rožňava) szobrának a megkoszorúzásával, a kiváló és harcos pedagógus életéröl és munkásságáról tartott előadással (Ambrus Ferenc), s még mindig az első napon Szülőföldem szép határa címmel dr. Ujváry Zoltán, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem professzora mondott sok érdekeset Gömör néprajzáról a rozsnyói magyar tanítási nyelvű nyolcéves általános iskolában. A következő napon pedig már Gömörhorka (Gem. Hôrka) üzemi klubjában folyt a kisszínpadok, irodalmi színpadok és bábosok járási versenye. — A párhuzamok érdekelnének? — lepem meg Szöllös Sándort kérdésemmel. — A Czabán Samu és a Ti munkátok között? — Találunk ilyen párhuzamokat — mondja Szöllős Sándor meggyőzően — Czabán egész életében felvilágosító munkát végzett. Tanította a népet. Mi is ezt tesszük a Csemadok megalakulása óta. Előadások, irodalmi estek, iró-olvasó találkozók szervezésével. De említhetném azokat a tanfolyamokat is, amelyeket nők számára szervezünk az őszi és a téli hónapokban. Nemrégen tartottuk meg járási konferenciánkat, és volt miről beszélnünk. — A színjátszás is párhuzamba állítható Czabán Samu törekvésével! — szól közbe Juhász Ilona — járásunk mindig is ismert volt színjátszásáról. A rozsnyóiak gyakran kapták meg Komáromban (Komárno) a Jókai Napok nagydíját. Magának a városi színjátszásnak már több mint háromszázötven éves hagyománya van, de most mintha alábbhagyott volna a szereplési kedv! Szerencsére az utóbbi időben nagyon szép munkát fejtenek ki az iskolai és az ifjúsági csoportok. Azoknak a kései utódai, akikre a nagy előd, Czabán Samu épített. — Járásunkban 22 736 magyar él s az ötezret jóval meghaladja a Csemadok-tagság — veszi vissza a szót Szöllős Sándor — harmincöt helyi szervezetünkben kilencvennyolc művészeti csoport tevékenykedik és ha már a legutóbbi konferenciánkról szó esett, hadd mondjam, hogy a két konferencia között kilenc irodalmi estet, három nyelvművelő előadást tartottunk és huszonkilenc író-olvasó találkozót szerveztünk. Harminckét esztrád- és ötvenegy keretműsorról is számot adhatunk. A Csemadok-tagok társadalmi munkában végzett 90 000 óráját is említenem kell! Ha élne Czabán Samu, jóleső érzéssel venné tudomásul, hogy szülővárosában és a járásban számos folytatója van a munkájának. A Czabán Samu Kulturális Napok középső része iró-olvasó találkozók sora Gömör íróival. A titkárság dolgozói sajnálkoznak, hogy nem tudott a kulturális napok részese lenni Dénes György, Cselényi László és Tőzsér Árpád, az meg egyenesen bosszantja őket, hogy a Rimaszombatban (Rim. Sobota) élő Veres Jánost, vagy a Hanvai (Chanava) születésű Tóth Elemért elfelejtették meghívni. A legfiatalabbak közül Hizsnyai Zoltán és Krausz Tivadar sem jelent meg valamilyen okból. De megérkezett az eseményre Barcziné Kovács Magda, Kövesdi Károly, G. Kovács István és e sorok írója. És föszerkesztőhelyettesi minőségben, több kötetes publicistaként a rozsnyói Balázs Béla. Szerdán délutánra az író-olvasó találkozók ünnepélyes általános iskolai kezdetére úgy gyülekeztünk, mint őszi útjukra a vándormadarak. Ott találkoztunk tanulókkal és pedagógusokkal, a városból és a járásból is mindazokkal, akiket érdekelt a találkozó. Meghitt hangulatban, barátságos légkörben fogalmazódtak meg a tanulók, pedagógusok és mások kérdéseire adott válaszok, s miközben