A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-05-08 / 19. szám

— Azt tetszik gondolni? — Mi mást gondolhat az ember a Bôrika panaszai után? — Elnézést kérek a zavarásért... — mondta a vegyész, majd elköszönt és el­ment. Távozása után Mezeiné még füstölgött egy ideig, s ki tudja meddig háborgott volna, ha nem szói rá Erzsébet. — Több oldala van az éremnek — mond­ta. — Mamácskának fogalma sincs arról, hogy valójában mi történt Borbála és a vegyészmérnök között, még neked sem — vetett lesújtó pillantást a férjére. Pillanatnyi tétovázás után elmondta annak a bizonyos levélnek a tartalmát. Mezeiné döbbenten nézett a lányára. — És ezt csak most mondod? — Most jött el az ideje. — Elég szép, hogy pedagógus létedre ké­pes voltál elolvasni a más levelét — táma­dott rá Erzsébetre a férje. — Képes voltam, mit szólsz hozzál? — vetette fel a fejét Erzsébet kihívóan. — Lesz itt akkora botrány, hogy belebámul a világ. Csak azt a szerencsétlen Laczkót sajnálom. Ha tényleg a barátodnak tartod, figyelmez­tethetnéd, Feri. — Nem szokásom mások dolgaiba bele­­kotnyeleskedni. — Ez nem kotnyeleskedés, hanem baráti figyelmeztetés. Majd én magteszem, ha te képtelen vagy rá — jelentette ki Erzsébet haragosan. — És még mást is megteszek: a szépséges Borbála kisasszony nem fog soká­ig billegni az iskolánkban, majd én megmu­tatom! — Ne kövess el meggondolatlan szamár­ságot, Erzsi! — A szövetkezet a te gondod, az iskola meg az enyém — pattogott tovább Erzsébet —, abba neked nem lehet beleszólásod. — De ha netán elkövetsz valami marhasá­got, azt csak nekem kell helyre pofoznom. — Iskolai kérdésekben soha nem kértem ki a véleményedet, sem a tanácsodat, s tudtommal eddig még semmilyen marhasá­got nem követtem el, amit helyre kellett volna pofoznod! — Hát csak intézkedj, Erzsikére, a legjobb belátásod szerint — mondta Kiss Ferenc visszafogottan. — Inkább a saját dolgainkkal foglalkozhatnál... — Ez is a saját dolgainkhoz tartozik, na­gyon is oda tartozik, Ferikém. — Nem tudom miről beszélsz ... — Nagyon is jól tudod — fenyegette meg Erzsébet a férjét a mutatóujjával. — Hagyjátok már abba! — zárta le Me­zeiné a vitát. — A végén jól összevesztek mások miatt, kell az nekünk? — Igazad van, mamácska — mondta Er­zsébet. Az ablakhoz lépett és hosszan nézett kifelé. Odakinn sűrűn havazott. Mivel Borbála számított Kertész Tibor megjelenésére, nem lepődött meg túlságo­san, amikor bekopogott és belépett hozzá. A helyzethez képest szokatlan kedvességgel fogadta. Hellyel kínálta. Sokáig fürkészték egymás arcát szótlanul az asztalon át. — Hát mégis csak rámtaláltál, Tibor. — Nem volt nehéz ... — Kikezeltek? — Amint látod... Hogy élsz itt, az új helyeden. Borika? — Nagyszerűen. — Látom ... Szebb vagy, mint valaha ... — Igazán? — nevetett fel Borbála. — Nem. Tibor, az idő múlása senkit sem fiatalít meg ... A házinénitől hallottam, hogy Kis­­sékhez irányított. Ott voltál? — Igen, ott kerestelek ... Borbála arca elfelhösödött: ki tudja miről beszélhettek? (Folytatjuk) FRAŇO KRÁL Anyaföld Bár lenne kezem, mint patak selyme, lágy s gyöngéd, akár az ősz szemének fénye, mikor tavasszal álmodba eke vág, s én felveszlek tenyerem bölcsőjébe, te bőkezű, szelíd, törékeny, drága, te alázatba burkolt szent nyugalom, kit nem vadít meg a csaták kobrája, örök szerelmem, anyám és asszonyom, dédelgetlek, ringatva és becézve, a legdrágább szókat suttogom neked, hogy egyszer majd, utam végére érve, fogadj öledbe, s ringass engemet. RÁCZ OLIVÉR FORDÍTÁSA MILAN RÚFUS XXX Örökmécses ég az emlékezet vak barlangjában. S csillagpor hull a mennyezetéről. A halál is aranyló hajjal, kislányként megfiatalodva tép ki belőle. S már majdnem szép is! S zeng a táj csendesen, mint egy orgona, este. Fénylenek a keskeny szántók törékeny billentyűi. S szitál a korát, az ősi korái a zöld hegyekre. Jó napot halottaim! TÖZSÉR ÁRPÁD fordítása JEVGENYIJ VINOKUROV Fény Naplót nem írtam. Úntatott a tény: sok apró részletét gyűlöltem, megvetettem. Kápráztató, fehér pásztájú fény zúdult szemembe, s vakított szüntelen. És most hogy unszolnak barátaim, a messzeségben emléket keresnék, de nem bukkan föl múltam tájain egy apróság, egy villanásnyi emlék, egy semmiség! Még ennyi sem maradt. Nem emlékszem, csak arra, hogy zuhogva dőlt rám az a fehér fényáradat s metszette a szemem, mint a borotva. Fotó: V. PŔIBYL RAB ZSUZSA FORDÍTÁSA 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom