A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-19 / 25. szám
Amikor Ann Taylor tanítónőként Green Town-ba került, huszonnégy éves volt. Bob Spaulding pedig még nem töltötte be a tizennegyedik életévét. Ann Taylor azok közé a tanítónők közé tartozott, akiket a gyerekek örömmel halmoztak el óriási narancsokkal és gyönyörű virágokkal. Ann Taylor szívesen sétált a tölgyfák és szilfák árnyéka alatt a ragyogó napsütésben. Üde és fiatal volt, mint havas télben az őszibarack, és olyan frissítő, mint forró nyári reggeleken a hűs tej. Ez a nap azoknak az évben oly ritkán előforduló napoknak az egyike volt, amikor az időjárás annyira kiegyensúlyozott, mint az enyhe szélben rezgő falevél. Ilyen volt Ann Taylor, az ilyen napot pedig róla kellett volna elnevezni a naptárban. Ami Bob Spauldingot illeti, ő csak kószált magányosan az októberi estéken a városban, mögötte hulldogáltak az őszi falevelek. Néha a Fox Hill csípős, patakjában úszkált, mint egy lusta kis fehér hal. Olykor a széljárta fák koronájáról hallatszott a hangja, ott ült Bob egyedül, nézegette a világot. Az első reggelen, amikor Miss Ann Taylor belépett a tanterembe és nevét a táblára írta, az egész osztály lázba jött, mintha a kémény készült volna összedőlni. Bob Spaulding is ott ült kezében eldugott papírgalacsint szorongatva, majd leejtve. Óra után behozott egy vödör vizet és letörölte a táblát. — Mi ez? — kérdezte a tanítónő felé fordulva az íróasztala mögül, ahol éppen helyesírási hibákat javított. — Piszkos a tábla — felelte a fiú bátortalanul — de nyilván engedélyt kellett volna kérnem. — Úgy veszem, mintha megtetted volna — felelte mosolyogva a tanítónő. A fiú a mosoly hatására olyan kitörő sebességgel törölte le a táblát, hogy a krétapor hózápor gyanánt hullott alá. Másnap reggel, mintegy véletlenül, a tanítónő lakásánál termett, aki éppen az iskolába indult. — Nos, hát itt vagyok — szólalt meg a fiú. — Tudod, fiam, hogy nem is lepődtem meg! — felelte a tanítónő. — Vihetem a könyveit? — kérdezte a fiú. — Hát persze, köszönöm Bob! Egy kis ideig szótlanul mentek egymás mellett. A tanítónő alig észrevehetően végignézett rajta; nagyon jókedvűnek,boldognak látta a fiút. Amikor az iskolához közeledtek, a fiú így szólt: Azt hiszem jobb, ha most itt hagyom. A fiúk ezt nem értenék meg. — Lehet, hogy én sem értem — felelte Miss Taylor. — Miért? Hiszen barátok vagyunk — felelte Bob természetes nyíltsággal. — Bob — kezdte el Miss Taylor — ne törődj semmivel, — és ezzel elment. A fiú pedig csak ült az iskolapadban és órák után — amíg Miss Taylor dolgozott — szó nélkül letörölte a táblát. Ez igy tartott két hétig. Csak a papír zörgését és á toll sercegését lehetett hallani — még a nap is csendesen, lassan haladt lefelé az égen. Némikor a csend egészen öt óráig tartott és Miss Taylor még mindig ott látta Bobot, ahogy az utolsó padban ült és várt. Ilyenkor Miss Taylor így szólt: — Azt hiszem, itt az ideje a hazamenetelnek. Bob pedig rohant a tanítónő kalapjáért, és kabátjáért. Aztán átsétáltak az üres udvaron és mindenféléről beszélgettek. — Mi szeretnél lenni Bob, ha felnősz? — író — felelte a fiú. — Ez igazán bátor törekvésre vall. — Tudom, de megpróbálom — felelte a fiú. — Nagyon sokat olvastam. Egy pillanatig elgondolkozott, majd így szólt: — Kérem Miss Taylor, tegyen meg nekem egy szívességet. — Attól függ miről van