A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-19 / 25. szám
— Elhiszem, mert néha majdnem úgy is cselekszel. — Valóban így van? — kérdezte a fiú. — Most ülj szépen csendben. Nagyon fontos, hogy felfogjuk, tulajdonképpen mi is történik. Először is valljuk be, hogy nincs az egész földkerekségen két ilyen jó barát, mint mi vagyunk. Soha nem volt olyan diákom, mint te, és soha nem kedveltem diákot úgy, mint téged. — A fiú elpirult. A lány folytatta. És most engedd meg, hogy helyetted beszéljek. Te úgy érzed, hogy ilyen kedves tanítónőt még nem ismertél. — Ó, ennél sokkal többet érzek! — Elhiszem, de vannak tények, amelyekkel szembe kell nézni. A város, és benne az emberek, te és én. Jól átgondoltam mindent Bob. Ne hidd, hogy nem voltam tisztában érzelmeimmel. Bizonyos körülmények között barátságunk különös volna, de te egy átlagon felüli fiú vagy, én pedig ismerem magam és tudom, hogy mind lelkileg, mind fizikailag egészséges vagyok. Mindaz, ami kettőnk között kifejlődött, a te jellemed és jóságod eredménye. Mindezt azonban nem vehetjük tekintetbe a mai világban, hacsak nem egy olyan férfiról van szó, aki egy bizonyos koron túl van. Remélem elég világosan fejeztem ki magam. — Ha én tíz évvel idősebb és körülbelül 1 5 hüvelykkel magasabb lennék, nem volna problémánk — felelte a fiú. — Tudom, hogy mindez bután hangzik — mondta a lány —, különösen akkor, ha magadat felnőttnek és érzelmeidet őszintének tartod, és semmi szégyellni valót nem találsz benne. Lehet, hogy eljön az idő, amikor úgy gondolkoznak majd az emberek: Ez itt egy férfi még akkor is, ha alig múlt tizenhárom éves, de felelősségérzete felér egy férfiéval. De addig még sok-sok év telik el és az embereknek sok mindenen kell felülemelkedniük egy ilyen hétköznapi világban. — Ez nem tetszik nekem — jelentette ki a fiú. — Talán nekem sem, de semmit sem tehetünk kettőnk ügyében. — így van, tudom. — El kell határoznunk, mit tegyünk. Áthelyeztetem magam ebből az iskolából. — Nem, ezt ne tegye — mondta a fiú. Családom elköltözik innen velem együtt Madisonba. — Van ennek valami köze a mi dolgunkhoz? — kérdezte a lány. — Nincs, semmi a világon. Apám ott kapott állást. Csak ötven mérföld távolságra van. Ugye azért láthatom magát? — Helyes volna? — Nem, azt hiszem nem — felelte Bob. Egy kis ideig még üldögéltek a csendes osztályban. — Mikor történt mindez velünk? — kérdezte a fiú tehetetlenül. — Magam sem tudom — felelte a lány. Senki sem tudja. Ezer évvel ezelőtt sem tudta senki. Van az úgy néha, hogy két olyan ember szereti egymást, akinek nem szabad. Ezt nem lehet megmagyarázni. Egy dologra szeretnélek figyelmeztetni. Az élet néha kárpótlást nyújt mindenért. Most boldogtalanok vagyunk mindketten, de egy biztos, hogy valami történik majd, ami igazol engem. Hiszel ebben? — Szeretnék hinni. Ha tudnám, hogy várni fog rám! — tört ki a fiúból. — Tíz évet? — Tíz év múlva huszonnégy éves leszek. — Én viszont harmincnégy, és talán teljesen megváltozom addig. Nem, ez lehetetlen. — A fiú hosszú ideig ült, majd megszólalt: — Én nem felejtem el magát soha. — El fogsz felejteni. — Megtalálom a módját, hogy ne felejtsem el. — A lány felállt, hogy letörölje a táblát. — Segítek — mondta a fiú. — Nem, nem — felelt a lány sietve — csak menj haza. A fiú elment. Ahogy visszanézett, még látta az ablakon keresztül, ahogy Miss Taylor lassan letörölte a tábláról a krétával írt szavakat. A fiú elköltözött a következő héten. Tizenhat évig volt távol, és bár csak ötven mérföld választotta el Green Towntól, harmincéves korában, mint nős ember jelent meg újra. Tavasz volt, Chicagóba készülve keresztülutaztak a kisvároson és egy napra megálltak. Bob a feleségét a szállodában hagyta, és miután körülsétálta a várost, érdeklődött Miss Ann Taylor után. — Ó, igen, emlékszem, az a szép kis tanítónő. Meghalt még 1936-ban, nem sokkal azután, hogy maga eltávozott. — Férjnél volt? — Nem, nem, soha nem ment férjhez. Kiment a temetőbe, megtalálta a sírját, amelyen csak ennyi állt. Ann Taylor, született 1910-ben, meghalt 1936-ban. A fiú elgondolkozott. — 26 éves, ó, hiszen én most majdnem négy évvel idősebb vagyok mint maga. Miss Taylor. Később az emberek látták Bob Spaulding feleségét a városban sétálni, látták, ahogy találkoztak a tölgy- és szilfák alatt. Az aszszony olyan üde és fiatal volt, mint havas télben az őszibarack, és olyan frissítő, mint forró nyári reggeleken a hűs tej. Ez a nap azoknak a ritkán előforduló napoknak az egyike volt, amikor az időjárás olyan kiegyensúlyozott, mint az enyhe szélben rezgő falevél. Azoknak a napoknak egyike — és ebben mindenki megegyezett —, amelyet Bob Spaulding feleségéről kellett volna elnevezni. Fordította: Pert1 Etelka 15 Petri k József! Két emléksziget Egyszercsak végzetesen kiderült, hogy mindannyiunknál huHóbb — halandóbb vagy, életed — pusztító léket kapott csónak már szemlátomást merült, merült alá... És mint a hirtelen beindult turbinák, és mint felgyorsuló fémcsiszológépek — úgy feljajdultak körül a szívek. A szemek helyén pipacsok virultak, reszketve ku/csolódtak a kezek, az ujjak, és a múlandóság hollója súlyától roggyantak a váltak. — Ám a kalapácsod, forrasztópisztolyod, fogód, fúrógéped, élesre edzett érga-késeid s megannyi más eszköz jól kivehető ujjlenyomatoddal, forté/yos ujjaid emlékezetével feljajdulás nélkül, mozdulatlanul mély csendbe zuhantak. Legszomorúbbak a tehetetlen gépek, csavarok, tárcsák, elhagyott szerszámok, nem foghatják meg gazdájuk kezét, felejtenék kell szeme melegét, nem vonulhatnak a koporsó köré, hogy villanyívvel jajt siko/tsanak, búcsút zengjenek az üllő harangján, és nem járhatunk ki a temetőbe köszörű-vasporból kötött fénycsokorral, hogy elzokogják terméketlen gyászuk... Bátyám, két sziget vigyázza emléked: egyik — virágos hant, mely betakar téged, a másik — temető: oda hagyott műhely, poros szerszámnyelek, rozsdá/ló késélek, omladozó tűzhely. Mészáros Ott6!Kupolák dörömbölnek döngetik a nagy fekete kupolákat meghitt otthonunkban kígyót-békát szórnak fejünkre az űrbéli árvák mígnem jövőnk egy közös pillanatba torkoll — az átléphetet/en jelen bohócarcú virtuóz homlokán
