A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-18 / 3. szám
2. cs.: Mire való ellenségtek? 1. cs.: A minapába erre jöttetek, hidunk lábát eltörtétek, meg se csináltátok! 2. cs.: Ácsok vagyunk, megácsozzuk, fenyőiából kifaragjuk, ingyen meg is aranyozzuk! 1. cs.: Hol vettétek az aranynak füstjét? 2. cs.: Felmentünk boldog asszonyhoz, kérvén kértük, adván adta. 1. cs.: A kapunak vámja is van! 2. cs.: Micsoda vámja ? 1. cs.: Egy hordó bor, egy aranyalma, egy szép lány! 2. cs.: A hordó bor most virágzik, az aranyalma most bimbózik, a szép lányt odaadhatjuk, ha elkaphatjátok! Ekkor az első csapat kezét feltartva kaput csinál, s az első csapatból azt, aki utolszor búvik át rajta elkapja. Ez így megy mindaddig, míg az első csoportból egy marad, akkor a játékot újra kezdik. De isten tudná elszámolni és leimi mindazokat a társas játékokat, melyekben a palócz fiatalság örömét leli, említést érdemel még, mint amelyet szintén gyakorta láthatni az ún. „lőtő, kendőlőtő", továbbá a „fazék", „szemszemgyűrű" és még egy csomó. De hogy igazat adjunk annak a közmondásnak, hogy a derűre ború következik, hogy a dínom-dánomra szánom-bánom jön, hát a már előszámlált örömhangoló jelenetek nézése után térjünk be egy szomorúház-ba is (halottas ház). A halott a térítőn fekszik, legszebb ruháiban öltöztetve fel. A nézőktől sohasem üres a ház nappal, éjszaka pedig férfiak gyűlnek össze, s ősi szép, szokás szerint megható éneklés és imádkozás között virrasztják át az éjét a halott felett. Koporsóba csak kevéssel a temetés előtt teszik a halottat, szintén éneklés között. Temetés után régi magyar szokás szerint „tor"-t ülnék, ahová, különösen ha módos gazda hal meg, az egész falu hivatalos. Ha temetésre mennek, a szomorú gyülekezet női tagjai egy jó darab kenyeret visznek a házhoz, mit ajándék kenyér-nek szoktak nevezni, hihetőleg eleinte csak a szegényebb sorsúak részesültek a jótéteményben, a kik a torhoz szükségeseket nehezen tudván előteremteni, hitsorsosaik mintegy segíteni akartak ezáltal rajtok. Most már elkísérvén palóczainkat sírjába, nincs több mondanivalónk. A palóczokat ismerő közönség bizonnyal hiányosnak fogja találni e rajzot, de a helyett, hogy megütköznének e felett, nagyon jól teszik, ha kiegészítik azt. (1884) Amikor tehát képes kifejezéssel azt akarjuk mondani, hogy egy véleményen vagyunk, ugyanazt a nézetet valljuk, akkor semmiképpen sem mondhatjuk, hogy egy húrt pengetünk — mint ahogyan a szóban forgó szövegben olvashattuk —, mivel ez csak egy bizonyos vélemény ismételt hangoztatására, nem pedig két ember véleményének azonosságára utal. Azt sem mondhatjuk persze, hogy egy húron pendülünk, egy gyékényen árulunk, amikor azonos véleményünk, közös szándékunk helyes, tisztességes; ezt legföljebb más mondhatja rólunk — rosszalló értelemben. Azt esetleg mondhatjuk, hogy egy hajóban evezünk — ez a kifejezés, mint már említettem, nem feltétlenül rosszalló értelmű. A másik megoldás az, hogy nem használunk képes értelmű kifejezést, hanem egyszerűen azt mondjuk: egy véleményen vagyunk, azonosak a nézeteink, egyetértünk, megegyezik a véleményünk, egy a szándékunk. MAYER JUDIT A 250. BEMUTATÓ Ma, amikor ezeket a sorokat írom, 1986. december 22-e van. Éppen egy hónap, ennél is szőrszálhasogatóbb fogalmazásban pontosan harmincegy nap telt el Luigi Pirandello: Többgyermekes agglegény (más nevén Liola; még eredetibb tálalásban Szicíliai komédia) című falusi történetének Komáromban (Komárno) látott s régen tapasztalt vastapssal jutalmazott bemutatójától. Örömmel hallom, hogy a premier óta tartott újrajátszások során a szélesebb körű közönség is pártfogásába vette ezt a Matesz sorrendben 250. .bemutatójaként műsorra tűzött előadást, mintegy bizonyítva, hogy a Magyar Területi Színház publikumát a hagyományok elsősorban az egyértelmű, a lekerekített színpadi fogalmazásokhoz kötik. A Csallóköztől a Bodrogközig terjedő táj színházba járó közönsége ezzel szemben könnyen elbizonytalanodik — ennél is rosszabb esetben egyenesen elfordul játékszínünktől! —, ha nem hihet fenntartás nélkül az elhangzó szövegnek; ha azt kell éreznie, hogy voltaképp nem kellene szánnia a látszólag szánnivalót, haragját nem oda kell terelnie, ahová az a legkézenfekvőbben irányulna; ha egész este — holmiféle álmodemkedés révén — valami „egészen másról" van szó ... Jóllehet, ezek után bárki a szememre vetheti, vajon nem tudom-e, hogy minden