szó. — Minden szombaton a Michigan-tónál sétálok. Rengeteg pillangó van arrafelé és folyami rákot is lehet találni. Lehet, hogy maga is szívesen sétálna arrafelé. — Attól tartok, nagyon elfoglalt leszek. A fiú szerette volna megkérdezni, hogy mi dolga lesz, de nem tette. Csak annyit mondott: Hoznék szendvicseket és valami italt. Nagyon szeretném, ha eljönne. — Köszönöm Bob, talán majd máskor. — Ugye nem kellett volna megkérdeznem? — mondta a fiú. — Mindent jogod van megkérdezni, amit csak akarsz. Pár nap múlva Miss Taylor a Nagy várakozások című könyvet hozta el neki. A fiú egész éjjel fennmaradt, hogy kiolvassa és aztán beszélgettek róla. Miss Taylor és Bob mindennap találkozott, és Miss Taylor mindennap meg akarta kérni, hogy ne jöjjön többet, de nem volt rá képes. Bobbal iskolából jövet és menet Dickensröl, Kiplingröl és Poe-ról beszélgettek. Miss Taylor azonban úgy érezte, hogy lehetetlenség a fiút kihívni az órán és feleltetni. Ilyenkor habozott, majd másvalakit feleltetett. Sétáik alatt sem nézett a fiúra, de néha késő délután, amikor Bob magasra tartott karral a táblát törölte, rajtakapta magát, hogy pillanatokig nézi a fiút. Egy szombaton reggel Bob térdig felgyürt nadrágban állt a patakban, éppen egy rákot akart fogni, amikor felnézett, és megpillantotta Miss Taylort. — Nos, hát itt vagyok — szólt Ann mosolyogva. — Ha tudni akarja, nem is lepődtem meg — válaszolta a fiú. — Mutasd meg a rákot és a pillangókat. Lesétáltak a tó partjához és leültek a homokba. A meleg szél körülölelte őket, összecsókolta a lány haját és megtépázta blúza fodrait. A fiú néhány yardnyira a háta mögött ült, sonkás szendvicseket eszegettek és szertartásosan narancslét szürcsöltek. — Nem hittem volna — szólalt meg a lány, — hogy valaha is részt veszek ilyen pikniken. — Méghozzá egy gyerekkel — fűzte hozzá Bob. Alig beszéltek többet a délután folyamán. — Valami nincs rendben — szólalt meg a fiú — és nem tudom, mi a baj. Csak igy sétálni, pillangókat, rákokat fogni és szendvicseket enni! Apám és anyám biztos ugratnának és az iskolatársaim nem kevésbé. Kollégái is kinevetnék magát, ugye? — Azt hiszem igazad van. Magam sem tudom, miért jöttem ide. Ez volt minden, ami történt Miss Ann Taylor és Bob Spaulding találkozásaikor. Pillangók, néhány kötet Dickens, egy tucat rák, négy szendvics s két üveg narancsszörp. A következő hétfőn — bár Bob egy jó ideig várakozott — Miss Taylor nem mutatkozott az ismert iskolába vezető úton. Egyenesen odament. Ezen a délutánon korábban hagyta el az iskolát fejfájásra panaszkodva. Kedden iskola után azonban ismét együtt voltak a csendes osztályban. A fiú elégedetten törölte le a táblát, a lány pedig békésen dolgozott. Egyszerre csak a nagy bronz óra elütötte az ötöt olyan erősen, hogy az ember teste beleremegett. Ők is úgy érezték, hogy a percek múlásával idősebbek lettek. Miss Taylor letette a tollát. — Gyere csak ide. Bob! — Igenis — felelte a fiú és letette a szivacsot. Miss Taylor egy pillanatig olyan áthatóan E L WCKľ nézett rá, hogy a fiú félrenézett. — Bob! Kíváncsi vagyok, vajon tudod-e miről akarok veled beszélni. — Igen — felelte a fiú. — Rólunk. — Hány éves vagy Bob? — Majdnem tizennégy. — Tudod hogy én milyen idős vagyok? — Igen, hallottam, huszonnégy. — Tíz év múlva én is majdnem annyi leszek. Sokszor úgy érzem magam, mintha én is huszonnégy éves lennék. 14
