A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-24 / 17. szám
19. Borbála kedvesen nézett az öreg háziaszszonyra. Mióta nála lakik megszerette, tisztelte és becsülte. — Meg akartam kínálni, de kikosarazott. Nagyon rátarti fiatalember — mondta nevetve a tanítónő. — Már pedig szégyenes koldusnak üres a tarisznyája — mondta bólogatva az idős asszony. — Mi újság, mérnök úr? — Tegnap Pozsonyban jártam és találkoztam a fiával. — Igazán? — elevenedett meg Gazsóné. — Jól vannak, nem üzent semmit? — Mindketten csókoltatják és azt üzenik, hogy karácsonykor hazajönnek látogatóba, meg azt is üzenik, hogy nagyon vigyázzon magára. A néninek teleszaladt a szeme könnyel. A köténye sarkával törölgette, s hálálkodva köszönte meg az üzenetet. — A temetés óta nem írtak, gondoltam, baj érhette őket... Úgy van az ember, hogy mindjárt a legrosszabbra gondol, pedig sokszor már gondolkodni sem tudok a nagy magányomban — mondta Gazsóné sírdogálva. — Borikát az isten vezérelte hozzám, vele jól megvagyok, amikor itthon tartózkodik ... Ugye egész nap nem ülhet mellettem, tanítania kell. Rá is fér a sok rossz gyerekre, mindig ordibálnak, akár a vadak... Az én fiam jó gyerek volt, szelíd, szófogadó ... Hát csak beszélgessenek, szórakozzanak — mondta Eszter néni kifarolva a szobából. Olyan alázatos hangon szólott, mintha ő lett volna az albérlő. Rp;- jjfI AJ r • LOVICSEK BÉLA BORBÁLA — Mint a falat kenyér — jegyezte meg a mérnök. — Nagyanyámra emlékeztet. Neki volt ilyen szelíd, jóságos a hangja meg a szava ... Élő mesefa volt, szüntelenül hullt rám a gyümölcse, mikor náluk voltam a nyári szünetekben ... Jól megvolnánk mi itt hármasban, Borika, aztán meg négyesben vagy ötösben. — Majd meglátjuk, Jóska. — A vak is azt mondja. — Az idős emberek szerint az idő mindent beértél. — Bárcsak az érlelésnél tartanánk már! — Az imént azt mondtad, hogy türelmes ember vagy. Talán már elfelejtetted? Ahhoz tartsd magad! Már teljesen besötétedett, amikor nagy csókolózás közepette elköszöntek egymástól. A fiatalember alig lépett ki az ajtón, Borbála nyomban a fürdőszobába ment kezet mosni. A tükör előtt állva sokáig nézett farkasszemet önmagával. Félhangosan ismételgette: — Milyen ember vagyok... úristen, milyen ember vagyok én!? — Választ azonban nem kapott sem a tükörtől, sem önmagától. Némi szégyenérzettel fordult el a tükörtől. Alexandra teljesen megváltozott, de nemcsak otthon, hanem az iskolában is. Különös sen a matematika-fizika órákon volt érthetetlen a magatartása. Azelőtt ő volt Borbála kedvence, az óráin majd kiesett a pádból annyira jelentkezett, most meg soha nem emeli fel a kezét, a leckéjét nem csinálja meg, megszólalni is alig akar. — Mi történt veled, Alexandra? — kérdezte meg tőle Borbála az egyik órán már-már türelmét vesztve, mégis kedvesen. — Semmi — jött a mogorva válasz, s a világért sem tekintett volna a tanítónőre. Makacsul leszegte a fejét, s bármit kérdezett tőle, mélyen hallgatott, mintha elvesztette volna a beszélő képességét. Borbála vette a bátorságot, s az egyik óraközi szünetben megszólította Erzsébetet, nem tudja-e mi történt Alexandrával. — Otthon is Így viselkedik. Ha faggatom, csak a vállát vonogatja és szalad a szobájába' — felelte Erzsébet. — Szerfölött aggaszt a viselkedése. — A végére kellene járni, Erzsi, én is őszintén aggódom miatta — mondta Borbála. — Eddig mindig nyílt és őszinte volt hozzám — gondolkodott el Erzsébet. — Néha olyan kérdésekkel fordult hozzám, hogy magam is meglepődtem, most meg ... zárkózottá vált. Fogalmam sincs, mi történhetett vele. — Éppen most, a nyolcadikban — csóválta a fejét Borbála. — Csináljatok vele valamit. Borbála az igazgatói felé menet a folyosón összetalálkozott Bódival. Majdnem egymásnak ütköztek. — Nem volna kedve férjhez menni. Borika? — kérdezte Bódi vidáman, mintha csupán az időjárásról érdeklődne. — Ugyan, Bódi kartárs, hagyjon békén! Most nincs kedvem viccelődni. — De hiszen én nem viccelődöm. Borika! — Én viszont annak veszem, sőt, gúnyolódásnak — mondta Borbála foghegyröl, és sietett az igazgatói irodába. — Mi újság. Borika? — kérdezte Várhelyi Béla kedvesen. — Telefonálni szeretnék, ha megengeded. — Természetesen, parancsolj! — mondta