A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-06-05 / 23. szám

Lokrum álom (szép) Dubrovnikban, ha süt a nap, reggeltől napnyugtáig fürödni, strandolni illik. Reggel van még, de a fürdőnadrá­gom már sportszatyromban lapul. Az egykori városállam ódon bástyafalai alatt, a városi kikötő mólóján ücsörgők. Nagy körülöttem a sürgés-forgás. Ha­lászbárkák indulnak a tengerre, amott motoroshajó gyomra nyeli a kiránduló, szépet, újat látni vágyó turistákat... Rozzant bárka siklik mellém, matróztri­­kós inas, ősz hajú gazdája rám köszön. — Igaza van — fog ékesszólóan a mondókájába —, jól döntött, ne menjen ma tengert látni, tartson inkább velem, pár dinárért átviszem Lokrum szigetére, meglátja, nem bánja meg. Mesés dol­gokat láthat, aztán napozhat is, ha meg kedve szottyan, úszhat egy jót csoda­kék Adriánk hűs hullámaiban. A tenger felé pillantok. Előttem, alig pár száz méternyire kis sziget körvonalai látszanak. — Jó — fogadom el az öregember javaslatát —, vén Robinsonom, csapjon hát a lóerők közé. A vén matróznak sem kell több, fel­pörgeti a csónakmotort. Kifutunk a ki­kötőből, s pár perc múlva már a vadre­gényesnek ígérkező sziget fövenypart­ján állok. Egzotikus, eladdig soha nem látott fák, fenyők, hatalmas, több ember ma­gasságú kaktuszok, virág és növénycso­dák között ápolt, gondosan felszórt sé­tányon indulok szigetnézöbe. Alig győzök betelni a képpel, csak kapkodom jobbra és balra a fejemet. Valaha, réges-régen csupán néhány csenevész bokor nőtt a szigeten. Egy­szer oroszlánszívű Richárd, a hagyo­mány szerint, éppen ezen a kis tenger­ből kiugró földdarabon lelt menedéket. A bátor angol király kereszteshadjárat­ból tartott hazafelé, amikor hajója ha­talmas viharba keveredett. Tajtékzott a tenger, dióhéjként hányta, vetette, do­bálta az uralkodó vízi jármüvét. A habok minduntalan átcsaptak a megrémült matrózok feje fölött. És ekkor, szinte csodával határos módon, a koronás főt szállító, minden eresztékében recse­­gö-ropogó alkalmatosság egy sziget partjához ért. Oroszlánszívű Richárd, hálából sze­rencsés megmeneküléséért, a szigeten kolostort építtetett. Ha hinni lehet az egykori feljegyzéseknek, mindez 1192 derekán történt. Mintegy kétszáz évvel később ismét neves személyiség kötött ki az egyik homokfövenyes partszakaszon. Ezúttal Zsigmond király „élvezte" Lokrum ven­dégszeretetét. Az uralkodó a vesztes nikápolyi csata után gályán menekült üldözői elől. A Dunán, a Fekete-tenge­ren és a Boszporuszon át az egész Balkán-félszigetet megkerülve igyeke­zett egérutat nyerni a nyomába szegő­dött martalócok előtt amikor megpillan­totta a szigetet... Mintha óriások szórták volna szét a jókora kőtömböket Az üzenek a szerelmi vallomás együtt no a kaktusszal A XVII. század elején a Raguzai Köz­társaság áruba bocsájtotta Lokrumot. Tarka tollú madarak trilláznak min­denfelé. A Benedek-rendi kolostor hír­mondónak maradt kömaradványai mel­lett Miksa mexikói császár egykori kas­télya áll. Az épületben többek között természetrajzi gyűjtemény várja a láto­gatókat. A falak között Dubrovnik nagy tudósának, Rudjer Boškoviónak az élet-Napimádók hada pihen a köveken művét, munkásságát bemutató váloga­tás tekinthető meg. Tűz már a nap, hát a festői fürdőöböl felé veszem az irányt. Újra meg újra rohamozó hullámok paskolják a mere­dek kialudt vulkánlávákra emlékeztető sziklapartot. A jókora területen napimá­dók hada sütkérezik. Az egyik kiugró szirtről körbepillan­tok. A hullámok vájta sziklaív mellett a Holt-tengernek elkeresztelt kis tavacs­kát keresem, mely barlangszerű csator­nán át ölelkezik a tengerrel. Közvetlenül alattam nyolc-tíz méter mély a víz, mégis látni az alját. Meg­mártózom a habokban. Egy fehér tarajú hullám lenyom, elborít. Brrr! Szép az Adria, de a vize túlságosan sós. 20

Next

/
Oldalképek
Tartalom