A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-10 / 15. szám
TUDOMÁNY- TECHNIKA TUDOMÁNY ÉS TÁRSADALOM (Gondolatok a Csemadokról és a műszaki haladásról) A természettudományok és a technika erőteljes fejlődése vitathatatlanul egyfajta szellemi kihívást jelent a társadalom számára. A rohamosan gyarapodó ismeretek, szellemi értékek és új műszaki alkotások szinte elárasztják az emberiséget. Egyre nehezebb tájékozódni ebben az információözönben, s eközben mind bonyolultabbá válik a tudomány és a társadalom, illetve a természet és a társadalom viszonya. Hol vannak már azok a szép arisztotelészi vagy newtoni idők, amikor a tudományok jeles és derék művelői még képesek voltak rá, hogy áttekintsék és egységben lássák a természetről összegyűjtött és kialakított ismereteket? Manapság már ugyanannak a tudományterületnek a kutatói is sokszor csak „tolmács" segítségével tudnak kommunikálni egymással, a kívülállónak pedig nemhogy a szellemi értékek befogadása, de még a tudomásulvétele is komoly gondot okoz. Alapvető jelentőségű, nagy horderejű felfedezések és felismerések sokszor évekig csak szűk szakmai körökben ismertek, s még a Nobel-díjjal jutalmazott tudományos eredmények többsége sem válik közismertté. Nem egyszerűen az információáramlás vagy -csere zavarairól van itt szó, noha ezek sem elhanyagolhatóak. Úgy vélem, nem alakult ki az a befogadó szellemi közösség, amely egyfajta láncszemet alkotna az új szellemi értékek létrehozói és a laikusok széles rétegei között. Ilyen szellemi befogadó közösségek a korábbi évszázadokban mindig is léteztek — gondoljunk például a Royal Society körül csoportosuló derék polgárokra vagy a francia felvilágosodás korának szalonjaira —, nélkülük szinte elképzelhetetlen lett volna bármiféle természettudományi vagy ipari forradalom. A XX. század második felében az a paradox helyzet állt elő, hogy bár elvben mindenki számára hozzáférhetőek a legújabb tudományos ismeretek — elvégre mindenki járhat iskolába, olvashat folyóiratokat, szakkönyveket —, ezek az információk egyre szűkebb körökben áramolhatnak zavartalanul, amint kilépnek onnan, megnő a rövidzárlatok lehetősége. Sajnos még nem épült ki az a szelektáló rendszer, amely rugalmasan osztályozni és csoportosítani tudná a kaotikusán hömpölygő információk áradatát. Sokszor csupán hírfoszlányok, ismerettöredékek jutnak el az emberhez, aki nem tud mit kezdeni velük, s előbb vagy utóbb arra a meggyőződésre jut, hogy az összefüggések keresése és megismerése eleve kudarcra van ítélve. Innen már csak egy lépésnyire van az agnoszticizmus vagy az irracionalizmus. Az erdélyi Semlyén István Modern mítoszok című könyvében néhány esztendeje igen meggyőző példákat vonultatott fel annak bizonyítására, hogyan csap át a félmüveltség és az információrobbanástól való rettegés irracionalizmusba és mindenféle zavaros tévhitbe. A természet szépségét és kincseit, az ember lételemét pusztító környezetszennyeződésről ma már egyre többet beszélünk, de talán olykor-olykor szólni kellene a szellemi környezetszennyezés különböző formáiról is, azokról a veszélyekről, amelyeket a feldolgozatlan és rendszerezetlen információk, a kellőképpen meg nem értett ismeretek jelentenek. Az a szellemi befogadó közösség, amelyre a fentiekben utaltam, talán egyfajta „szellemi ózonpajzsként" is funkcionálhatna, épp az ilyen veszélyek kivédése céljából. De tévedés volna azt képzelni, hogy ez lenne az elsőrendű feladata, elvégre az ismeretek zavartalan áramlásának és integrálásának az elősegítésén van a hangsúly, ezt kell szem előtt tartania minden, a nép és a társadalom javán munkálkodó, a közösségért felelősséget érző embernek. A csehszlovákiai magyar nemzetiség ma már elmondhatja magáról hogy soraiban szép számmal akadnak természettudományi és műszaki képzettségű értelmiségiek, akik hasznos és megbecsült tagjai a társadalomnak, de ugyanakkor annak a szűkebb közösségnek is, amely útjukra bocsátotta őket. Aligha kell különösebben bizonygatni, milyen hatalmas potenciális szellemi energiát képviselnek, amelyet — úgy vélem — még mindig nem használunk ki eléggé. Jól tudom, az elmúlt években egyre gyakrabban