A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-15 / 20. szám
KINCSÜNK A NYELV Nyelvünket csúfító sablonosságok A kerül — sor kerül — sorra kerül Tájház a Mátyusföldön Minden nyomdai terméknek: újságnak, könyvnek és rendeletnek, a rádiónak és televíziónak, az iskolának és minden munkahelynek van valamilyen nyelvezeti fejlettségi színvonala. Ezt az írók, pedagógusok és egyéb dolgozók nyelvezetének színvonala szabja meg. A sajtónak — az olvasó nyelvezetének fejlesztése céljából is — saját nyelvezetét is fejlesztenie kell. A kettőt tulajdonképpen el se választhatjuk egymástól: csak mellőzni lehet valamelyiket. A felsorolt intézmények és személyek nyelvezete az olvasó nyelvét is befolyásolják, ha mi az irodalom nyelvezetének helyességéről beszélve kifogásolható nyelvezettel írunk, akaratlanul is a „Jupiter-ökör" elvet érvényesítjük. Ez történik akkor is, amikor népszerűsködésre irányuló hajlamunkat kiélendő — nyelvünk élénkítése és gazdagítása címén az olvasó szórakoztatására — be nem vett szavakat és formákat alkalmazunk; amikor annak ellenére, hogy nyelvünknek igen gazdag a szókincse, kifejezőkészsége, változatos formákkal és fordulatos mondatszerkesztési lehetőségekkel rendelkezik, nyelvünk hiányos ismeretében, megismerésének szükségességét lebecsülve, iránta és az olvasó iránti kíméletlenségből — sablonszavakat használunk, miközben változatosságot emlegetünk, nyelvészeti formalizmusunkkal: ismétlődő színtelen és merev sablonjainkkal — öntudatlanul is — nyelvezetünk sekélyesedését idézzük elő, unalmassá torzított írásunkkal szószátyárkodunk és ködösítünk. Sablonszavaink ismertetését a .kerül' igével kezdem. Lényege: az igei állítmányt az igének -ás, -és képzős és -ra -re rágós főnévi alakjával és a mindenre alkalmas kerül ige 3. személyével helyettesítjük. Ilyenformán az egy szóból álló igei állítmányt mellőzve újabb szóval bővítjük a mondatot. „Minden lámpát kicserélnek" helyett azt mondjuk: „Minden lámpa kicserélésre kerül", s körülményes mondatunkkal olyan érzést keltünk az olvasóban, mintha kerülgetnők az igazat, nem szólva arról, hogy a „kerül" sablonszó bevetésével nyelvi büszkeségünk legszebb részét: igei állítmányunkat sorvasztjuk. A „kerül" igének van eredeti funkciója is: 1. azt fejezheti ki, hogy mennyibe (ennyibe, sokba, stb.) kerül valami, 2. valamilyen helyzetbe való jutást jelez (belekerült a csávába, áramlatba; kényes helyzetbe került, stb.) 3. figyelmeztetnek vele, hogy valamit el kell kerülnünk: ezt a helyet; személyt kerüld! 4. meglepődve kérdezik: hát te hogy kerülsz ide, és végül 5. ide tartoznak azok az esetek, amelyekben eredeti szerepének megfelelő helyen, időben és módon helyesen alkalmazzák. A „kerül" ige mint sablonszó olyan személytelen ige, amely ellensége az őszinteségnek. nyíltságnak, egyenességnek és felelősségnek; nem nevezzük meg, hogy ki és mi végzi a műveletet: „...megrendezésre kerül ..." — mondjuk —, mintha a színelöadás csak úgy önmagától, az emberektől és intézményektől függetlenül keletkeznék. Az emberek névtelenek maradnak. Mindig és minden csak kerül: a színdarab előadásra, az ünnepély megrendezésre, a zöldség eladásra, a fa kivágásra, a sorsjegy kisorsolásra, a könyv kiadásra, a jelenség megfigyelésre s a díj kiosztásra ... Mint idegenszerűséget bizonyára nem a parasztok és munkások terjesztették el... Elterjesztésében valószínűleg sokat segített a személyi kultusz is, amikor nem akarták (nem merték?) megnevezni a szereplőket, vagy nem akarták kiemelni másnak az érdemeit, munkáját, (tán irigységből, vagy mert „ki tudja: mi lappang(hat) bokrának megette?, hiszen már a múlt társadalomban is élt és dolgozott...!") A kerül igét, mint sablonszót jelen vagy múlt időben, esetleg jelen idejű melléknévi igenévként szerepeltetjük és mint ilyennel sok jó alakú és jól hangzó igét rekesztünk ki nyelvünkből. (Az előbbi példákban az előad, megrendez, elad, kivág, kisorsol, kiad, megfigyel, kioszt igét). De hát mi késztetheti az írót arra, hogy ehhez a sablonhoz folyamodjék? Mi? Például az igekötő elválaszthatósága. Az író tud nála, ám vannak elválaszthatatlan igék is! Ha pedig vannak, nem választom el — mondja — mert nem tudom, hogy most milyen igével állok szemben! S (a szláv nyelvek hatása alatt) nem választja el, vagy a sablont alkalmazza. A másik eset az igekötő elválasztásával együtt járó szórendváltoztatás: az igekötöt némely esetben az ige mögé kell tennünk. Ezzel aztán igazán nem fogok bajlódni — mondja — s ismét a sablont veti be. A harmadik lehetőség az alárendelt mondat, ami bizony már kissé körülményesebb dolog, a mondat