A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám
GÁL SÁNDOR kérdés a kövekhez kövek tűzálmú kövek vízmélyi görgetegek porladó zúzalékok jelenből kihajolt arcok hasonmásai az időtlen feketeség szélzúgásában mi jöhet mi jöhet még kézírás csupa mm arc ez is emberarc vénülvén összetöpörödik és fölszabdaltatik a végtelenben lázával sötét árkaival ráom/ik az idő a szétmncso/t szó-testek szikkadó tövisbokra szúr hasít és sebet ejt nému/tában is foltokban jelentkezett. Néhol sűrűn gomoiygott előtte, néhol meg kristálytiszta volt a levegő. Keserű, kínzó érzések hasogatták, talán nem is tudatosította magában, milyen sebességgel halad. Mintha láthatatlan korbáccsal ösztönözték volna, ami hajtotta, űzte, hogy mielőbb célhoz érjen, pedig az a cél semmi jót nem ígért. Ami eddig csak sejtésként élt benne, nemsokára talán bizonyossá válik, aztán hogy mi lesz, mi jön utána, nem tudni. Kavargó, kínzó érzései és kusza gondolatai annyira elvették a figyelmét, hogy csak az ösztöneire hagyatkozva vezetett. Nem csoda hát, ha nagy sebességgel belehajtott az egyébként általa is jól ismert, veszedelmes kanyarba. Megcsúszott. Arra sem maradt ideje, hogy felsikoltson: óriási erővel vágódott neki az útszéli, vastagtörzsű fának. A nagy csendességben csak az összeroncsolódott karosszéria pattogása hallatszott. Nem sokkal a szerencsétlenség után egy arra haladó bolgár kamionos vette fel és szállította kórházba az életjelt alig adó teremtést. Azonnal a műtőbe vitték. A sebészek éjfél utánig dolgoztak vele. Régen feküdt a műtőasztalon hozzá hasonló, emberi roncs. Kevés reményt fűztek az életben maradásához. Kiss Ferenc reggel értesült a szerencsétlenségről. Annyira megrendítette a hír, hogy kis híján összeesett az erős férfi. Máig sem tudja, hogyan került a kórházba, tény, hogy odakerült, s ott állt az éterszagú folyosón kábán, tanácstalanul, mint aki a halálos Ítéletét várja. Anyósa és a lánya egy pádon ültek összekuporodva. Keservesen sirdogálva. Mikor Alexandra megpillantotta az apját, elibe futott és ráborult. — Meghalt? — kérdezte az apa remegő hangon. — Nem tudom, apukám, nem tudom .. talán még nem ... a főorvos úr most jött ki tőle... Kiss Ferenc nyomban bement a főorvos irodájába. Szorongó tekintete mindent elárult. — Mindent megtettünk, amit ember megtehet — mondta a főorvos együttérzőn. — A továbbiakban most már csak reménykedni lehet... — Főorvos úr, kérem, egyáltalán van rá remény, hogy életben marad? — kérdezte Kiss Ferenc olyan hangon, mintha nem is a sajátja lett volna. — A reményt sosem szabad feladni, az orvosnak meg különösen nem szabad. Kiss Ferenc elkeseredetten, hosszan nézett maga elé. — Tessék mondani, ha ... ha életben marad ... teljes értékű ember lesz? — kérdezte szorongva. A főorvos felállt az íróasztalától, az ablakhoz lépett, s hallgatagon, hosszan nézett ki a ködben alig látható évszázados fákra, s csak sejteni lehetett, hogy a varjúkárogás onnan jön. Szembefordult Kissel. — Nézze, kérem, őszinte leszek, hogy tudja magát mihez tartani, egyáltalán, hogy mire számíthat — kezdte a főorvos tárgyilagos hangon. — Az már biztos, hogy a fél szemevilágát elveszítette... Arcának alfele teljesen összeroncsolódott, ami azt jelenti, hogy egy torzarcú feleséget fog viszontlátni... Azonkívül a bal válla, a karja és a lába is komolyan megsérült, néhány centiméterrel rövidebb lesz, hacsak nem kell amputálnunk ... az majd a későbbiek során fog kiderülni. Sajnos, kérem, egy nyomorék embert fog visszakapni, ha életben marad, hangsúlyozom: ha életben marad!... Tudom, kegyetlen szavak ezek, nehéz tudomásul venni, de ez az igazság ... Sajnos ez a mi motorizált világunk velejárója. Többet nem mondhatok — fejezte be a főorvos, aki igen fáradt ember benyomását keltette. — Nagyon szépen kérem, kövessenek el mindent a feleségemért, a pénz nem