A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-09 / 2. szám
4 Erzsébetet kissé meglepte a lánya szokatlan komolysága. Azzal tisztában volt, hogy a hasonló korú lányokat sok kérdés foglalkoztatja, a legtöbbjük azonban nem mer kitárulkozni a szülök előtt. Nem csoda hát, ha megörült a lánya érdeklődésének. Biztatta, hogy csak kérdezzen. — Nagyon szereted aput? — Tényleg érdekel ez a kérdés, Alexandra? — Érdekel... — Persze hogy szeretem. — Ő is szeret téged? — Úgy gondolom, igen ... — Nem vagy rá féltékeny? — Megbízom benne. — Apu sem féltékeny rád? — Ő is megbízik bennem. — Ennyi az egész? — Ennyi... Miért érdekel ez a kérdés, kislányom? — Azt olvastam egy könyvben, hogy a szerelem természetes velejárója a féltékenység ... Ha ez igaz, és ti tényleg, szeretitek egymást, hogy van az, hogy mégsem féltékenykedtek? Erzsébet elgondolkodott. — Tudod, kislányom, a féltékenység kérdése csak akkor merülhet fel két ember között, ha valamelyikük okot ad rá a viselkedésével ... Persze azért akadnak olyan emberek. akik minden különösebb ok nélkül féltékenykednek, de az már beteges tünet, s rendszerint komoly következményekkel jár, ha elszabadulnak az indulatok. Nemegyszer tragédia a vége. LOVICSEK BÉLA BORBÁLA Alexandra felnőttes komolysággal nézett maga elé. — Kérdezhetek még valamit? — Természetesen. — Ha például te rájönnél, hogy apu mást szeret, s hogy rendszeresen megcsal, mit csinálnál? Erzsébetnek torkán akadt a szó. — Nem tudom ... — felelte sokára. — Valamit csak csinálnál? — Azt hiszem, egy világ dőlne össze bennem ... Talán egy percig sem tudnák vele tovább élni... — felelte Erzsébet, de mindenképpen szöget ütött a fejébe Alexandra érdeklődő kíváncsisága. Eddig még soha nem fordult hozzá hasonló kérdésekkel. Vajon most miért ez a szokatlan érdeklődése? Talán csak nem tud valamit? Erre a gondolatra egészen elgyengült. — Velem mi lenne akkor, anyuka? Kérdésre kérdéssel válaszolt Erzsébet: — Vajon te mit csinálnál, ha ilyesmi történne nálunk? — Mindkettőtöket egyformán szeretlek, anyuka. — Annak ellenére mégis csak állást kellene foglalnod. Ki kellene állnod valamelyikünk mellett, vagy ellen, nem gondolod ? — Végiggondolni is borzasztó — felelte Alexandra elkomorodó tekintettel. — Felesleges erről beszélni, hiszen nálunk minden rendben van, nem igaz? — Szerencsére — felelte Erzsébet bólogatva. — Becsületes, rendes ember az édesapád. Nemcsak szeretem, hanem tisztelem is, sőt csodálom a szaktudását, a munkabírását ... felnézek rá ... Alexandra az anyja fölé hajolt és homlokon csókolta. — Megyek írni a leckét... egy versrészletet is be kell magolnom, s még a tévében is szeretném megnézni a filmet. Jónak ígérkezik. Te is megnézed? — Szeretném, de még nekem is sok a dolgom ... Hát csak menj, igyekezz, ne hozz szégyent a fejünkre! Elég hűvös volt a szeptemberi est. Kiss Ferenc a megszokott leshelyén ült, ami egy vén cserfán volt kialakítva. Jó, hogy az anyósára hallgatva magával hozta a pulóverét. Bár nagyon kívánta a füstöt, nem gyújthatott rá. Csendes volt az idő. A napközben fújdogáló szél megfáradva elült a lombok közt. A derült égen hideg fénnyel ragyogtak a csillagok, a telihold tányérja meg éppen akkor bújt elő a távoli dombok mögül. Furcsa neszezést hallott maga alatt. Borz, vagy kisebb rágcsáló lehetett. Vaddisznónak se hire, se hamva. Alighanem zsákmány nélkül térünk haza, gondolta magában. Szerette ezeket a csendes estéket, amikor magányosan ülhetett a leshelyén és szabadjára engedhette a gondolatait, azokkal nem csapott zajt. Gondolatban gyakran visszakalandozott a gyerekkorába, eszébe jutottak még a csínytevései is. Soha nem felejti el például azt a körvadászatot, amikor a cimboráival együtt megviccelték az öreg Suba Ádámot, aki szenvedélyes, ugyanakkor jó vadászember hírében állt. Szénával kitömtek egy nyúlbőrt, a fülét dróttal kiegyenesítették, a mellső lábára hosszú zsineget kötöttek, s belehasaltatták a barázdába. Ők maguk elbújtak és várták, mikor közelíti meg a nyulat Suba Ádám. Egyébként a hajtója is tudott a készülő mókáról. Az öreg vadász tizenöt-húsz méterre lehetett a nyáltól, amikor megpillantotta. Hessegetni kezdte a fülest, mivel fekvő nyúlra lőni tilos, s a vérbeli vadászt egyébként