az igazgató, s tapintatosan kiment az irodából. Borbála Kiss Ferencet hívta. — Szervusz, Borika! Csak hogy végre hallom a hangodat! Mesélj, mi újság!? — Semmi jó. — Csak nem az iskola égett le? — Alexandráról van szó... Te például mivel magyarázod a hirtelen megváltozott viselkedését? — Gyereklány, Borikám, az ő korabeliek viselkedése gyakran érthetetlen ... — Én egészen másra gyanakszom, Ferenc: valamit megsejthetett a kettőnk kapcsolatáról. — Lehetetlen! — mondta Kiss Ferenc, pedig ö már nemcsak gyanakodott, hanem biztosra vette, hogy a lánya tud a viszonyukról. — Lehetetlen! — hangsúlyozta határozottan, hogy megnyugtassa a tanítónőt. — Ha Így van, akkor miért csak pont velem szemben változott meg a viselkedése? — Lehet, hogy azért haragudott meg rád, illetve azért neheztel, amiért elköltöztél tőlünk. — Képtelenség ... Gondolkodj egy kicsit, Ferenc! Pontosan a pincei találkozásunk után következett be nála a törés. Ezt mivel magyarázod ? — Véletlen egybeesés, Borikám, semmi több. — Beszélj vele komolyan, őszintén!... — mondta Borbála szinte könyörögve. — Találj ki valami hihető mesét, bármit, csak beszélj vele, és próbáld meg jobb belátásra bírni. — Rendben van, majd beszélek vele ... Most pedig egy sokkal komolyabb kérdés: mikor találkozhatunk? — Nem tudom . .. — Estére nem lehetne? — Most szó sem lehet róla. — Miért? Talán meggondoltad magad? — Nem ... csak gondolkodom. — Borikám, ha netán véglegesen szakítani akarsz velem, akkor én megöllek, érted!? .. . Halló!. . . Miért hallgatsz? — Hallgatlak ... — És?... Semmi válasz? — Talán jobb is lenne — sóhajtott bele a kagylóba Borbála. — Soha semmi örömem nem volt ebben a büdös életben, s érzem, hogy ezután sem lesz. — Ne beszélj csacsiságokat, Borikám. Estére gyere el a pincébe és megvigasztallak. Nagyon szépen kérlek! — Ilyen lelkiállapotban semmi örömed nem volna. — Hogy mondhatsz ilyet. Borika? Nekem már az is örömet jelent, ha messziről látlak. — Majd jelentkezem . .. Okvetlenül beszélj Alexandrával! Előtte nem szeretném lejáratni magam ... Becsöngettek, mennem kell. Szervusz! — fejezte be a beszélgetést a tanitónö. Kiss Ferenc együtt vacsorázott a családjával, ami a nagy elfoglaltságára való tekintettel ritkán szokott előfordulni. Most úgy irányította a teendőit, hogy időben otthon lehessen. Alexandra ezúttal is, rögtön a vacsora befejezése után felállt és sietett a szobájába. — Miért szaladsz előlünk, Alexandra? — kérdezte az apja majd hogy nem fenyegető hangon. — Sok a tanulnivalóm. — Máskor is volt, mégsem szaladtál el rögtön. — Az máskor volt ... — mondta a kislány, azzal elment. Kissék értetlenül néztek egymásra. — Nem tetszik nekem ez a lány — jegyezte meg Mezeiné. — Mintha kicserélték volna. — Nekem sem tetszik — toldotta meg Erzsébet. — Nekem talán tetszik? — pattant fel Kiss Ferenc. — Majd én beszélek a fejével! — De ne ordibálj vele! — emelte fel Mezeiné intőn a kezét. Féltette az unokáját. — Nem cukorbaba, nem fog összetörni, ha egy kicsit keményebben vonom kérdőre. Truccoskodással nem fogja sakkban tartani az egész családot! — Nyilván megvan rá az oka — jegyezte meg Erzsébet. — Te már csak tudod, hiszen pedagógus vagy — mondta a férfi gunyorosan. — Milyen oka lehet? .. . Megvan mindene, úgyszólván a tenyerünkön hordjuk, tehetséges, a jövője nem kilátástalan, mit akar még? — Sokszor a minden sem jelenthet mindent — mondta Mezeiné lehajtott fejjel, csendesen. — Az az igazság, hogy elkényeztettük — füstölgött tovább a férfi. — Egyszem gyerek ugyebár, ne szenvedjen hiányt semmiben se, tessék, most itt az eredménye! — Mondta, mondta a magáét, pedig jól tudta, hogy hamis az okfejtése, dehát a család előtt meg kellett játszania a felháborodást. Indult. — Várj még! — szólt utána Erzsébet. — Előbb csillapodj le, mert többet árthatsz, mint használhatsz! — Lecsillapodtam — mondta Kiss Ferenc, azzal fölment az emeletre, hogy elbeszélgessen a lányával. Alexandra valóban tanult, de az is lehet, hogy csak a nyitott könyvet bámulta. Kissé meglepődött, amikor a szobába lépő apjára tekintett: vajon mit akarhat? — Valamit meg kell beszélnünk, kislányom — kezdte az apa szelíden, higgadtan. 14