meg is hosszabbodnék, meg előfordulhat olyan eset is. hogy az ige milyenségét: alanyi vagy tárgyas ragozású voltát kellene kitalálnia. Eszembe sincs, nem fogom ezen tömi a fejem! Maradjunk a sablonnál! A negyedik lehetőség a jövő idejű melléknévi igenév -andó. -endö képzőjének alkalmazása volna, igen ám, csakhogy még mindig fülében csengnek egykori tanárának szavai: „Az -andó, -endő nem használandó!" (szajkóztatta minden középiskolai magyartanár!), minek eredményéül csak itt-ott egyegy bátrabb idősebb ember Írásában találkozhatunk vele. Hát én se alkalmazom! — mondja — és segít elszegényíteni „édes anyanyelvét". Kevesen is használják, meg régies is, mi pedig mostaniak vagyunk, hát csak nem fogok ilyen régies helytelenséggel bíbelődni! Mi a szösznek találták ki elődeink, ha nem jó? Jobb lesz a sablon, ezt mindenki ismeri! Elcsúfítja nyelvünket? Hát aztán! Több is veszett Mohácsnál! S1MONYI LAJOS (Folytatás a következő számban) Községeink arculatának változásakor szükséges, hogy a múlt értékeit megmentsük a jövő számára. Erre vállalkozott a1 galántai Járási Honismereti Múzeum, amikor Ján Sokol vezetésével 1979-ben létrehozta a járás első tájházát Vágsellyén (Šaľa), a város központjában. Látogatottsága jól mutatja a kő-Mindig van remény Egy kripta különben sem olcsó — közölte a tisztviselő. — A legkevésbé a főútvonalon. — Nem kell neki a főútvonalon lenni — mondta az érdeklődő. — Az a fontos, hogy betonozva legyen. — Betonozva ? — hökkent meg a tisztviselő. — Szokatlan, kérem. De azért lehet. ... — Továbbá — mondta aztán —, be kellene vezetni a villanyt. — A villanyt? — bámultak rá mind a ketten. — Minek oda villany? — Jó kérdés — mondta bosszúsan az érdeklődő. — Hogy ne legyen sötét." Kopognak a szavak, a rádiókompozíció megpróbál közvetíteni valamit a megfoghatatlanból. az egyediből: nem sikertelenül. Mintha fanyar illat áradna a készülékből, takar be valamilyen nyugtalan-jóleső borzongás. Groteszk? Ha élne, hetvenöt éves lenne, a rádióműsor őt hivatott köszönteni. A nagy, a szívós Örkény Istvánt aki képes volt háromszor is újrakezdeni, két természettudományos diplomával a zsebében, frontszolgálat, hadifogság, itthoni megpróbáltatások tapasztalataival a nyirokereiben. Akiről egyfelől azt mondják: „A hatvanas évek végétől a hetvenes évek végéig jelentékeny íróból nagy íróvá lett aki drámáival, egyperceseivel addig elérhetetlennek tartott korlátokon lépett át. Akit mindenki elismert: a közönség, a kritika, az írótársak, a kultúrpolitika." S amit saját maga valahogy ekképp fogalmazott meg: „... sajtot konyakot vásároltam a Közértben, távozás közben még hallottam, ahogy az eladók összesúgnak: zönség érdeklődését, ezért a múzeum 1984 végén Taksony (Matúškovo) községben újabb tájházat nyitott. A községet először 1138-ban Tocsun néven említik az írások, mint a pozsonyi várszolgák földjét. Gert rúd királyné okiratában 1214-ben Tochsun, 1236-ban a deáki határ — Ez a kopasz ürge keresi azt a sok pénzt azokkal a rövid marhaságokkal." Peregnek az egypercesek, a műsornak lendülete van. Megpróbálom magam elé képzelni Örkény arcát nem megy. Csak egy tekintet villan elém, egy Örkény-fénykép fájdalmas, megtört tekintete. A fájdalmas, megtört Örkény-tekintet véste belém magát. Számomra, úgy látszik, már ilyen marad. Vagy csupán illúzió? Örkény nehezen fogható meg. Illékony, tünékeny, mint tökéletesre csiszolt prizma, töri-a fényt. Tettenérhető? Megpróbálom Örkény hómezöi mögé képzelni ravaszkás mosolyát, ez sem megy. A lágerébe sem tudom belepasszírozni a humorát: ez egy reménytelenül komoly Örkény. Fordítva viszont — csak én gondolom? — szinte magától megy a dolog. Örkény humora mögött mindig ott érzem a hómezöket, egypercesei mögött a voronyezsi síkot. Egyedül lennék ezzel a képzetemmel ? Talán mégsem. Bertha Butcsu könyvében (Délutáni beszélgetések) megtalálom a megérzés mását. „Csend lesz köztünk. Örkény hallgat, merően néz rám. Kérdéseim elfogytak. Nagyon fáradt, az arcából egy másik Örkény néz rám, egy örök hadifogoly. Érthető, a hadifogság valójában belső állapot. Búcsúzom. Közben befutott Dobai Péter. Darabot ir a Vígszínháznak, és Radnóti Zsuzsa dramaturgiai segédletével dolgozik. Örkényék szellemi műhelyében minden olyan szép, nyugodt, hűvös. az ülőgarnitúrák, a falak, kint a fák s körben az utcák, az egész Pasarét. Csak hát Örkény még mindig hadifogoly." Ha élne, hetvenöt éves lenne. Néha talán el sem hihető: Örkény már nem él. Örkény István fizikailag már az enyészeté. De az a másik Örkény — hogy kigondolta ezt is! — azóta valahogy egyre nagyobb, fényesebb. CSÁKY PÁL 10