számolhattunk be róla lapunk hasábjain, s a közelmúltban lezajlott járási konferenciáinkon is több alkalommal elhangzott, milyen aktiv tevékenységet fejtenek ki a Csemadok helyi szervezeteinek művelődési klubjaiban azok a fiatal műszaki és reálmüveltségű értelmiségiek, akik felelősséget éreznek szűkebb közösségük iránt és keresik azokat az új munkaformákat, amelyeket valódi tartalommal tudnának megtölteni. Mind többen vállalkoznak arra, hogy tudásukat, szakmai felkészültségüket ne csupán a munkahelyükön kamatoztassák, hanem szűkebb pátriájuk közművelődésének szolgálatába is állítsák. Őszintén remélem, hogy ök is tagjaivá válnak annak a szellemi befogadó közösségnek, amelyről már szóltam. Napjaink egyik legfontosabb szava lett a gyorsítás. Ennek a fogalomnak olyan gazdag a jelentéstartalma, hogy e helyütt nehéz lenne részletesen behatárolni. Most csupán azt a komponensét emelném ki, amely a tudományos és műszaki eredmények gyakorlati alkalmazásának felgyorsítására vonatkozik. A gyorsítás folyamata csakis akkor lehet zavartalan és valóban hatékony, ha minden szinten tér nyílik előtte. Azt is tudatosítani kell, hogy a gyorsítás nem valami absztrakt, önmagában létező valami, hanem egy adott helyen egy adott dolog, amit mindenkinek a saját környezetében magának kell néven neveznie és körülhatárolnia. A dolgozóknak konkrét példákon kell megvilágítani a gyorsítás lényegét és célját, mert ha nem értik meg miről van szó, közömbösekké válnak iránta. Gyakran komoly műszaki vagy közgazdasági felkészülést igénylő kérdésekről van szó, ezeket „hétköznapi" nyelvre kell lefordítai, hogy a laikusok számára is világossá váljanak. Ha úgy tetszik egy sajátos közművelődési feladatról van szó, amelyben a Csemadoknak is szerepet kell vállalnia, mindenekelőtt azoknak az értelmiségieknek a révén, akik már eddig is szép és értékes munkát fejtettek ki a közművelődés és a felnőttoktatás területén. Mind gyakrabban esik szó arról is, hogy az új műszaki vívmányokat a lehető legrövidebb idő alatt be kell vonni a termelésbe, korszerűbbé kell tenni az ügyintézést, az adattárolást és -feldolgozást. Azt hiszem, a Csemadoknak ezzel a kihívással is szembe kell néznie. Már ma gondolnunk kell arra, hogy belátható időn belül elkerülhetetlenné válik az információk számítógépes tárolása és feldolgozása a Csemadok apparátusában, esetleg járási titkárságain vagy nagyobb helyi szervezeteiben is. Ez csak akkor valósítható meg zavartalanul, ha időben felkészülünk rá. Én még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy a Csemadok égisze alatt számítógépprogramozó tanfolyamókát szervezzünk az érdeklődők, s főleg azok számára, akik talán nem is olyan sok idő múlva ezekkel a berendezésekkel naponta dolgozni fognak. Aligha kell külön hangsúlyozni, mennyire megkönnyítené mindenki dolgát, ha a számítógépekben tárolhatnánk a Csemadok tevékenységével kapcsolatos alapvető fontosságú információkat és statisztikai adatokat, kezdve a tagállomány kor és műveltség szerinti összetételétől egészen az amatör együttesek taglétszámának alakulásáig. A néprajzi és a honismereti gyűjtőmunka, sőt az ismeretterjesztés fontos műszaki eszköze lehet a videomagnetofon, amely talán még hamarabb teret hódít majd a Csemadok-munkában mint a számítógép. Véleményem szerint ezen a téren is időszerűvé vált a koordinált módszertani felkészítés. A videó alkalmazási lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. Az említett területek mellett még számos más lehetőséget is felsorolhatnék, most azonban csupán egyet említenék. Gyakran okoz gondot, vált ki heves vitákat a zsűrik és a bíráló bizottságok munkája. Utólag nehéz eldönteni kinek van igaza, de ha esetleg a versenyről vagy a vetélkedőről videofelvétel készülhetne egy „pártatlan" zsűri eldönthetné az értékelés helyességét. Mindezek az elképzelések — s azok is, amelyekről most nem szóltam — csakis műszaki értelmiségünk hathatós közreműködésével valósíthatók meg. Valamennyiünknek azon kell fáradoznunk, hogy megfelelő körülményeket alakítsunk ki ezeknek a feladatoknak a végrehajtásához, s megtaláljuk a legrátermettebb embereket is hozzá. LACZA TIHAMÉR 16
