A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám
ÖRKÉNY ISTVÁN KENYÉR (részlet) Hetven deka volt a napi fejadag. Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-nyolc kmber fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve, és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket. Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó pricscsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került a sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, fűtő volt a fűidében vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezökben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosok, elindultak a vételezökkel. megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercniket. de ez a megoldás nem lehetett tartós. A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (Ö maga, a helyettese, a sorrendtől függetlerül mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleum - lámpát, s ennek a fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan fqmnájúak voltak, mint a patikamérlegek. Fumérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek : az egyik serpenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő, pontosan megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgarézsúlyhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította. hogy semmiféle csel, csalás, ragasztók vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához. A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna — némelyik barakkban meg is tette — a mérleg köré hulló morzsákat. de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt szerez. A kenyér színe; majdnem fekete. Formája : téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt. aztán pedig keresztbe, egymással párhuzamos vonásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyeret ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskás adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Amíg a négyszázegynéhány porciót le nem mérte, addig senki sém nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel. Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni: — Ezzel a kis maradékkal mi lesz? A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fénykoréból, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy „add nekem". Sőt, a legtöbbször így szól valaki: — Edd csak meg öregem. — Nekem nem kell — mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul. — Mit csináljak ezzel a kenyérrel ? — Mit tudom én — mondja a barakkparancsnok. — Egye meg valaki. Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne dolgára, de nincs szive sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy idő múlva megszólal a barakkparancsnok. — Egye meg az, aki a legéhesebb. Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást. — Kell vagy nem kell? Ne húzzuk az időt, emberek. Mindenki áll, nézi azt a marókra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von. — Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt. Priccse felé indul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a marék morzsa mindennap az asztalon marad. 75 ÉVE SZÜLETETT ÖRKÉNY ISTVÁN, A KIVÁLÓ MAGYAR ÍRÓ EMBERI KI IS HÁT JUTKA? (Folytatás lapunk 12. számából) A Jutka által említett faliújság az intézeti hálótermek előtti folyosón van, rajta a szokásos újságkivágások, fényképek. Itt kiderül, hogy csak a feliratok származnak Jutka kezétől, bár az egyik címet így is helyesírási hiba rontja el. A lányok hálótermében virágos vászonnal letakart heverők, asztal, mellette székek. A falon képek, a sarokban, kulcsra zárható szekrénykében, televízió. — Milyen műsorokat nézel meg a legszívesebben? — Talán a kalandfilmeket. A múltkoriban egy indián filmet láttam. Nagyon tetszett, hogy az indián meg a fehér ember barátok lettek és vérszerződést kötöttek. Testvériséget a bosszúállásra. Az ilyen filmeket valóban szeretem. A mosdóban is van egy rajzom, bár az sem az igazi, mert a divatrajzaim a legszebbek. A mosdóban látható rajz egy neklámplakát utánzatának tűnik: egy nagy, piros alma, amelynek szeme van és szája. A szemeket hosszú, nőies szempillák keretezik, a félig nyitott szájból egészséges fogak villannak elő. A rajzot rövid felhívás teszi hangsúlyossá : Mossál fogat! Kilépve a mosdóból ismét a társalgóba telepszünk. — A gyereked apja tudja, hogy terhes vagy? — Hogyne, elvesz feleségül. — Szereted? — Még sohasem voltam szerelmes. Nem szeretek senkit. A fiúk nem érdekeltek, nem voltam fiúzós típus, mint némelyik lány. Persze, volt időszak, amikor alólam is kicsúszott a talaj. — Megvolt rá az okod, hogy elengedd magad? — Lényegében igen. Abba az intézetbe, ahol tavalyelöttig nevelkedtem, egyszer későn mentem haza. Féltem, hogy a késésért megbüntetnek, hát átvágtam a közeli síneken. Három férfi rámrohant, hiába védekeztem, mégis megerőszakoltak. A tárgyaláson mint sértett kiskorú tanúskodtam, de már ítélethirdetés előtt összeomlott bennem valami. Közprédának éreztem magam, és elhatároztam, ha úgy van, legyen úgy. hiszen amúgy is csak egy állami gondozott cigány lány voltam ... Akkor még nem voltam egészen tizenhat éves. Két másik lánnyal megszöktem, és egy galerihez csatlakoztunk. — Miből éltetek? — Lopásból, pasasokból, ami jött... — Tetszett neked ez az élet? — Megszerettem a hirtelen jött szabadságot. Lényegében állandó társaság alkotta a galerit. Sokat beszélgettünk, ittunk, szórakoztunk. Az idegenektől viszont csak elszedtem a pénzt és leráztam őket. — És a másik két lány? — Az egyiket csak a pénz érdekelte, a másik viszont mindig szerelmes volt valakibe. Volt egyszer egy olyan barátja, aki gyakran verte őt, de az a szamár nem bánta. (A szóban forgó galeri ügyét tárgyaló bíróság. N. Jutkát ötödrendű vádlottként javítónevelésre ítélte. Az ítélet indoklásában, társtettesként, többrendbeli csoportosan elkövetett lopás szerepen.) — Milyen körülmények között buktatok le? — A fiúk autót loptak, de karamboloztunk. Ők futásnak eredtek, én viszont ülve maradtam a helyemen. Láttam, hogy jön SOESOK szembe a rendőrségi járörkocsi, mégsem moccantam. Csak ültem a kocsiban és vártam, hogy kiszedjenek. Nem érdeken, hogy mi lesz velem. — Úgy tudom, visszakerültél a javító-nevelő intézetbe, de újra megszöktél... — Igen. Egy idő múlva nyugtalan lettem, kitört rajtam a mehetnék. Csak el akartam jutni onnan, akárhová! Egyszer kaptam egy rövid kimenőt, és én elfelejtettem visszamenni. Régi barátnőmet kerestem meg, aki nem mondta meg szüleinek, hogy ki vagyok, csak rábeszélte őket. hogy néhány napig náluk maradhassak. Az egyik este diszkóba mentünk, és én ott ismerkedtem meg Jóskával. Táncoltunk, meg beszélgettünk. Mindenféléről. Nem mondtam meg neki, hogy intézeti lány vagyok, szégyelltem. Hazáig kisért, utána még néhányszor találkoztunk, amíg engem újra el nem kaptak. Akkor azt hittem, hogy ez a fiú is eltűnt az életemből. Akkor nyeltem le a tűt, és kórházba kerültem. Jóska egyszer csak teljesen váratlanul eljött oda. Ez valami teljesen új volt számomra. hogy egy rendes, dolgozó fiú, aki alig ismer, megkeressen. A kórházból már őmiatta szöktem el, és újra a régi barátnőim egyikénél kértem szállást. Mondanom sem kell: ha rendőrt láttam, kirázott a hideg a félelemtől. Persze, nem hiába, mert visszakerültem, de akkor már terhes voltam. Jóska megígérte: elvesz, csak az a kikötése, hogy szakítsak a régi barátokkal. — Rövidesen férjhez mész. Örülsz neki? — Az esküvőnek nem annyira, inkább a babának. Ha nem venne el, akkor is megtartanám. A gyerek az mindenképpen az enyém. Játszani fogok vele, csinosan öltöztetni. (Jutka az esküvő után, gyámhatósági felügyelet alatt, kismamaotthonba kerül. Mire megszületik a gyerek, addigra betölti a tizennyolcadik életévét és a büntetése is lejár, ami azt jelenti: nagykorú lesz. Ha ezután elkövet bármi törvénybe ütközőt, azért már felnőttként felel. Ki is hát Jutka ? A pszichológus véleménye szerint: Értelmi színvonala megfelel korának, iskolai végzettségének. Kézügyességet igénylő munkában szorgalmas, érdeklődése is erre irányul. Eredményességének kiemelésével, a sikerélményekkel jól kezelhető. Érzelmi, erkölcsi fejlődése azonban messze a valóságos kora mögött marad. ítélőképessége szintén nagyon alacsony. Kompromisszumra jobbára csak rövidebb távon, látszólagos alkalmazkodással képes. A jót a rossztól többnyire csupán a büntetés mértéke szerint különbözteti meg. Fogadkozik, hogy megjavul, de szavainak — eddigi magatartása alapján — nehéz hitelt adni. A kaland, a szökés izgatja, minél teljesebben szeretné felfedezni a kinti világot Őszinte érzelmi kapcsolat ragaszkodóvá teheti, a házasságkötés ezért előnyére válhat. Nos, ki is hát Jutka ? Egy tizenéves kismama, akinek a fel is út. le is út filozófiáját feledve, a lejtőn való megállás emberpróbáló feladatát kell mielőbb megtanulnia.) M. P. 19
