A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám
.•I'-rA ~ým Budapesthez közel, a megejtő szépségű Duna kanyar déli kapujában, ahol egy szeszélyes gondolattal mély öblöt rajzol, s az öböl közepén szigetet cirógat körül a folyó, — ott fekszik Szentendre. Építészetében, történelmében, településkultúrájában, s még sok tekintetben ez Magyarország egyik legrendhagyóbb városa, melynek idegenforgalmát tekintve nem sok vetélytársa akad. Számos látványosságainak egyike a még épülő, de már esztendők óta látogatókat fogadó Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Az eredeti elképzelés szerint ez országos, központi gyűjtemény azt lesz hivatott megőrizni és bemutatni, hogy Magyarország különböző tájegységein hogyan éltek, laktak, hogyan építkeztek a XVII. és a XIX. században élő eleink, milyen volt egy-egy falu, egy-egy zsellér, vagy gazda portája, háza, és házának belseje, a gazdálkodás eszközei, — megmutatva egypéldaadónak tekinthető. Mert mi tagadás: az életszínvonal hirtelen megváltozása során igen gyorsan átalakuló falukép alkotóelemei, a korszerűségnek, a kulturáltságnak, az egészségnek és kényelemnek megfelelő családi házak legtöbbje sok esztétikai kívánnivalót hagy maga után, és föltűnően reprezentálja azt az aránytévesztést, amit a népi építészet a maga hosszúra nyúlt formálódása során, az évszázadok folyamán le tudott hántani magáról. Az a formai tisztaság, az a ritmus és logika, ami a régi települések sajátossága volt, napjainkban bizony igen hangsúlyosan hiányzik. A mai magyar építészet jónéhány, kivált közösségi épületében már érvényesül az a szemlélet, amely fontosnak tartja a népi építészet stílusjegyeinek újrafelhasználását, a klasszikus arányok betartását, a jelleg megőrzését. Az évszázadok népi építészete a maga szűkös anyagi feltételei között nyitott tudott maradni, reagálni tudott a városi építészet felöl érkező hatásokra, s jól, mértékkel, érzékkel tudta felhasználni azokat. Ezért alakulhatott ki a parasztbarokk, a népi romantika, a népi copf, a népi klasszicista, vagy éppenséggel a népi eklektika stílusa. Természetesen nem a holdfényes májuben a templomokat, a temetőket is, mindazt, ami jellegzetesen képviselte a hajdani magyar tájegységeket, ami tehát a népélet, a népi kultúra szerves részévé vált a századok során. Felső- és Közép-Tisza vidék. Kisalföld. Dél- és Nyugat-Dunántúl, Balaton-felvidék. Őrség, és sorolhatnánk még tovább. Tíz tájegység tíznél sokkal több és sokarcúbb településkultúrája, építészeti formavilága, és gazdaságtörténeti viszonyai kerülnek majd itt „egy fedél alá" egy egészében sosem létezett, de részleteiben az utolsó szögig hiteles magyar falu formájában, mely falunak eleven lakossága sosem lesz ugyan, mégis a lehető legérzékletesebben jeleníti meg azt, amit küldetése szerint megőrizni is hivatott. A felszabadulás utáni fejlődés, a falukép gyors átalakulása jelzi a legjobban: az ilyen szabadtéri falumúzeumok nélkül az utánunk jövő nemzedékeknek már csak ködös sejtelmeik lehetnek majd arról, ami a huszadik század első felében a népélet mindennapi színtere, tárgyi valósága volt. Természetesen ezt a zord, vagy elemeiben gyakran romantikus valóságot őrzi az irodalom, a képzőművészet, a film, őrzik a tudományos leírások, a szociográfiák, s nem utolsósorban őrzi még az emlékezet. Ám az utóbbi már nem sokáig, hiszen a nagyapák, akiknek még ez volt az élettere, bizony kihalnak lassan, és az utánuk jövőknek a hiteles tárgyi emlékek nélkül nyilván szegényebb lenne a múlt képe. Ha az egyiptomi piramisokat csak leírásokból, emlékezésekből ismernénk, nyilvánvaló, hogy sem monumental1 tásukról, sem a piramisépitö rabszolgák csodát teremtő szenvedéseiről nem lehetne az utókornak olyan képe sem, amilyen most van. Nélküle pedig még a jelenlegi fokon sem értenénk a történelmet, ami bizonyára az emberiség fejlődéséről alkotott képünket tenné szegényebbé, pontatlanabbá. A szentendrei falumúzeum körülbelül egy évtizede folyamatosan épül, mégpedig úgy, hogy a hitelességnek nem csupán az illúzióját kelti, a régiességnek nem csak utánozza a stílusát, modorát, hanem a maga anyagi és szerkezeti valóságában újrateremti azt. Teszik ezt többnyire olyanformán, hogy az ország különböző pontjain még föllelhető, az elképzelésnek legjobban megfelelő épületeket egyszerűen Szentendrére telepítik. Persze, ez korántsem olyan egyszerű és még kevésbé olcsó. De mert a szándék nem elsősorban az idegenforgalom igényeinek kíván hódolni, hanem a néprajztudomány elvárásainak tesz eleget, a megvalósítás egyetlen módja az, hogy természetes anyagokból, korabeli eszközökkel és eljárásokkal teremti újra ugyanazt. Ez a magyarázata annak, hogy a látogató itt nem csak a szemmel érzékelhető külsőségeket tapasztalhatja meg, de képet alkothat az elődök esztétikai érzékéről, a nép teremtő erejéről, szociális rétegezettségéről, s arról az évszázadokon keresztül szinte alig változó életformáról, amely éppen az időbeli kiterjedés során csiszolódott, s tisztult le olyannyira, hogy tárgyi emlékeiben 20
