A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-15 / 20. szám
22. Vajon miről beszélgethettek, ötlött fel Borbálában újra meg újra a kérdés. Amennyire ismerte Tibort — már pedig eléggé jól ismerte —, nem az a fajta ember, aki egykönnyen kitárulkozik idegenek előtt. És ha mégis? A bizonytalanság kissé zavarba hozta. — Miről beszélgettetek? — Mindenféléről... — Remélem nem áztattál be előttük? — Miért tettem volna?... Azt mondtam nekik, hogy azért kerestelek fel, mert feleségül akarlak venni — hazudta a fiatalember. Kíváncsi volt, miként reagál rá Borbála. — Kár volt ilyen marhaságot mondani nekik. — Nem marhaságból mondtam. Borika. Én valóban azért kerestelek föl, hogy feleségül vegyelek. — Ezt a kérdést már régen lezártuk, Tibor. — Én viszont még nem zártam le. Szeretlek, Borika ... — Szeretsz, szeretsz — tárta szét a karját Borbála, majd felállt és az ablakhoz sétált. Hosszan, hallgatagon nézett kifele a sűrű hóesésbe. Most mi a nyavalyát csináljon ezzel a szerencsétlen flótással? Úgy hiányzott a látogatása, mint vaknak a gödör. Mit csináljon, mit csináljon? Kertész felé fordult. — Vőlegényem van, Tibor... — mondta ki azzal a céllal, hogy véglegesen kiábrándítsa és jobb belátásra bírja a vegyészmérnököt. — A vőlegény még nem férj. Borika, az nem kötelez semmire ... Nekem feleségem, gyerekem volt, mégis szabaddá tettem magam miattad... LOV1CSEK BÉLA BORBÁLA — De én szeretem a vőlegényemet, Tibor — mondta Borbála majdnem felkiáltva, szenvedélyesen. Kertész Tibor végtelen nyugalommal ült, s olyan szelíden nézett a tanítónőre, mintha csupán az időjárásról beszélgetnének, nem pedig életbevágóan fontos kérdésekről. — Én biztosan jobban szeretlek, mint a vőlegényed, én ismertek, tudom, hogy ki vagy. mi vagy, de neki fogalma sincs, hogy kivel akarja összekötni az életét... — Elmondtam neki mindent. A vegyészmérnök lélektelen szemmel bámult maga elé: — Annak ellenére mégis feleségül akar venni ? — kérdezte. — Igen. — Elég nagy marha! — Éppen te mondod ezt, Tibor? — nevetett fel Borbála. — Nevetségesnek tartod? — Már hogy a fenébe ne tartanám annak!? ... Értsd meg már végre, hogy... — Semmit sem értek meg. Azt akarom, hogy a feleségem légy! Borbála majd hogy nem ajtót nyitott: — Nézd, Tibor! Nem akarlak kirúgni, de nagyon szépen kérlek, most menj el és soha többé ne gyere ide, semmi értelme! Kertész Tibor egyáltalán nem tűnt megrendültnek, sem sértődöttnek. Még csak a hangját sem emelte föl: — Nagyon tévedsz, Borbála, ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen lerázol... Soha az életben nem szabadulsz meg tőlem. Tönkretetted az életemet, feldúltad a családomat, s kis híján a halálba kergettél. Túl sok ez ahhoz, hogy békén hagyjalak. Nem lesz egy nyugodt perced sem, azt garantálom. A városi kórházban kaptam állást, holnap lépek be. Itt leszek a közeledben, árnyékként követem minden lépésedet... — Zsarolni próbálsz? — kérdezte Borbála elszürkült arccal, látható idegességgel. — Szó sincs zsarolásról, Borikám, csupán az adósságodat fogom letörlesztetni veled — felelte a fiatalember csendesen. A belső tűztől kipirosodott az arca. — Szóval így szeretsz te engem, hogy tönkre akarsz tenni? — változtatott taktikát Borbála. Kertész Tibornak alig észrevehető mosoly lengte be az arcát. — Valahol azt olvastam — mondta —, hogy a szerelmet és a gyűlöletet csak egy hajszálnyi választja el egymástól. Aztán hogy melyik érzés kerekedik felülre, az mindig az adott helyzettől függ... — Mit akarsz ezzel mondani? — Gondolkozz. Bôrika. — Rendben van, Tibor, a kihívást elfogadom, de te is tévedsz, ha azt hiszed, hogy egykönnyen elbánhatsz velem. Megtalálom az eszközöket ahhoz, hogy lehetetlenné tegyelek. Rajtam nem fogsz ki, Tiborkám — mondta Borbála erőltetett mosoly kíséretében. — Mosolyogj csak mosolyogj. Borika ... Biztos vagyok benne, hogy az a mosoly nemsokára lehervad az arcodról — mondta a vegyész felállva. — Egyébként magamtól is kitalálok, nem kell kirúgnod... Ha mégis meggondolnád magad, a közeledben leszek, könnyen megtalálsz ... Szervusz, viszontlátásra! Mikor a vegyész után becsukódott az ajtó, Borbála a heveröre dobta magát és tehetetlen haragjában felzokogott. Erzsébet a következő hét derekán a járási székhelyen felkereste az iskolai ügyosztály vezetőjét, akivel jó barátságban voltak. Többször járt náluk, a pincéjükben is elszórakoztak néhányszor. Az