A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-05-08 / 19. szám
21. Kiss Ferenc felkapta a fejét, s újra akarta tötteni a mester poharát. — Köszönöm, fiam, elég volt!... Folyta tóm. Egyszóval nem tetszik például az, hogy sok helyen nyárikonyhát ragasztanak a gyönyörűen berendezett lakáshoz, és abban élik le az életüket, tisztelet a kivételnek... Az sem tetszik, hogy a könyvszekrényeket ugyan megtöltik szép borítású könyvekkel, de alig olvasnak el közülük egyet-kettőt... Áll a gyönyörű kuttúrház, de kong az ürességtől, pedig harminc tanító, jónéhány mérnök meg orvos működik a faluban, igazán megtölthetnék nemes tartalommal... A legtöbb autótulajdonosnak annyit jelent az autó, mint valamikor a kérkedő és hiú embernek az ünneplő ruha jelentett, amit bemutatott a templomban, pedig másra is fel lehetne használni azt a fránya masinát, ha már egyszer megvan: országot látni, például... Jó és hasznos, hogy a határ traktorok és kombájnok zúgásától zeng, az viszont már öreg baj, hogy a masinán ülő ember legfeljebb csak akkor tekint fel az égre, amikor esőt vár. Hogy is vehetné észre a magasban lebegő pacsirtát, hogy is hallhatná meg a csodálatos füttyét, amitől úgy át tud melegedni az ember szíve! Bezzeg, az ezres bankók érintésétől átszellemül az egész lényük ... Lehet, hogy tévedek, fiam, ha azt állítom, hogy nincs lelke a falunak. Mindenki hideg fejjel és hideg szívvel hajszolja a magáét, de a megszerzett javakat nem arra használja fel, amire kellene, s közben elidegenednek egymástól, s ami a legfájóbb. s tb P mm ^ 3C k 2 A BORBÁLA elfelejtenek élni. Legfeljebb pincei dáridókat csapnak, vadásznak meg szoknyáznak ... Kiss Ferenc meglepődött. Ezek után nem hozakodhat elő a problémájával, s nem kérhet tanácsot a tapasztalt mestertől. — Csak nem rám céloz, Pista bácsi ? — Egyáltalán nem. fiam — mosolyintotta el magát az öreg. — Neked az autó létszükséglet. a pincédben sem szoktál nap mint nap dáridózni. Hogy néhanapján váltadra veted a puskád és kiugrasz lesre, az semmi. Ami pedig a szoknyázást illeti, nálad aligha jöhet számításba, hiszen szépasszony a feleséged ... vagy ha mégis, hát istenem, emberek vagyunk, tévedhetünk, megbotolhatunk ... csak ne a család igya meg a levét. Házasember koromban számtalan alkalmam nyílott arra, hogy félrelépjek, mindig voltak, vannak és lesznek is hamis menyecskék, nem tettem ... Negyven valahány éves koromban özvegyültem meg, megnősülhettem volna, de én inkább a magányt vállaltam. Nagyon szerettem a családomat... Volt egy özvegyasszony ismerősöm a városban — férje a Don-kanyarban maradt —, vele tartottam a kapcsolatot hosszú éveken át. Hat éve halt meg ... Légy szives, öntsél még egy pohárkával... — Kortyintott, majd Így folytatta. — Tulajdonképpen azóta sem vagyok magányos. Pénzem ugyan nincs, mégis nagyon gazdag embernek érzem magam. A tévé, a rádió, az újságok, folyóiratok lakásomba hozzák a világot. S ott a könyvespolcomon a rengeteg könyv. Ahány könyv, annyi szerző, annyi ismerős és jóbarát. Kölcsönösen szeretjük és tiszteljük egymást... kell ennél több fiam? Kiss Ferenc tanácskérés nélkül köszönt el az öreg mestertől, akinek a gondolatai alaposan felkavarták. Bodrogközben a két ünnep között Diósiékhoz váratlan vendég érkezett. Diósiné egyedül tartózkodott a lakásban. — Kertész Tibor vegyészmérnök vagyok! — mutatkozott be a harminc-harmincöt év közötti, középtermetű, sápadt arcú, enyhén hullámos hajú férfi. Diósiné megdöbbenve nézett a fiatalemberre. Hirtelenjében nem tudta, hogy mit csináljon: ültesse le, mint a vendéget szokás, vagy pedig mutasson neki ajtót. Végül is hellyel kínálta. — Elnézést kérek, hogy zavarom — mondta-a szimpatikusnak látszó fiatalember. — Annak ellenére, hogy még nem találkoztunk, bizonyára tetszik tudni, hogy ki vagyok. — Igen ... tudom ... — dadogta Diósiné. — Mit óhajt? — Kérem szépen, én nagyon szerettem Borbálát. Azokban a hetekben és hónapokban. amikor együtt jártunk, mindent szépnek és gyönyörűnek láttam, minden embert jónak hittem, olyan nagy boldogságot éreztem ... A dolog természetéből adódik, hogy a feleségemmel megromlott a viszonyom. Végül mindent nyíltan és őszintén elmondtam neki arra kérve, hogy ne csináljunk jeleneteket, hanem higgadtan, felnőtt és művelt emberekhez méltóan beszéljük meg a dolgainkat és váljunk el. — Nézze, mérnök úr, nekem hiába mondja el a sérelmeit, úgysem segíthetek magán — mondta Diósiné széttárt karral, de a fiatalember tovább folytatta. — Feleségem hallani sem akart a válásról. Felkereste Borbálát és