A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-06-05 / 23. szám
25. Rendkívül hideggel köszöntött be az újév. Mínusz húsz-huszonöt fok között mozgott a hőmérséklet. Hiába szórták be az utakat salakkal, jegesek, síkosak voltak. A rádió, a tévé meg az újságok szokatlanul sok és tragikus közúti balesetről számoltak be. Akinek nem volt nagyon muszáj, nem ült autóba. inkább vonattal vagy autóbusszal utazott. Az utóbbi napokban még sűrű köd is nehezítette a közúti forgalmat. Különösen a reggeli meg az esti órákban. Csütörtök volt. A járási termelési igazgatóság kétnapos munkaértekezletre hívta össze az elnököket. Kiss Ferenc készülődött. Elhatározta, hogy autóbusszal utazik, megszáll, s csak az értekezlet végeztével tér haza. Az utóbbi napokban — különösen azóta, hogy beszélt Pista bácsival, az öreg mesterrel, s nemkülönben azóta, hogy megtudta Laczkó és Borbála szándékát — sokat gondolkodott, tépelődött, mérlegelt, egyszóval meghányta-vetette magában a dolgokat s arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy nem bocsátkozik több kalandba. Itt, ebben a faluban akar megöregedni, mégpedig a családja körében. Sok a dolga, ha azt akarja elérni, hogy ö is a mindenki Feri bácsija legyen, márpedig azt akarja. Hogy a férfiúi hiúsága ne szenvedjen csorbát, neki kell Borbála tudomására adni, hogy végeztek. Igen ám, de mikor, hol és hogyan? Akkor támadt az az ötlete, hogy becsalja Borbálát a városba, foglal neki szobát a szállodában, ott aztán senkitől sem zavartatva, nyugodtan elintézheti vele a dolgait. Feltárcsázta az iskolát. Az igazgató jelentkezett. — Szervusz, Béla bátyám! Borikával szeretnék beszélni, légy szíves, hívd a telefonhoz! Kis idő múlva jelentkezett a tanítónő. — Szervusz, Borika!... Arra szeretnélek megkérni, hogy holnap tanítás után gyere be a városba. A szállodában biztosítok szobát, ott várj meg! — Arról szó sem lehet. — Ne bolondozz. Bori ka. nagyon fontos dolgot akarok... — Ismerem én már a te fontos dolgaidat! ... Nem, Ferenc, elég volt. — Légy észnél. Borbála, nem az én kedvemet kell megtenned, a saját érdekedről van szó, a jövödröl! Borbála elbizonytalanodott. — Mégis miről van szó? — kérdezte. — Nem telefontéma ... Hangsúlyozom: végzetes hibát követsz el, ha makacskodsz és nem jössz el. — Rendben van, elmegyek — egyezett bele Borbáfa hosszú hallgatás után. — Szervusz! Kiss Ferenc másnap reggel sokáig pepecselt a fürdőszobában. Mikor végzett és kilépett, Erzsiké rápillantva majdnem hanyatt esett ámulatában. — Mi lelt, Ferikém?... Éppen most, ilyen hidegben kaszaboltad le a szakálladat meg a bajszodat ? — Meguntam már az örökös vakaródzást... — Pedig már megszoktam ... Viszont így legalább öt évvel fiatalabb vagy — mondta Erzsébet elfordulva, s elmosolyintotta magát : most már talán véglegesen megjön az esze ennek a megtáltosodott kannak, gondolta. — Pizsamát is készíts be a táskámba. — Ott akarsz aludni? — Mi a fenének jöjjek haza, ha holnap reggel újra be kell utaznom ?... Kibírsz nálam nélkül egy éjszakát. — Kocsival mész? — Autóbusszal... Most is nagy a köd. Feleslegesen nem kockáztatok, ha nem muszáj: az ember ne hívja ki maga ell£n a sorsot. — Igazad van, Ferenc — szólt közbe Mezeiné a konyhából. — Asztalon a reggelid. — Köszönöm, mamácska — ült le Kiss. — Biztosan szépet álmodott, hogy annyira csillog a szeme. — Soha nem emlékszem az álmaimra, talán nem is álmodom — mondta Mezeiné —, ellenben téged régen láttalak ilyen vidámnak korán reggelre! — Máskor is ilyen voltam, mamácska, csak a bajszom meg a szakállam elnyelte a vidámságomat. — Meglehet — hagyta rá Mezeiné. — A csupasz képedet nézve nem is tudom, mire gondoljak. Mintha egy új embert látnék magam előtt... — Maga mindig fején találja a szöget, mamácska — fejezte be a reggelizést Kiss Ferenc. — Minden év kezdetén újjászületik az ember, fogadkozik, érdekes terveket sző, érti egye? — Amíg fiatal az ember, hát tervezget — motyogta az orra alatt Mezeiné. — Az én terveim már csak a faluvégi temetőkertig érnek, azon túl már megszűnik számomra a világ... — Jó témát választottatok reggelre: újjászületés, elmúlás — nevetett fel Erzsébet. — Igyekezz, Feri, lekésed az autóbuszt. — A buszt