korszakban vannak a színházra, a színikritikára s a közönségre vonatkozóan érvényes és általános tendenciák: Például a kortársi szinházkritika általános jellemzője, hogy többnyire a hagyományos formáktól eltérő s komolyabb mondanivalót sugárzó előadásokat értékeli. Rendszerint olyanokat, amelyek a színpadi történés több síkját feltárva fejeznek ki aktuális közlést, esetleg társadalombírálatot. Természetesen, ezek egyike sem elvetendő szempont, de az szintén legalább ennyire igaz, hogy a nagyközönség még manapság is — szórakozni akar. Ebből a nézőpontból vizsgálódva viszont nyilvánvalóvá válik, hogy kőszínházi körülmények között működő társulatnak és területi jelleggel tevékenykedő vándorszínháznak egyaránt megfelelő egyensúlyt kell találnia az együttes művészi elmélyültségét felmutató, illetve a népszínházi törekvéseket igazoló előadások aránya között. így hát aligha elítélendő, ha a Magyar Területi Színház komáromi csoportjának Pirandello-előadása elsősorban szórakoztat. A rendező és a színészek közös törekvéseinek legfőbb erénye, hogy az együttes nem akarja erőszakoltan elhitetni velünk, miszerint többet látunk egy kedélyes és őszinte emberi érzéseket árasztó’színházi produkciónál. Ennek titka pedig nem egyéb, mint hogy e falusi történet alakjainak megformálásában, gesztusaiban és a színpadi jelenetek füzérének hangulatában egységes stílussá ötvözött s régen kialakult színházi formák meg tradíciók érvényesülnek. Komáromban, a Szakszervezetek Házában látott előadást játékszínünk eleddig elsősorban kitűnő színészként ismert érdemes művésze : Dráfi Mátyás állította színpadra. Gondolom, már a fentebb elmondottakból is kiviláglik, hogy rendezése hadat üzen mindenfajta nyakatekert modernkedésnek ; ugyanakkor biztos érzékkel őrzi a huszadik századi olasz drámairás jeles klasszikusának számító Pirandello sorrendben legelső, még 1916-ban írt színdarabjának eredeti hangulatát s nevettető fordulatait. Dráfi Mátyás koncepciójának egyik tartópillére az a hangsúlyozottan kidomborított nézet, hogy a cselekvések oka és motívuma a szövegben benne van; ezért az ö dolga „csupán'-' annyi. Varsányi Mária és Lőrincz Margit hogy hitelesen — és a magam részéről rögtön hozzáfűzhetem; valóban jól — megelevenedő színpadi játékot teremtsen. Ebből a játékstílusból, talán szervesen, mégis következik egy aprócska hiányérzet. Úgy érzem, a tudatosan vállalt hagyománytisztelet mellett azért megfért volna egy csipetnyi belülről fakadó irónia. Mert ha az bizonyára túlzásnak is tetszik, hogy a többnyire csak a saját sorsára figyelő Pirandello netán Pinter avagy Albee előfutára volt; ám azt valószínűleg senki sem vitatja, hogy az élet szép és rút, bájos és keserű, boldog és bús dolgairól szóló Többgyermekes agglegény egyszerre szomorú és víg, lírai és ironikus hangú játékaiban — épp e kettősségek következtében — érződik valamiféle groteszk költészet. Amellyel a nagy társadalmi szenvedélyektől távol maradó, ugyanakkor újszerű dramaturgiai iskolát teremtő szerző bizonyosan megelőzte korát; s amitől müvei ma, több mint fél évszázaddal születésük után is figyelemre méltóak. Mondhatnám úgy is: mondanivaló szempontjából lényegesek. Az irónia lehetett volna az a fűszer, ami kifejezőbbé tehetné a darab mához is szóló felhangjait Lioláról, e rámenős fiatalember szépelgéseiről s az őt bálványozó csacska lányok szerelméről. Sietek leszögezni: félreért, aki szavaimban most számonkérést vél felfedezni. Erről szó sincs, hiszen a rendezői tűzkeresztségét élő Dráfi Mátyás a maga választotta stílus pontos nyomvonalát követi, aminek külön erénye a precíz szerepértelmezés és a körültekintő színészvezetés. Mindennek eredménye, hogy a jó egyéni teljesítmények harmonikus csapatmunkává szintetizálódnak. Liolát Boráros Imre alakítja jó lendülettel, sokszínűén, de fegyelmezetten kerülve a harsányságra csábító elemeket. Nagyon jó Tóth László is Simone Palumbo szerepében. Erőteljes, pontos játékát figyelve az az érzésem támadt, hogy bizonyítani akarja: régen várt ilyen próbatételt jelentő feladatra. Tuzza figuráját Varsányi Mária játssza el hitelesen, a népes női szereplőgárda egyik legjobbjaként. Azonban igaztalan lennék, ha nem sietnék hozzáfűzni: a többi szerep is szinte kivétel nélkül megfelelő gazdára talált, jelezve, hogy a komáromi társulat továbbra is kész az igényesen szórakoztató előadások létrehozására. MIKLÓSI PÉTER Szűcs Jenő felvétele 11
