A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-29 / 22. szám

Q KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Kötődések — beszélgetés dr. MAG GYULÁVAL, a Csallóközi Múzeum igazgatójával Habán Ottó: DUNA MENTI TAVASZ '87 Keszeli Ferenc: JÓ NAPOT, PRÜCSÖK! Miklósi Péter: AZ ÉLET ÉLNI AKAR Csicsay Alajos: A NYÁRI SZÜNIDŐ - A TANULÓ SZABADSÁGA Zolczer László: LOKRUM ÁLOM(SZÉP) SZIGETÉN Címlapunkon Gyökeres György felvé­tele a zselizi Országos Népművészeti Fesztiválon készült A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava. Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 332—919 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Krát Péterné Terjeszti a Posta Flírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítö. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. KÖTŐDÉSEK Esztendőkkel ezelőtt, békés nyáresti kvaterká­zás közben a dél-szlovákiai művelődési ottho­nok vezetőinek egyike első hallásra talán fura, ám jóindulatú és főképpen gazdag jelentésű szóval közpedagógusként jellemezte a ha­zai magyar néprajztudomány avatott gyűjtő­jét: Jókai Máriát. Amikor rákérdeztem, vajon mit ért ez alatt, az illető habozás nélkül megfontolt határozott választ adott. — Olyan pedagógus — felelte —, aki jóideje becsülettel tanít, mégsem visel semmiféle funkciót; kör­nyezetének szellemiségét s népi hagyománya­it azonban annál lelkesebben próbálja megtar­tani és átadni. Nos, hadd mutassam be az olvasónak Jókai Máriát 1937 januárjában született az 1974 óta már Verebélyhez (Vráble) csatolt Ahán. Édesapja a világ dolgai iránt érzékenyen ér­deklődő földműves volt, édesanyja dolgos kezű háziasszony. Ő maga több mint harminc éve tanítónő Pályafutásának első nyolc évét a Nyitrai (Nitra) járás Kalász — sokak szerint Kálazként is használatos — községének isko­lájában töltötte; most viszont, kereken ne­gyedszázada, a nem messzi gímesi (Jelenec) alapiskola kisdiákjait oktatja. Körülbelül ugyanennyi ideje foglalkozik a néprajzzal is. — Hogyan lesz valakiből fáradhatat­lan néprajzgyűjtő? — Semmiképpen sem véletlenül, bár aki ismer, az tudja, hogy elsősorban tanítónő vagyok, és a néprajzzal csak emellett foglal­kozom. Ehhez igazodtak diákéveim esemé­nyei is. Eleinte óvónőnek készültem, a Komá­romban szerzett szakérettségi után pedig Bratislavában, a Duna utcai pedagógiai kö­zépiskolában különbözeti vizsgát tettem, hogy elemistákat taníthassak. Amikor a hat­vanas évek elején, már gyakorlott tanítónő­ként, átkerültem a zoboraljf Gimesre, akkor egy-két alkalmi jellegű néprajzi kiállítás ré­vén, de főképpen a számomra albérletet nyújtó házinénitől hallottak alapján szinte belecsöppentem a Nyitra környéki magyar falvak folklórjának megejtően szép és sajátos világába. Mintegy varázsütésre, akaratlanul is megtanultam körültekintőbben, nagyobb léptékben gondolkodni. — Azt mondják, az iskola meghatáro­zó ... — Ez sok tekintetben igaz, ámbár a leg­meghatározóbb hatással maguk a tanárok vannak diákjaikra. Komáromi pedagógusaim közül jómagam például több oktatót még mindmáig is a mintaképemnek tartok. Az igazgató Turczel Lajos volt, aki mindig baráti hangnemben szólt hozzánk, mi viszont szin­te a szülőknek járó tisztelettel tudtunk föl­nézni rá. A tananyagban foglaltakon kívül, ö a precizitást, a fegyelmet, a hovatartozás érzetét oltotta belénk. De meg kell említe­nem ottani tanítómestereim közül Miklós Elemért is, akitől főként a gerincesség, a korrektség dolgában kaptunk sokat. — Az egykori pedagógiai iskola ma már „csak" a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium otthona. Ennek elle­nére visszajársz ebbe a patinás épület­be? — Fia ritkábban is, de vissza. Eddig vala­mennyi találkozónkon jelen voltam, de ha néhanapján más ügyben van Komáromban dolgom, akkor is betérek oda, hogy magam­ba szívjam a régi falak hangulatát. Ilyenkor újra meg újra meghatódom, és valami áhítat-Beszélgetés JÓKAI MÁRIÁVAL tál párosuló bizsergés fut végig rajtam. Ez a kitűnő szellemiséget árasztó iskolaépület számomra évtizedek múltán is éppen olyan kegyhely, mint a hívőknek a templom. — Vajon mit tanultál még az időseb­bektől? — Apámtól az egyenességet, a nyíttsza­­vúságot. Hogy a sors legváratlanabb csapá­sait is önfegyelemmel, a megoldás lehetősé­geit keresve kell elviselni, azt viszont az édesanyámtól. És bár régen nem vagyok már csitri. ma sem szégyellem bevallani, hogy továbbra is az idősebbek társaságát kere­sem, mert igazán csak hozzájuk tudok biza­lommal lenni. Ha egy idős nénivel vagy bácsival leülhetek beszélgetni, részemre