A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-23 / 4. szám
Végtelen csendben Délután korán leereszkedett a köd. Sűrű, tejfehér, szinte lefejezi a lakótelep tízemeletes házait. Az ostornyeles neonlámpák is csillagszóróként verik fényüket, küszködnek az áthatolhatatlannal. Valahol távol poroló csattogása haitik. Kevesen járnak ilyenkor kint Losoncon (Lučenec) is. Zúzmarás, csípős, gallért felgyűrő a hideg. De nicsak! Odább a garázsoknál szellemképek mozognak. Néhány nagyobbacska gyerek csúszkál a jégen és síel a kis dombon. Egy középkorú férfi a hógolyózó csemetéjét figyeli, amikor egy fiatal apa rohan el szánkóval mellettük. Á szánkón ülő baba alig látszik ki a lábzsákból. Mint egy csomag himbálódzik a zajtalanul sikló járművön. A tébláboló ember nem is állja meg szó nélkül: — Hé, komám, hová sietsz ennyire ? — Az asszony otthon takarít, én pedig addig megsétáltatom a gyereket — hangzik az önérzetes válasz. Sietek én is haza a kitaposott ösvényen. Ott, ahol kiegyenesedik a keskeny út, hármat-négyet lépek, azután megfeszített térddel néhány métert csúszok a keményre fagyott havas jégen. Itt-ott egy göröngy lefogja a cipőmet és bizony túl az ötvenen elfogy a lendület. Kezdhetném elölről a nekifutást, ha volna hozzá erő, kedv és akarat. — Pont itt csúszkál..., nem restellj magát?! — szól rám méltatlankodva egy idős ember, aki szintén egyedül van a fehér téli tájban. Úgy tűnik ingerlékeny, magának való, de tévedek. A posztócsizmás, botos ember beszédes, pedig orra és szeme alig látszik ki a fekete báránybör kucsmája alól. A kabátja is prémmel bélelt, térdigérő. A nadrágja viszont kordbársony, az ülepén bőrrel borított. Valamikor lovagláshoz használtak hasonlót — az urak. Akár szánkózhat is benne a letaposott hó tetején.-Az erdő, a hétvégi házak felől jön az öreg és a város felé tart botozgatva, lassan, komótosan. — Hó lesz megint — mondja a köszönés után és megáll ráérősen. Régen elveszítette már a sietséget és azt tartja, hogy az öregsége úgyis megvárja, bármikor ér oda. — Hó? — kérdezem vissza. — Bizony, sok hó, nagy hó lesz! A hegyek felől jön a szele — húzza össze a szemét, amely körül karikában kalandoznak a ráncok. — Tudja — jegyzi meg — ha a kányák egy csomóba köröznek, aztán egy-egy kiválik közülük és zuhanni kezd lefelé, az azt jelenti, hogy nagy szél lesz, vagy újabb havazás. — Most mit csináltak a kányák? — Egész nap zuhangattak. — Szóval még erős lesz a tél? — Úgy mutatkozik. Különben a reumám is erre figyelmeztet. Napok óta szaggat, ehol-e — mutatja a bal lába térdkalácsát. — Ki sem mozdultam volna hazulról, ha nem lett volna muszáj. Ugyanis a vejem hívott ki a kertjébe. Beszéde volt velem, no meg akadt egy kis pálinkája is. Vele többek között abban is egyetértettünk, hogy ez eddig rossz hó, rossz tél. — Miért volna egyáltalán rossz? — Hja, kérem! Honnan is tudná, tudhatná maga városi, aszfalton nevelkedett ember... Hát, azért, mert először hó esett, akkor rájött az ónos eső, aztán újra a hó és megint eső, s úgy néz ki ismét hó jön. Ez felsebzi a vadak lábát, véresre karmolja. Főleg az özekét, mert nekik olyan kecses a lábuk, mint a báli kisasszonyoké. Aztán a jeges hó vastagon rátapad a fák ágaira is, addig húzva őket, amíg azok elpattannak ... No, de a legjobbakat, menjünk, mielőtt egészen ránk esteledne. Az öreg kesztyűdén görcsös ujjával megböki kucsmája szélét és kevéssé bicegve tovább ballag. Az ókori görög drámákban ábrázolt pásztor lehetett hozzá hasonló. Hamar el is tűnik a kanyarban. Magával viszi az évek hosszú során a mezőkkel, erdőkkel „társalogva" a természettől megszerzett, jellemébe és lelkületébe beivódott tiszta őszinteségét, s