bele-belehallgattam a szavak folyásába, állandóan arra az egyre gondoltam, hogy Czabán Samu is így ült szemben hajdan a hallgatóságával, de vajon bennünk van-e annyi fűtöttség s annyi eltántoríthatatlanság a Vörösmarty Mihály-féle értelmű gondolj merészet és nagyot és tedd rá éltedet elhivatottságod vállalásában, mint benne volt. És az is megfordult a fejemben, vajon ki tudná e falak között a legörömösebb dolgot a szocialista pedagógia magyar pionírjának és mártírjának? Magam is rájöttem a végén, amikor a tanulók már szétszéledtek a találkozón, és György Béla, az iskola igazgatója közölte velünk: — A kővetkező tanévre eddig már ötvenhat elsős jelentkezőnk van! Aznap este úgy osztódtunk, ahogy a program megkívánta. Szöllös Sándor vitt bennünket a Csermosnya-patak völgyében megbúvó falvakba. Balázs Bélát és Kövesdi Károlyt Dernöre, (Drnava), Kovács Magdát Lúcskára (Lúčka), engem meg Barkára (Borka) vártak. G. Kovács István egyedül volt hivatalos Jabloncára (Silická Jablonica). Havazásban, havas tájban tartottunk célunk felé, szarvasokat és özeket az országút széléig bátorító estében, amikor félő volt, hogy a csúszós úton vadakkal ütközünk. Soha annyi szarvast nem láttam, mint akkor este. Torokszorító izgalommal mentem Barkára, hiszen ez a falu ismeretlenül is jelen van az életemben. Barka eresztette el a kezét Dečínbe kényszerült fiának, aki két regényemnek is központi alakja lett (A kamasz. Adósságtörlesztés). Körülbelül harmincán vártak ránk barkaiak, köztük Bemáth Imréné, a magyar óvoda vezetője, a Csemadok helyi szervezet elnöknője. Az este alig mutat valamit a faluból, de azt tudom róla, hogy már az Árpád-házból való királyok is vadásztak itt. S miután magam is láttam a vadak bőségét, nem csodálkozom, hogy mindig is megfordultak itt a vadászszenvedély urai. Most a bárkái földek a lucskai központú egyesített szövetkezethez tartoznak. Az író-olvasó találkozó közvetlen barátságos légkörben folyt le. És ha Czabán Samu is mellettem ült volna, meggyőződhetett volna róla, hogy a jövőnek megálmodott tanítója testesül meg Bernáth Imréné óvónőben. Olvasott, tájékozott, a könyvek mondanivalóját tömören meg tudja fogalmazni. Örömömre szolgál, hogy a barkaiak is tisztába voltak vele, közük van két regényemhez, az azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt, Dečínbe szakadt falubelijük révén. Visszafelé felvettük Lúcskán Kovács Magdát, Demon Balázs Bélát és Kövesdi Károlyt, s Rozsnyóra tartva a frissen szerzett élményeinket meséltük egymásnak. Másnap is osztódtunk néhányszor, ki a gimnáziumba ment, ki az egészségügyi szakközépiskolába, ki az általános iskolába, este meg Pelsőcre (Plešivec) és Gömörhorkára. S a két nappal nem ért véget az eseménysorozat. Várhosszúréten szervezték meg a színjátszók napját. Csúcsomban (Čučma) a művészeti csoportok estjét. Azt mondottam a kulturális napok névadójáról, hogy soha nem volt megállása. A tartalmas egy hét alatt Szöllös Sándorék is igen-igen elfoglalt emberek voltak, mozgásba hoztak egész sor helyi szervezetet. És a kulturális napok befejezése után sem pihenhetnek ölhetett kézzel. Egyik akciójukat követi a másik. Az ö életükben sincs megállás. Nem lehet megállás. Ahogy Czabán Samu, a harcos mártír mondaná: — A megállás maga lenne a halál! A stafétabot méltó utódok kezében ... MÁCS JÓZSEF 13