számit. — Az a kötelességünk, Kiss úr ... Kegyetlen napok és hetek következtek. Erzsébet életben maradt. Többnapos eszméletlensége után némi javulás állott be az állapotában. Közben az is kiderült, hogy nem kell amputálni a lábát. A hozzátartozói gyakran meglátogatták. Mezeiné egyre azt ismételgette, hogy ő szülte, ő pelenkázta, s ha szükséges, most is megteszi, csak életben maradjon. Alexandra is nagy ragaszkodással és szeretettel biztatta, hogy soha nem hagyja el, hogy mindig mellette marad. Közben meglátogatták őt a kollégái, egyebek közt Laczkó Jóska Borbálával együtt. Borbála nem szólt semmit, csak állt az ágya mellett lesújtottan, őszinte fájdalommal és sajnálattal a szivében. „Nem ezt akartam, nem így akartam", gondolta, de ahhoz nem volt elég bátorsága és ereje, hogy bocsánatot kérve kimondja. Meglátogatta őt Elvira asszony is. Leült az ágya mellé, Erzsébet ép jobb kezét a két tenyere közé fogva simogatta, miközben arcán végigfolytak a könnyei. Hangtalanul sírt. Abban a pillanatban Erzsébetnek az volt az érzése, hogy Elvira asszony volt az ismeretlen telefonáló. Kiss Ferenc azon a napon is meglátogatta a feleségét, amikor a fejéről, illetve az arcáról véglegesen levették a kötést. Az ágy szélén ülve hosszan nézte: arcának jobb fele ugyan sápadt volt, de őrizte a tegnapi szépségét, a bal arca viszont teljesen eltorzult. Szinte virítottak rajta az eleven sebhelyek. Erzsébet szomorúan nézett a férjére, s mintha csak ezt mondta volna a félszemével: „Ne haragudj rám, hogy megcsúnyultam, hogy nyomorékká váltam ... Mindig őszintén szerettelek, és szeretni is foglak, amig csak élek, akkor is ha elhagysz ..." A férfi szeme pedig ezt üzente: „Nem hagylak el soha ..Majd hangosan megkérdezte : — Meg tudsz nekem bocsájtani, Erzsikéin? Erzsébet nézte, nézte a férjét, aztán az ép kezével a férje keze után nyúlt és erőtlenül megszorította. Kiss Ferenc ráhajolt az erőtlen kézre és megcsókolta. Egyik este Borbála dolgozatokat javított, amikor váratlanul beállított hozzá Kertész Tibor. Éppen rá akart ripakodni, de a vegyészmérnök leintette, s egyben meg is nyugtatta. — Nem veszekedni jöttem. Borbála, hanem búcsúzni. — Tényleg elmész és békén hagysz? — Igen ... Belátom, hogy semmi értelme annak, hogy tovább zaklassalak — mondta a vegyész nyugodt hanghordozással. — Legalább az egyikünk legyen boldog, ha már Így alakult a sorsunk... — Sajnálom, Tibor, hogy így alakult, dehát... mivel kínálhatlak meg? — Esetleg egy kávéval... — Nagyon szívesen ... foglalj helyet... addig magadra hagylak, amíg a konyhában megfőzöm a kávét — kapkodott Borbála egyik gondolatból a másikba. Nagyon örült a váratlan fordulatnak. — Én is éppen főzni akartam magamnak, sok még a javítani valóm ... — Menj csak ... Borbála kisietett a konyhába, s néhány perc múlva tálcán hozta a két csésze illatozó feketét. — Tessék, parancsolj!... Hány cukorral? — Mindig egy cukorral ittam, emlékezhetnél rá ... — Persze, persze ... Bocsáss meg, kissé szórakozott vagyok — mondta Borbála elnéző mosollyal. Kertész Tibor a kávéját kevergette. — Nagyon szereted? — kérdezte. — Nagyon... — Ezt a lakást veszitek meg ? — Igen ... Már megkötöttük a szerződést ... — Szóval megtaláltad önmagadat. Borika? — Azt hiszem ... igen ... — Szívből örülök neki — mondta a vegyészmérnök őszintének tűnő hanghordozással. —• Megkérhetlek valamire? — Tessék! — Ha nem esik nehezedre, hozhatnál nekem egy pohár szódát... Ha nincs, a tiszta víz is megfelel... — Nagyon szívesen, Tibor — pattant fel Borbála, azzal kisietett a konyhába. Ezalatt Kertész Tibor egy-egy adag ciánkálit tett a kávéscsészékbe. — Parancsolj, itt a friss szóda! — Köszönöm! Valóban úgy néztek egymásra, mintha búcsúznának. Más-más forrásból fakadó mosollyal az arcukon emelték fel a kávéscsészéket. A falióra éppen nyolcat ütött a konyhában ... VÉGE 15