osztályvezető a belépő tanítónő elé sietett, kezet fogott vele, s egy fotelbe ültette. — Mesélj, Erzsiként, mi újság!?... No, csak nincs valami baj? Nagyon szomorú a szép szemed. — Borbála, az új kolléganő ... — Diósi Borbála? — nyílt kerekre az osztályvezet ő szeme. — Béla bátyánk égre-földre dicséri... Mit követett el a csinibaba? Erzsébet jó húsz percig beszélt. Mindent elmondott őszintén, még a férjével kapcsolatos dolgokat is. Tulajdonképpen a férje féltése volt az inditóoka annak, hogy felkeresse az osztályvezetőt és arra kérje, hogy mielőbb helyezzék át Borbálát, s minél messzebbre, ha lehet. Az osztályvezető megjegyezte, hogy nem olyan egyszerű a kérdés, mint ahogy az az első pillanatban tűnik, mégis megígérte, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy teljesítse Erzsébet kérését. — Kérlek, add át üdvözletemet a Ferinek. Nemsokára meglátogatlak benneteket... Erzsébet a kórház előtti buszmegállónál ácsorgott, várta a hazainduló buszt. Ott találkozott össze Kertésszel. — Maga nem utazott el, mérnök úr? — Hétfő óta itt dolgozom a kórházban ... — Nem tenné jobban, ha mégis elutazna ? A vegyész nagyot nézett: — Mondja, asszonyom, kit félt maga tulajdonképpen: engem vagy Borbálát!? — Magát... — Mit tud maga rólunk? — Mindent... — Mindent!?... A teljes igazságot? — Igen, a teljes igazságot... — Ezek szerint nem engem itél el a történtekért ? — Nem ... — Köszönöm, hogy együtt érez velem, de addig nem utazom el, amíg nem számoltam el Borbálával. — A történtek után megéri akár csak egy percet is áldozni rá? — kérdezte Erzsébet együttérzőn. — Nekem igen — felelte a mérnök határozottan. Volt valami furcsa eltökéltség a hangjában. — Én már többet nem veszíthetek ... De miért csak az egyikünk legyen a vesztes, kedves asszonyom ?... Borbála nem úszhatja meg büntetlenül a felelőtlen, gonosz játékait. — Ne haragudjon, mérnök úr, de minden játékhoz legalább két ember kell. — Tökéletesen értem, hogy mire céloz asszonyom — mondta a vegyész bólogatva. — Mentségemül szolgáljon, hogy én becsületesen játszottam ... Sajnos eszembe sem jutott, hogy parazsat tartok a tenyeremen, ami megégethet... Hibás vagyok én is. elismerem. Felmentést nem kérek senkitől sem, önmagámtól sem, csakhogy én közben elveszítettem a családomat, és Borbála!?... Itt kell maradnom, asszonyom, itt a közelében, hogy egy pillanatig se érezhesse magát felszabadultnak és nyugodtnak. Szokásmondás: isten malmai lassan őrölnek, de biztosan! — Csak el ne kövessen valami meggondolatlan szamárságot, mérnök úr! — mondta Erzsébet rosszat sejtve. — Nekem már minden mindegy! — Hogy beszélhet így, mérnök úr, hiszen még fiatal, állása van, egyáltalán nem kilátástalan a jövője. Idővel majd behegednek a sebei, családot alapíthat... már hogy lehetne minden mindegyl?... — tette fel Erzsébet féltő méltatlankodással a kérdést. Saját maga is elcsodálkozott azon, miért beszélget úgy ezzel a számára teljesen idegen emberrel, mint valami régi ismerőssel. Észbekapott. — Elnézést kérek, hogy így elragadtattam magam! — Én köszönöm az igyekezetét és az okos érvelését, dehát... én szeretem azt a gonosz bestiát, nagyon szeretem ... — A történtek után? Érthetetlen ... Miért tudja még most is szeretni?... Mi az, amiért szereti ? Kertész Tibor kesernyésen elmosolyodott: — Kedves, asszonyom, ha én azt a titkot meg tudnám fejteni — és definiálni is tudnám —. hogy mi a szerelem, én lennék a világ egyik legnevesebb embere ... Egyszerűen szeretem úgy, ahogy van, a gonoszságaival együtt... — Jön a buszom, viszontlátásra, mérnök úr! — mondta Erzsébet. Az ablakon át látta, hogy a fiatalember fáradtan int búcsút, s azt is érezte, hogy az egész embert valami furcsa szomorúság lengi körül. Szívből megsajnálta. Egész úton hazafelé azon törte a fejét, hogy mit csináljon. Ha már ezt a vesztébe rohanó, szerencsétlen embert nem is lehet megmenteni — minden jel arra mutatott, hogy nem lehet —, legalább Laczkó Jóskát kellene megóvni valami rettenetes csalódástól. Igen, beszélni kellene vele, meggyőzni, hogy ne kockáztasson, ha nem nagyon muszáj. De milyen jogon? Hiszen még egy szülőnek sincs joga rábeszélni vagy lebeszélni gyerekét a házasságról, legfeljebb véleményt mondhat, vagy tanácsot adhat, de tovább nincs, mert esetleg később bosszulhatja meg magát a közbeavatkozás. Mindegy. Laczkónak mindenképpen elmondja a véleményét. Mindezt úgy fogja 14