ez a legmegnyugtatóbb időtöltés. Többnyire lá­tom az illető szemén, hogy őszintén mondja, amit gondol és a múltat idézve szinte kitárul­kozik előttem. Az egyetlen dolog, amiért néhanapján lelkifurdalásom van, hogy adat­közlőim adósának érzem magam, hiszen nem tudok nekik méltányos ellenszolgálta­tást adni jóindulatú közlékenységükért. — Olyan véleményt is hallottam már rólad, hogy a Zoboralja garabonciása vagy, már ami a csodálatosan szép népi hagyományok őrzését, felidézését ille­ti. .. — Nem szeretném, ha bárki véletlenül is többet hinne a munkámról, mint amennyit ér. Azt azonban épp itt: a Zoboralja tizenhá­rom vegyeslakosú községében tanultam meg, hogy a lakóhely történetének és a helyi szokáshagyományoknak ismerete sokkal többet jelent, mint ahogy az a szélesebb közvéleményben általában elfogadott. Ne­kem is a szülőföldem, a szükebb otthonom ez a táj. Az otthon pedig a lakóhely, az a település, ahol az emberrel életének leglé­nyegesebb dolgai történnek. Idegen helyen is kezdhet új életet bárki, ám ha a szülőföld­jéhez nem kötik érzelmek, akkor elveszett ember és örökké idegen marad. Természete­sen, mindezt elsősorban helyi sajátosságok­kal tudom bizonyítani, de úgy érzem, hogy ez nemcsak a Zoboraljára vonatkozó tapaszta­lás. A különböző beszélgetések, a néprajzi gyűjtések során nemegyszer rádöbbentem, hogy mennyire fontosak például a szoros családi szálak. Elvégre ha ötven-száz éve történt dolgokkal foglalkozom, akkor — a gyökerek, a rokoni szálak révén — a ma élő családokról is sok mindent megtudok és lejegyzek. Ezt szinte senki sem veszi tapin­tatlan faggatódzásnak, hanem az adatközlők zöme büszke rá, hogy a szülök, esetleg a még régebbi ősök felöl érdeklődöm. A zo­­boralji ember ma már tudja, hogy ennek a tájegységnek óriási néprajzi értéke van. So­kan ezért kötelességüknek tartják, hogy adatközlőkként, amatör gyűjtőkként, a kör­nyék falvaiban működő folklórcsoportok vagy az egész tájegységet szimbolizáló Párta együttes tagjaiként felmutassák s elfogad­tassák ezeket a sajátos értékeket. A néprajzi hagyományoknak ilyenfajta ébresztgetése azért is lényeges, mert manapság néha még a szakemberek körében is föl-fölbukkan az a nézet, hogy a Zoboralján már aligha találni gyűjtésre érdemes új anyagot. Ezzel kapcso­latban én pusztán annyit mondhatok, hogy a zoboralji szokáshagyományok valóban hite­les rögzítéséhez tíz Jókai Mari is kevés lenne! — Értsem úgy: errefelé is lehet még gyűjteni? — Lehet. Rengeteget. Nem igaz, hogy a huszonnegyedik órában vagyunk; hogy a falvakból már elhordták a múltat. Csak tudni kell, hol kallódnak az értékek. És a tárgyak zöme sem pusztul el, legföljebb csak gazdát cserél. Persze, nekem azért annyi helyzeti előnyöm mindenképpen van, hogy úgy isme­rem a Zoboralját, akár a tenyeremet. Itt születtem, itt élek, ismerek itt minden falut. És mert tanítónő vagyok, a családok közül is nagyon sokat. — Hogyan jut időd mindenre ? —- Az életem úgy alakult, hogy nem men­tem férjhez. Nincsenek saját gyermekeim, viszont igyekszem fölkarolni a tehetséges tanítványokat. Számomra ma is még a szü­lők jelentik a család fogalmát, ezért hetente hazalátogatok Ahára. A többi napom viszont foglalt, hiszen a környék folklórcsoportjainak szervezése, segítése valóban rengeteg ener­giámat köti le. — Munkádat figyelve nemegyszer ta­pasztaltam. hogy általában könnyen megtalálod a hangot másokkal. Ez az adottságod honnan származik ? — Bennem ez a készség nyilván eleve megvan. Ennél lényegesen fontosabbnak tartom azonban, hogy tudatosan próbálok összekötő kapocs lenni a tőlem idősebbek, az én nemzedékem és a fiatalok között. A saját szerény eszközeimmel szeretnék nekik mindent átadni, amit a paraszti élet egészé­ről, a néprajztudomány helyi sajátosságairól megtudtam. Ne higgye senki, hogy valamifé­le nosztalgia beszél belőlem. Egyáltalán nem. Inkább arra szeretném felhívni a figyel­met, hogy a megalapozott ismeretek híján a társadalomban félreértések élhetnek a nép­rajzzal, az igazi népi kulturális értékekkel kapcsolatban. — Mit jelent számodra épp a Zoboral­ján élni? — Annak tudatosítását, hogy szíwel-lé­­lekkel összenőttem ezzel a tájjal; hogy tiszta szívvel és minden erőmet latba vetve folytat­ni akarom a néprajzi gyűjtőmunkát. Jól ér­zem magam itt, ahol életem legszebb, leg­termékenyebb éveit töltöttem, ezért a ha­gyományőrzés egészséges lokálpatriotizmu­sával szeretnék még mélyebbre ásni sző­kébb szülőföldem néprajzi örökségében. MIKLÓSI PÉTER Fotó: GYÖKERES GYÖRGY 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom