A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-10 / 15. szám
radt ruhájának a jól ismert illata, cigarettafüst is érződött, amiből arra következtetett, hogy nem egyet szívhattak el. Egyébként is langymeleg volt még a helyiségben, tehát hosszabb időt tölthettek el itt együtt. A főzőfülkében is körülnézett. A kotyogóban valamelyikük benne felejtette a kilúgozott kávézaccot, tehát kávézgattak is. A zuhanyozó fülkében verejtékes volt a fal, nyirkos a nagy fürdőlepedő, tehát... mi előtt vagy mi után szokott zuhanyozni egy férfi meg egy nő, tette fel magának a kérdést Alexandra. Soha életében nem érzett akkora csalódást, mint azokban a percekben. Most mit csináljon, mi tévő legyen ? Álljon az apja elé és nyíltan mondja a szemébe, hogy mindent tud? Elkeseredésében sími kezdett. Mit csináljon, mit csináljon? Ezt a számára rettenetes titkot úgy sem bírja sokáig magában rejtegetni. Vagy mégis bírja, ha nagyon akarja? Szóljon a nagyanyjának vagy az édesanyjának? Abból szörnyű botrány lenne. És ha nem szól? Akkor nem lesz botrány, akkor minden megoldódik? Úgy döntött, hogy egyelőre nem szól senkinek. Fogta a demizsont, gondosan bezárt mindent és hazament. Apja éppen az asztalnál ült és kétpupákra evett. — Szia, Alexandra! Nem törted el a lopót? — Nem — felelte Alexandra mogorván. — Én is az imént értem haza a városból, nagyon sok volt a tennivalóm ... — Hát persze, neked mindig sok a tennivalód ... Mezeiné gyanús szemmel méregette az unokáját. — Mi van veled, kislányom, az előbb még röpködtél, mint a madár, most meg ... sápadt is vagy, kedvetlen ...? — Alighanem elrontottam a gyomrom. — Ugye, ugye, mondtam én, hogy ne siess annyira, nem szalad el előled az étel, dehát beszélhetek én — mondta Mezeiné szelíd dorgálással. — Van itthon széntabletta, nem veszel be? — Majd később, ha nem javulok — felelte Alexandra, s elindult föl a szobájába, hogy az ágyára vesse magát és sírjon, amíg csak bír. Kiss Ferenc gyanakvó szemmel nézett a lánya után; a csodába is, csak nem látta meg őket! ? Ha netán meglátta, abból semmi jó nem következhet. Elég nagy lány már ahhoz, hogy megsejtse és megértse, hogy miről van szó. Valahogy meg kellene tudni tőle, de hogyan? Nyíltan nem teheti fel neki a kérdést, mert azzal esetleg mindent elronthat. Egyelőre hagyja, nem bolygatja a kérdést. határozta el. de a nyugtalansága jottányit sem csillapodott. Mezeinének is szöget ütött a fejébe Alexandra viselkedése. Valóban a gyomrát rontotta el, vagy valami más történt vele? Alig várta, hogy a veje végezzen az evéssel és menjen el hazulról. Nyomban felcsoszogott az emeletre. Látva az ágyon fekvő és zokogó unokáját, kétségbeesett. Melléült és a fejét simogatva kérdezgette, hogy mi baja, s hogy hívjon-e orvost. Alexandra csak a fejét rázta, hogy nem kell orvos. — Mit csináljad veled, kis bogaram, mi történt? — Nagyon boldogtalan vagyok, mamácska ... {Folytatjuk) BÁBI TIBOR Utak vándora, te Mint lassan süllyedő, csendes tengerfenék terpeszkedett a táj, csak a sápadt, ezüst hold világolt felette. Szél támadt; messziről, ó, messziről jött e könnyű, éji vándor, fülembe sugdosott hajamat cibálta: — Itt vagy hát, itt vagy-é, te konok, te büszke, te dacos föld fia ... ?! — s rángatta vál/amról a jó szagú subát Rám hullt a szélmalom lomha, súlyos árnya, halkan felsírt a vitorla. Az akolban borjú és jámbor juh neszeit; a szél egyre cibált: — Nézd, ott a hold alatt, ott fut a fehér út...! — s körül, mint leölt nyáj aludtak a tanyák. Látom, ma is látom az út menti fákat. zúgó, zilált lombjuk, s hallom, hogy súgnak a búcsúzó jegenyék. {i960) FOTÓ; KRASCSENITS GÉZA Históriás ének Pusztító tüzek, árvizek, háború, az égen egy veres madár kering, a szomorú füzek alatt dudál a szél. bokrok, fák nyilának, zsendül a berke, hóvirág köszönti a tavaszt. Dudál a széf, a háztetőn antenna tántorog, pusztító tüzek, árvizek, régen volt táborok hosszú sora, s a táj fölött hattyú sir, leng az ég, évek, dübörgő századok, nyikorgó lendkerék kattog — az óra —, hull a szem, méri a gyors időt, s az égen egy veres madár kering, a rég kidőlt cserfaerdőt siratja tán, alatta ring a tó — ki érti meg e cserfa-nép hitét az áradó vizek, a megtört jegenye öklelő bánatát, a fű, a fürj, a kankalin dacos alázatát? Ki érti meg a tört rezet az anyókák fején, ki érti meg a bánatot a vén munkás szívén s szíve fölött a forradást, a puskatus nyomát? Ketyeg az óra, kergeti a századok sorát dudál a szél, jön a tavasz, a Vág, a vén Duna árad: és mégis él a nép, nem csügged el soha. Átvészelte a nagy telet, s ma szépül, sír, nevet, jönnek a lányok, ellepik a napozóteret, az alkonyaiban nóta száll, s most zö/de/l épp a rét újul a lomb, ó, hitted-e, annyi vihart megért komáromi föld, vérbe fúlt napok tanúja, tág Duna vize, hogy még e föld ölén zsendül virág, hogy annyi bú, baj, szenvedés, és annyi vész után, a háborúk, tizenkilenc és negyvennégy után, tesz még gyümölcs a fán s mosoly az emberek szemén ? Évek, dübörgő századok, vakító égi fény, bokrok, füvek, széles Duna, hömpölygő Vág vize, a tél után az újulást, a tavaszt hitted-e ? {1961) GYURCSÓ ISTVÁN A Sajó-völgy üzenete Láttad-e már a Krasznahorka várát és az Aranyasztalt itt Szomo/nok fölött, ahonnan ha nézed Rozsnyó határát mikor a szél reggel veri a ködöt mily apró nyájakra bomlik a felhő a Sajó-vö/gyet őrző hegyek csúcsain : Ez a hazád! — gondolsz-e rá merengő, ábrándos szívvel, ha szemed áttekint e tájon, hol konok vaskövek várják alant, mikor jön a feszítő erő ', hogy bontsa a mélység vélt örök álmát: s hallod-e, hogy felsír a születő kő? Láttad-e már, hogyan piros/ik a fény a követ pörkölő legények szemén ? (I960) CSELÉNYI LÁSZLÓ 15
