A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám
16. Erzsébet egy pillanatra megállt a szövetkezet irodaháza előtt és megkérdezte a mérnöktől, hogy kiszáll-e, vagy pedig velük megy a faluvégi házig. Laczkó kiszállt, Erzsébet pedig tovább hajtott. Rövid hallgatás után Borbála szólalt meg: — Mondd, Erzsiké, mi célod volt azzal a „mesével"!? — Semmi, csak elmondtam ... Mindenki mondott valamit, hát én is beszálltam. — Igazán?... Csupán ennyi az egész? — Ennyi... Borbála nem hagyta annyiban a dolgot. Nagyon jól tudta, hogy honnan fúj a szél. Sértettnek érezte magát, amit nem lehet csak úgy egyszerűen, szó nélkül lenyelni és megemészteni. — Nagyon gyűlölsz engem? — kérdezte. — Ugyanezt kérdezhetném én is tőled, Borikám. \ — Én semmi okot nem adtam rá, hogy gyűlölj — mondta a tanítónő visszafogottan. — Én sem neked ... — Nézd, Erzsi, ha arra gondolsz, hogy valami közöm van a férjedhez, tévedsz. Nem szokásom feldúlni mások családi életét — mondta a tanítónő higgadtan, hihető hangsúllyal. de hogy egy kicsit gonoszkodjon, még hozzáfűzte. — Egyébként, ha őszinte véleményt akarsz hallani Feriről, hát hallhatsz: az ö fajtájából és típusából pontosan tizenkettő egy tucat! Ezzel mindent megmondtam. — Valóban? — kérdezte Erzsébet gúnyosan. — Tudom, neked merőben más a vélemé-LOVICSEK BÉLA BORBÁLA nyed róla, ami nagyon helyes. Azért hát csak óvjad, védjed és vigyázzd, el ne kapja mellőled a szél! Közben a faluvégi ház elé értek, s Borbála kiszállni készült, de Erzsébet még egy pillanatig visszatartotta: — Én őszintén szeretem a férjemet, de megalázni még tőle sem hagyom magam. Bennem is van némi büszkeség ... — Meg önteltség is ... Tapasztaltam ... Még egyszer köszönöm a vacsorát, köszönöm, hogy hazaszállítottál — mondta Borbála mély lélegzetet véve, s így folytatta. — Csak megnyugtatásként közlöm veled, többé nem kell attól tartanod, hogy jelenlétemmel megzavarom a békés és harmonikus családi életedet. Ma utoljára léptem át a lakásod küszöbét... — Ezt már maró gúnnyal jelentette ki. Kilépett a kocsiból és haragos mozdulattal csapta be maga mögött az ajtót. Erzsébet szintén haragosan pördült meg az utcán és robogott hazafelé. A lakásban csend volt. Kissé elcsodálkozott, hogy ilyen korán ágyba bújt a család. Gyorsan levetkezett és a férje mellé feküdt. — Fenn vagy? — kérdezte meg néhány perc múlva. — Éppen hogy csak ... — felette Kiss Ferenc álmos hangon, pedig egyáltalán nem volt álmos. — Alaposan összekaptunk — jelentette ki Erzsébet. — Ne beszélj! — ült fel az ágyban a férfi. — Ugyan mit vétett neked az a szerencsétlen fiúi? — Hülyének nézel? — fakadt ki az aszszony dühösen, s szintén felült. — Jól tudod. hogy nem Jóskával vesztem össze, hanem Borbálával, azzal a tetűvel. Annyira gyűlölöm, hogy meg tudnám fojtani! — Min vesztetek össze, ha szabad érdeklődnöm? — Mindenen ... A tegnapon, a holnapon, a holnaputánon. Rettenetesen gyűlölöm! — Nem értem. — Nem is fontos ... Tudod mi a véleménye rólad!? — Nem érdekel. — Pedig érdekelhetne! Azt mondta, hogy a te fajtádból pontosan tizenkettő egy tucat! — Hadd mondja. — Meg sem botránkozol rajta? — Aludjunk, Erzsi, reggel korán kell kelnünk, jól tudod, hogy mi vár rád — mondta a férfi és visszahanyatlott a párnára. — Azt hiszed, el tudok aludni ? — Hát akkor csak virrassz, kedves! — Tudod mit mondok én néked, Ferikém!? ... Ha megalázol ezzel a jöttment ríheronggyal, megöllek! — Vadászpuskával? — Megöllek! — Rendben van, majd szólj, hogy idejében megtölthessem, aztán már csak a ravaszt kell meghúznod. Megegyeztünk? Erzsébet nem hallgatott el, mondta, mondta a magáét, mígnem a férfi ráunt és elbődült: . — Hagyj békén, elegem van a rryavalygásaidból. Minden asszony bolond, féleszű, valahol egy van belőletek a világon!... Mit bánom én, ha egymás haját tépitek is, csak engem hagyjatok ki a játékból, a fene vigyen el benneteket! Eléggé hűvös és ködös reggel köszöntött a falura, s az egész vidékre. A szőlőhegyen nagy csapatokba verődve károgtak a varjak, s ha meg valamitől megriadtak, nagy, fekete felhőként kavarogtak le-lecsapva, majd meg a magasba emelkedve. Mintha nagy, fekete zászló lobogott volna a hegyen. Hét