szerény bölcsességét. Körülöttünk újra csak a végtelen csend és a sűrű tejfehér köd marad, amely akár egy hatalmas, vastag, puha paplan úgy öleli körül s takarja be a házakat. KANIZSA ISTVÁN Ml A MEDALION? A szónak több jelentése is van. Medalionnak nevezik a numizmatikában az emlékérmet, az építészetben az érem alakú, motívumokkal ékes faldiszítményeket, de ha a hétköznapi beszédbe keveredik bele a medalion szó, mégis elsősorban ékszerre gondolunk. Olyan vésett felületű, rendszerint képecske elhelyezésére szolgáló tokkal ellátott éremre, amely nyakláncra vagy óraláncra akasztható. És a medalion pedig nem más, mint a bűvös erejűnek vélt ősi amulett leszármazottja, amely a néphit szerint minden bajtól megóvta viselőjét. Valójában nemcsak az ékszer formája öröklődött át az ókorból a legújabb korba, átvettük kicsit a hozzá tartozó hitet is. Mert ahogy a régi egyiptomi, görög vagy római hitt benne, hogy az amulett, amelybe titkos, mágikus jeleket véstek, megvédi a gonosz szellemektől, úgy hisz benne a mai ember, hogy a medalion, amelyben kedvese képét őrzi, bajtól óvó talizmán. EMBERI „APUCI Jóvágású, kellemes arcú, harmincas férfi ül a vádlottak padján. Ül és sir. Amikor elkezdenek szeméből patakzani a könnyek, újra meg újra fölemeli a kezét, hogy letörölje a pulóvere nyakába csorgó cseppeket. Ha éppen csend van a tárgyalóteremben, ilyenkor halk csörrenés hallatszik. Emberünk a csuklójánál hozzá van bilincselve őréhez ... Erre a férfire súlyos börtönbüntetés vár. A vád ellene: nemi erőszak, folyamatosan elkövetett megrontás és fajtalankodás. A sértett a férfi tizenhárom éves nevelt lánya. A kislány nem él a felkínált mentességgel, vallomást kíván tenni, de harapófogóval kell kihúzni belőle minden szót. A bíró figyelmezteti is: ha nem akar beszélni, senki sem kényszeríti rá, ám ha akar, válaszoljon a kérdésekre. Ö válaszolgat is, de a kérdések és feleletek között kínosan hosszúak a szünetek. Ekkor szipogás, csörrenés, a padsorokból mocorgás hallatszik. A vádlott felesége, a megrontott kislány anyja egész testében remeg. Mindvégig tudott róla, hogy férje a lányánál keresi a gyönyört, amit ő — betegsége folytán — talán nem tudott számára megadni. A feljelentést sem ő tette, hanem a nagymama kérésére a gyámhatóság. A kislány már rég nem kislány, hanem korán érett nő. Mindazonáltal azt vallja, sejtelme sem volt, mit jelentettek az „apucival" folytatott játszadozások. Meg se fordult a fejében, hogy tilos utakon jár, még a fürdőszoba ajtaját se zárta magára és kora reggelenként, amikor kettesben maradtak a lakásban, nyugodtan sétált pillekönnyű, áttetsző hálóingében nevelőapja szeme láttára. A férfi és a nő kapcsolatáról is elsősorban csak azt tudta, amit „apuci" mesélt neki. A pszichológus orvosszakértő színtelen hangon adja elő, hogy a gyermek koránál érettebb, intellektusa is fejlett, bár tanulmányi eredményei nem érik el a képességei alapján várható színvonalat. Sajnos, érzelmi életéröl azonban keveset tud mondani, mert a kislány annyira zárkózott, hogy még neki, a szakembernek sem sikerült öt semmilyen komolyabb megnyilatkozásra bírnia. „Apuci" a kezét tördeli, az anya viszont egyre kevésbé remeg: lányának vallomása láthatóan megnyugtatja. Düh és keserűség csupán a nagymamán látszik. Az utolsó szó jogán a vádlott ennyit mond csupán: — Aljas voltam, bűnösnek érzem magam. Az ügyben illetékes bíróság körülbelül egy órányi tanácskozás után hirdet ítéletet. A magát aljasnak tartó férfi három és fél évi börtönbüntetést kap, a közügyek gyakorlásától két további évre is eltiltják, s kötelezik a per során felmerült költségek megtérítésére. Az ítélet indoklásában a büntetötanács elnöke felsorolja a bűncselekményt súlyosbító, illetve enyhítő körülményeket. A szóban forgó férfi bűnét súlyosabbá teszi a cselekmény sorozatos volta és nagyfokú társadalmi veszélyessége. Enyhítő körülményként viszont a vádlott büntetlen előéletét, munkahelyén tanúsított kifogástalan magatartását, őszinte megbánását, valamint azt a tényt, hogy — első házasságából származó utódaival együtt — összesen négy kiskorú gyermekről kell gondoskodnia. Az őr szorosabbra Vonja a szíjat, kattan a zár, a férfit elvezetik. SORSOK Vége a tárgyalásnak, s jómagam is beleesem a bírósági tárgyalások hallgatóságának egyik leggyakoribb hibájába: bírálom a bírót, természetesen, egyelőre csak magamban morfondírozva ... Ez a férfi igazán sajnálatra méltó — gondolom némi tűnődés után. Soha életében számottevően nem szabálytalankodott, talán az úttesten is csak akkor ment át, ha a lámpa zöldet mutatott; s ha nem volt bérlete, akkor talán még a buszjegyét is a szemétgyűjtőbe dobta, ahogy illik. A munkahelyén pénzzel bánt, és az onnan érkezett jellemzés alapján, kezét még egy árva tízessel se mocskolta be. Rosszra ment az első házassága, majd — a jelek szerint — felesége megrosszabbodott egészségi állapota miatt a második is... És akkor ott sétál előtte a felesége hasonmása, lenge öltözékben s jó húsz évvel fiatalabb kiadásban. S ez az ember, akitől az élet egyéb területein oly messze esik minden rendbontás, mint közembertől a pápaság, most meg van bilincselve. Három és fél évig csak rácson át s szigorúan őrzött körletekben bámulhatja a kék eget. Levélosztáskor napról napra egyre reménytelenebbül várja majd, kap-e hírt a családjától; marad-e legalább valami csekélyke kapcsolata az előző házasságából származó három gyerekével?... Lényegében egy névvel párosuló szám lesz belőle: ilyen meg ilyen számú elítélt. A tárgyalás másnapján, hivatali dolgozószobájában kérdezem az ügyben ítéletet hirdetett bírósági tanács elnökét: nem érez-e sajnálatot, nem gondolja-e, hogy túl szigorú volt a tanács döntése, és bizonyos-e abban, hogy a tárgyaláson kiderült a teljes igazság? — Meggyőződésem, hogy az ítélet se nem túl szigorú, se nem túl enyhe. A büntetés pontosan annyi, amennyit ez a férfi megérdemelt — feleli. — Praxisomban az efféle cselekmények eléggé gyakoriak, mégis körülbelül hatvan-hetven oldalas irat keletkezett az ügyben. Például a rendőrségi vallomások jegyzőkönyvei, a szakértői vélemények, a gyámhatóság környezet rajza. Ezeket sorra áttanulmányoztam, a legapróbb részletekre is figyelve, kikértem az ülnökök véleményét, hiszen a tárgyalás folyamán együtt hallgattuk meg a vádlottat, a tanúkat, az ügyészt és a védőt. Ennél többet nem tehettem. A teljességhez még az is hozzátartozik, hogy a férfi beismerő vallomása önmagában még nem lett volna elegendő az ítélethez, a rendőrségen tett vallomását akár vissza is vonhatta volna, s ha a kislány nem vall, lényegesen kevesebb bizonyíték lett volna a bűnösségére. A bírónak, s az ő munkáját segítő ülnököknek ragaszkodniuk kell a tényékhez, pontosabban a bizonyított tényékhez; így igazságnak is csak azt fogadhatják el, amit a tények igazolnak. — Ami pedig a sajnálatot illeti — folytatja a tanácsvezető bíró — magánemberként sajnálhatom a vádlottat, de a tárgyalóteremben nem. Ez már részrehajlás lenne, ami ezen a poszton nem engedhető meg. Ez az ember mellesleg nem is érdemel sajnálatot, hiszen egy 12—13 éves gyerek jogi értelemben még nem cselekvőképes, nem felel tetteiért, tehát mindenképpen erőszak áldozatává lett. Ennek megtorlása pedig fontos büntetőbirói feladat. Érvelése hallatán beleegyezőleg bólintok. Ennyiben maradunk. M. P. 19