nem lehet lekésni: ha elmegy az egyik, jön a másik — viccelődött a csupaszképü férfi, s valóban különös, az utóbbi időben szokatlan fények égtek a szemében. Egykettőre összekapta magát, fogta a táskáját és menetkészen állt Erzsébet elé, hogy szokása szerint homlokon csókolja. — Szervusz! — Szeretlek, Feri — súgta az asszony. — Én is téged — súgta vissza a férfi. — Most már nyugodt lehetsz, Erzsikém, elvonultak a viharfelhők ... Az asszony meghökkent csodálkozással nézett fel a férjére: hirtelenjében nem tudta hová tenni a kijelentését. — Abban azért nem vagyok egészen biztos — jegyezte meg, majd kedvesen hátbavágta a férjét. — Menj már, mert tényleg lekésed a buszt! — Kikísérte a kiskapuig, s addig követte a szemével, míg magas alakját nem nyelte el a sűrű köd. Az a nap is úgy telt el az iskolában, mint a többi. Bódi, a zeneszakos, ugyan már lemondott Borbáláról, de azért továbbra is igyekezett a kedvében járni. Elvira asszony továbbra sem bírta elviselni a csinos tanítónő közelségét. Rossz sejtései nem hogy elhomályosultak volna, hanem egyre inkább felerősödtek: tudott ő, amit tudott! Egyenes derékkal ment el mellette, s átnézett rajta, mintha a világon sem lett volna. Erzsébet és Borbála a látszat kedvéért egész normálisan viselkedett egymással szemben. A tantestület egyik tagja sem vette észre rajtuk, hogy a két ember tűz és víz. Vacsora közben Mezeiné megemlítette a lányának, hogy az egyik hízót le kellene vágni, mert annyira meghízott, hogy már nem bír felállni, ülve eszik. — Levághatjuk a jövő hét végén ... Eközben az előszobában csengett a telefon. Ezúttal is Alexandra ugrott föl szelesen, hogy felkapja a kagylót. — Igen ... tessék ... anyu, téged hívnak ... Erzsébet átvette a kagylót. — Kissné! — Jó estét, asszonyom! Bár ismerősnek tűnt a telefonáló nő hangja, mégsem tudott rájönni, hogy kicsoda. Rossz sejtéssel kérdezte: — Mit óhajt? \ — Többször felhívtam a figyelmét a férje viselt dolgaira, de ön nem hitt nekem, bár az eddig történtek engem igazoltak, elismerheti... Most itt az alkalom: a saját szemével győződhet meg róla. ha akar, hogy milyen viszonyban áll a kedves férjecskéje az angyalkájával. Menjen be a városba, megtalálja őket az egyik szállodai szobában ... A készülék már régen foglaltat jelzett, de Erzsébet még mindig fülére szorítva tartotta a kagylót, mintha valami csodára várt volna: hátha megszólal az előbbi hang és azt mondja, hogy csupán ízetlen tréfa volt az egész. Lassan letette a kagylót. Hitte is, nem is, amit hallott, de inkább igen, mint nem. Felindultságában annyira remegett a keze, hogy alig tudta meggyújtani a cigarettáját. — Ki volt az? — kérdezte Mezeiné. — Egy ismerős... — Mitakart? — kérdezte Alexandra. — Semmi különöset... — felelte Erzsébet elgondolkozva, miközben azon törte a fejét, hogy mit csináljon. Váratlan ötlete támadt, pedig idegességében alig tudott ésszerűen gondolkodni. — Elfuthatnál Gazsó nénihez — mondta Alexandrának. — Igyekezz! — Minek, anyu? — Nézd meg, hogy otthon van-e Borbála. — Annyira fontos, anyuka? — Annyira ... Alexandra furcsának találta az anyja viselkedését, mégis szó nélkül teljesítette a kérését. Erzsébet szorongva várta vissza a lányát, aki nemsokára meg is érkezett. — Nincs otthon — mondta Alexandra lihegve. — A városba utazott a fél ötös busszal. Gazsó néninek azt is mondta a tanító néni, hogy aligha tölti itthon az éjszakát... Erzsébet szó nélkül kezdett készülődni. — Hová mész, Erzsi? — kérdezte Mezeiné csodálkozva. — Be kell mennem a városba — felelte Erzsébet tőle szokatlan konoksággal, s elha-, tározással. — Autóval? — kérdezte Alexandra ijedten. — Nagy a köd, az út is síkos... veled megyek, anyuka ... — Egyedül kell mennem. — Nem várhatsz reggelig? — kérdezte Mezeiné rossz sejtéssel. Megérezte, hogy nagy dolognak kellett történni, ha annyira sürgős és halaszthatatlan a lánya útja. — Nem, mamácska, most kell mennem. — Ferivel történt valami? — kérdezte Mezeiné szorongva. — Nem... más ügyben kell odamennem ... — Te tudod, lányom, de nagyon vigyázz! — Vigyázok ... Erzsébet beült a kocsiba, Alexandra kaput nyitott előtte, aztán kikanyarodva az utcára, nekivágott a húsz kilométeres útnak. A köd 14