sem vinné rá a lelkiismerete, már pedig Suba Ádám az volt. A füles nem mozdult. „Azt várod, hogy ülepen rúgjalak, vagy azt, hogy elevenen rántsam le a nadrágodat? Nem vagy te kisasszony, fene a jódolgodat! Semmi. Ugrasd már fel az álomszuszékét" — szólt a hajtójának. Erre fel aztán a zsineg megfeszült, s a nyúl megmozdult. Durr! A telitalálattól megugrott a nyúlbör, Suba Ádám pedig — ami biztos, az biztos — ráduplázott. Mikor a nyálhoz ért, nyomban rájött a csalafintaságra. Mindenki azt várta, hogy szokásához híven ezúttal is nagyot káromkodik és földhöz vágja a báránybörbéléses sapkáját; de nem: akkorát nevetett, hogy visszhangzott bele a határ. Így se jártam még, mióta kétágú a gatyám, mondta, és dicsérte az eszét meg a leleményességét annak, aki kitalálta a mókát, s még azt is hozzáfűzte, hogy megérdemelne egy demizsonnal a jobbik borából. A nagy csendességben megszólalt a föagronómus puskája. A szélső leshelyen ült, vagy háromszáz méternyire Kiss Ferenctől. Utána a többiek puskája is eldördült. A kukoricásban csörtető csorda Kiss felé tartott. Célzott, lőtt, célzott, lőtt, de eredmény nélkül. A nagy dirr-durr után fülsiketítő csend ereszkedett az erdőszélre meg a kukoricásra. — Semmi, Karcsi? — kérdezte kiáltva Kiss az agronómustól. — Semmi, Feri, csak a nyomukat hagyták itt. — Hát nektek? — kérdezte a többiektől. Senki sem dicsekedett. Lekecmeregtek a leshelyükről, csoportba verődtek, aztán elindultak hazafelé. Nem keseregtek az eredménytelenségükön, máskor is előfordult, mégsem dűlt össze a világ. — Nálam a pincekulcs — mondta Balogh Karcsi főagronómus —, már csak nem megyünk haza szárazon. Vince Miklós is a zsebére csapott. — Az én boromat is megkóstolhatjuk — mondta —, én sem felejtettem otthon a kulcsot. — Ne bódorogjunk össze vissza, az én pincém útba esik — szólt közbe Kiss Ferenc. — Az én hordóimban is akad még néhány liter... A telihold már majdnem az ég közepén állott. Ezüstös fényében mesebelinek tűnt a táj: a szőlőhegy, az egymás mellett sorakozó hajiokok — kisebb-nagyobb csodalakok —, lenn a völgyben a falu, távolban a folyó csíkja, meg a magas gyárkémény, hegyében a piros fénnyel. — Helyben vagyunk — mondta az elnök. — Tudjuk, nem először járunk itt. — A gyengébbek kedvéért jegyeztem meg... Laczkó József mérnök, főgépesítö, a homlokára csapott és odasúgta Kissnek: — Ne haragudj, megfeledkeztem a kulcsról, nincs nálam, de holnap okvetlenül viszszaadom. — Legalább sikerült? — Ezeregy hasonló éjszakát kívánok magamnak, meg neked is, hálából... — Mi az, Feri, nem találsz a lyukba? — ugratták az elnököt a többiek. — Nyitom már, nyitom — mondta, majd odasúgta Laczkónak. — Remélem nem hagytatok nagy rendetlenséget magatok utáni? — Takaros, rendszeretö csibiske volt — súgta vissza a mérnök szélesre húzódó szájjal. Az ajtó kitárult. Kiss felkattintotta a villanykapcsolót, a hajiokot elöntötte a fény. Ott volt a prés, ott álltak a kádak, a permetezőgép, s minden más eszköz, ami a szőlőműveléshez és a borkészítéshez szükséges. Lépcső vezetett le a pincébe, lépcső föl az emeletre, a szentélybe, illetve előbb csak egy folyosóra. Onnan nyílik ajtó a zuhanyozóba, egy másik ajtó a főzőfülkébe, ahol minden szükséges kellék megtalálható: -edények, hűtő, villanyrezsó, kávéfőző. És onnan nyílik ajtó az erkélyre is, ahonnan pazar a kilátás, és ahol kellemesen el lehet üldögélni az asztal körüli fonott fotelekben. És hát az előszobából nyílik ajtó be a „szentélybe". Pazarul néz ki: süppedő szőnyeg, hangulatvilágítás, bárpult, előtte magas ülőkék, a sarokban szekrény, a füstszínű üveglappal ellátott asztal körül kényelmes fotelek, s nem hiányzik a franciaágyhoz hasonló széles heverő sem. Az ablakon mintás függöny, nehéz, brokátselyemhez hasonló sötétítővel. Persze van rádió és hordozható televízió készülék is. Fölérve az előszobába, Kiss Ferenc kiadta a parancsot: — Bocskorokat le, jobbra át, indulj! Társai nevetve teljesítették a parancsot. Annyira megszokták már, hogy anélkül veszített volna varázsából ez a különös szertartás. — Milyen bort parancsolnak az urak: fehéret, vöröset? — Vöröset! — felelték a többiek kórusban. Mindenki tudta a faluban, de a környéken is, hogy az elnöknek van a legjobb vörös bora. 14