megkérte, hagyjon minket békén, ne dúlja fel a családi életünket ... Erre fel aztán Borbála sértődötten nekiesett a feleségemnek és azt visította a szemébe, hogy akkor is az övé leszek, ha összedül a világ... — Én megértem, dehát... — Elváltunk — folytatta a fiatalember. — Nem sokkal a válás után Borbála is kiadta az utamat. Akkor kezdtem el inni, s akkor vált pokollá az életem ... egyre többet ittam. A munkahelyemen figyelmeztettek, később megrovásban részesítettek, mégsem tudtam lemondani az italozásról. Közben többször is felkerestem Borbálát, és megpróbáltam jobb belátásra bírni, de hiába: nem akart feleségül jönni hozzám. Végül idegösszeroppanással intézetbe kerültem ... — Hallottam ... — mondta Diósiné erőtlen hangon. — Az ünnepek előtt jöttem ki. — És most mi a szándéka és a terve? — Szeretném felkeresni Borbálát és még egyszer beszélni vele, hátha meggondolta azóta a dolgot — felelte a mérnök bizakodó hangsúllyal. — Felesleges fáradoznia, mérnök úr, én biztosan tudom, hogy nem gondolta meg magát. — Mindegy, akkor is megpróbálom. A címét ha lenne szives megmondani. — Ne haragudjon, mérnök úr, azt nem tehetem ... — Értem ... — mondta a mérnök bólintva. — Majd megtudom a járási iskolaügyön — nézett maga elé, aztán még egyszer elnézést kért és elment. Diósiné nyomban levélíráshoz fogott. melyben pontosan megírt mindent a lányának. s egyúttal figyelmeztette, hogy készüljön fel és számítson a mérnök látogatására. Mikor Borbála megkapta és elolvasta az anyja levelét, majd hogy nem idegrohamot kapott. Bár számított rá. hogy Kertész Tibor nem hagyja annyiban a dolgot és felkeresi, most mégis megijedt a várható találkozástól. Éjjel-nappal azon törte a fejét, hogy mit csináljon, hogyan másszon ki ebből a számára semmi jót nem igérö szakadékból. Végül is azt okoskodta ki, hogy csak úgy mentheti meg magát a botránytól és minden más egyébtől, ha mielőbb férjhez megy Laczkóhoz. Váratlan ötlete támadt; fogta a naplóját és a következőket írta bele: Január 10. péntek. Eddig azt hittem balga fejjel, hogy a szépségemmel és a felelőtlen játékaimmal mindent elérhetek. Mélységesen tévedtem. Az élet értelmét egészen másban kell keresni és megtalálni. Minderre nemrégiben döbbentem rá. Pontosabban akkor, amikor rájöttem, hogy egy férfi mindennél és mindenkinél többet jelent a számomra. Egy férfi, akiért mindenre képes tudnék lenni: lemondani, áldozatot hozni, dolgozni. Amióta pedig karomra vettem a szomszédasszony csecse■ möjét és belenéztem a nagy, kerek szemébe, valami különös, eddig soha nem érzett érzés is fellángolt bennem: anya akarok lenni! Ugyanakkor kínzó gondolatok foglalkoztatnak és kételyek közt hányódom: vajon az a férfi ugyanúgy tud-e szeretni engem, mint ahogyan én öt?... Rágom a toliam végét. Egyszerre örülök és szenvedek. Hát ez, ilyen az igazi szerelem? Az egyik pillanatban a fellegekig emel, a másikban pedig a mélybe, a bizonytalanságba hullat ? A konyhai falióra éppen tizenkettőt kakukkot. Befejezem, s abban reménykedem, hogy szép és megnyugtató lesz az álmom ... Borbála elhatározta, hogy naplójának ezt a részét okvetlenül elolvastatja Laczkóval. Vasárnap volt. Nagy. duzzadt pelyhekben hullott a hó. Együtt volt a Kiss család. Alkonyodon már, amikor vendég érkezett hozzájuk. — Kertész Tibor vegyészmérnök vagyok! — mutatkozott be a háziak nagy meglepetésére. Mezeiné lesújtó pillantással mérte végig a jövevényt: nem szégyelli idetolni a képét, s háborgatni másokat? Ezzel szemben Erzsébet viszont egész szimpatikusnak találta a váratlan vendéget. Kiss Ferenc egyelőre nem tudta hová tenni, csupán furcsa hőhullám szaladt rajta végig, amikor arra gondolt, hogy Borbálát még nem is olyan régen ez a szerénynek látszó fiatalember ölelgene. Erzsébet ocsúdod föl leghamarabb, s helylyel kínálta a látogatót. — Köszönöm! — mondta a fiatalember csendesen. — Borbálát keresem. A házinénije azt mondta, hogy önökhöz szokon eljárni... — Nincs nálunk — szólt közbe Mezeiné fagyosan. — Ha nem veszi sértésnek a kérdésemet, miért keresi? — kérdezte meg Kiss Ferenc. — Az a helyzet, hogy ... — Tudunk róla, ismerjük a helyzetet — villogtatta a szemét Mezeiné ellenségesen. — De, mamácska! — nézett Erzsébet méltatlankodva az anyjára. — Persze, persze... — bólogatott a vegyész kesernyés mosollyal az arcán. — Borbála jól befeketíthetett önök előtt, ha egyáltalán beszélt rólam. Nem baj, én nem haragszom rá ... — Magának nincs is miért haragudnia — kötekedett tovább Mezeiné, s legszívesebben kiseprűzte volna a lakásból a fiatalembert. 14