óra tájban az autóbusz elindult Pozsonyba a gyerekekkel, Erzsébettel meg Laczkó Jóskával. Néhány perccel kilenc után. Borbála megjelent a pincében. A kapaszkodón kifulladt, lihegve lépett be a szentélybe, a kellemes langymelegbe. A hősugárzó nagy tavirózsaként virított a sarokban, a rádióból meg halk muzsikaszó szűrődött ki. Kiss Ferenc nyomban az ölébe kapta Borbálát, s körhintaként pörgött vele örömében. — Csakhogy itt vagy! — mondta, s gátlástalan mohósággal csókolta, ahol érte. Mikor Borbála végre kibontakozhatott a férfi karjai közül és szóhoz jutott, szemrehányó tekintettel mérte végig. — Úgy kellett idelopakodnom, mint valami tolvajnak ... Ne haragudj, Ferikém, de én ezt többé nem csinálom világos nappal! — Rendben van, gyöngy öcském, tudomásul vettem. Borbála haragoskodott még egy kicsit, fűtötte a bosszúállás: majd ö megmutatja annak az öntelt majomparádénak, hogy azt csinál a férjével, amit akar. Nem fogja olyan magasan hordani azt a pisze orrát. A bárpulthoz billegett, az ülőkén keresztbe vetette a lábát — kivillant a szép, hosszú combja —, s kacéran összeszűkült szemmel csicseregte: — Kérek egy konyakot! — Valóban kérsz? — Elvégre valamivel fel kell oldani a gátlásaimat. — Milyen igazad van! — mosolyintotta el magát a férfi. Iszogattak, cigarettáztak és beszélgettek, eleinte csupán semmitmondó, érdektelen dolgokról. Kiss Ferencet ugyancsak izgatta, hogy mi történhetett a két nő között az este. már-már nyelvén volt a kérdés, de meggondolta magát: hátha elront vele mindent? Majd „utána” kérdezi meg. Amikor már úgy látta, hogy Borbála gátlástalanul vidám és teljesen feloldódott, hirtelen az ölébe kapta és a széles heverőre vitte. Simogatta, csókolgatta. — Megengeded, hogy levetkeztesselek? — kérdezte a férfi rekedtesen suttogva az izgalomtól. — Ha csak az a mániád — nevetett fel Borbála. Kiss Ferenc „munkához" látott. — Nincs valami nagy gyakorlatod, Ferikém — mondta Borbála kuncogva, amikor meg a melltartójához ért és sehogy sem boldogult vele, valósággal felnyeritett. — Ejnye, bejnye, Ferikém, reszket a kezed, mint valami kamaszé ... Várj, majd én segítek ... Magát felkínálóan nyúlt el a heverön. Úgy nézett ki a félhomályban, mint egy csodálatosan szép aktfestmény. Kiss Ferenc néhány pillanatig még gyönyörködött benne, szinte felitta a szemével, aztán gyorsan levetkezett. Borbála végigpillantva rajta felült: — Ejha! — bólintott elismerően. — Most már kezdem sejteni, miért szeret és miért ragaszkodik hozzád annyira a feleséged. Fél óra. egy óra telhetett el. Szótlanul és mozdulatlanul feküdtek egymás mellett. Mintha belehaltak volna a nagy gyönyörűségbe, amit egymásnak okoztak. Hosszú percek után Kiss Ferenc szólalt meg elsőnek: — Borikám, még mindig az a véleményed rólam, hogy belőlem pontosan tizenkettő egy tucat!? Borbála félkönyökre támaszkodva, hoszszan nézett a férfi arcába. Egy ideig csókolgatta, s csak azután válaszolt: — Sosem volt az a véleményem, most meg pláne nem az. — Hát az este? — Gonoszkodtam. Mindenáron meg akartam sérteni Erzsit. — Kár volt, Borika. Miért tetted? — Magam sem tudom. Talán a hülye meséje miatt, amit sehogy sem tudtam megemészteni. Meg aztán... jó ideje érzem már, hogy ki nem állhat, hogy gyűlöl... — Hirtelen elhatározással másra fordította a szót. — lnnék egy kávét. — Rögtön főzök — pattant fel a férfi. Bolyhos fürdőköpenybe bújt, papucsba dugta a lábát és kisietett a főzőfülkébe. Néhány perc múlva két csésze feketével tért vissza. — Parancsolj!... Előtte egy konyakot? — Jöhet! — mosolyintotta el magát Borbála. — Miért ne halmoznánk az élvezeteket, ha megtehetjük, nem igaz? — Egyetértek ... Hogy tudtál lelépni. Borika? — Azt mondtam a dirinek, hogy rosszul érzem magam és orvoshoz kell mennem ... most nálad vagyok kezelésen. Jó. mi? — nevetett fel Borbála halkan. Volt valami ördögi a tekintetében, amit azonban a férfi nem vett észre. — Én meg fontos ügyeket intézek a városban — mondta a férfi‘szintén nevetve. Borbála elkomolyodott. — Azért nem olyan egyszerű ez az egész ... Tele vagyok félelemmel és feszültséggel ... Sírás fojtogat, ha a jövömre gondolok. Teljesen kilátástalan ... Hiszed vagy sem. 14
