A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám
most is arra gondolok, hogy miért vagyok itt. mit keresek itt nálad, s hogy egyáltalán van-ennek valami értelme?... Mit akarok én tulajdonképpen, és mit akarsz te. Ferikém ?... Ezt így nem lehet hosszú távon csinálni... Mi lesz velünk, Ferikém ? — tette fel Borbála az előre kigondolt kérdést. Mindenképpen meg akarta tudni, mi a férfi véleménye, elképzelése, esetleges terve, hajlandó volna -e faképnél hagyni a családját. És ha igen ? ... Itt nem maradhatnának. Akkor meg hová mennének, mihez kezdenének minden nélkül ? Egyáltalán szereti-e annyira ezt a minden szempontból ideális férfit, akivel érdemes volna nekivágni a vakvilágnak ?... Ellenben, ha beleülhetne a készbe, a mindenbe, amivel a Kiss család rendelkezik. az igen, az megfelelne. Csakhogy ott van Erzsébet, ott van a lány, és ott van az anyós. Szinte lehetetlen kitúrni őket a mindenükből, hacsak!... Igen. igen. hogy mindez megvalósítható legyen, valakinek meg kellene halni. Erzsébetnek. De hogyan, hiszen makkegészséges! ... Mégis csak az lehetne az egyedüli célhoz vezető út: Erzsébet halála ... undorító, embertelen és kegyetlenség ilyet még ki is gondolni, ilyet kívánni, viszont hány meg hány undorító dolgot követnek el emberek, csak hogy boldoguljanak! De vajon lehet-e bűntől ingoványos talajra boldogságot építeni. remélni és várni!?... Ugyanakkor adva van egy másik lehetőség: Laczkó József. Az ő tervei és elképzelései reálisak, van bennük fantázia, s ő korban is hozzáillöbb ... Mivel Kiss Ferenc eltűnődve, hosszan hallgatott, Borbála még egyszer feltette a kérdést: — Mi lesz velünk, Ferikém? — Pillanatnyilag még nem tudom. — Nem is gondolkodtál rajta ? — Mást sem teszek, Borikám — felette a férfi kinos érzésekkel. Bár tudta, hogy előbb-utóbb elhangzik ez a kérdés, s voltak is elképzelései, mégsem tudott határozott választ adni. — Adj egy kis időt. Bôrika! Borbála elgondolkozva kortyintott a kávéból. — Tudom, összetett és bonyolult a helyzetünk, de kell. hogy keressünk és találjunk megoldást, vagy valamilyen kiutat belőle. — Találunk is... Borbála váratlanul ledobta magáról a takarót széttárta a karját, s elbűvölő mosollyal az arcán intett a férfinak, hogy menjen hozzá. — Kívánlak ... nem győzök betelni veled — suttogta. — Fiiszel nekem? — Fliszek... te, te, élő aranyhajó! S az „aranyhajó" előbb csak lágyan ringott az utasával, később azonban vad táncba fogott, mintha tomboló vihar korbácsolta volna fel az érzelmeik féktelen tengerét. Aztán elcsitult a vihar, elsimultak a hullámok, s megnyugodott a hajó és az utasa. Mozdulatlanul nézték a mennyezetet, mintha a jövőjüket akarták volna leolvasni róla. A mennyezeten azonban nem jelent meg semmilyen álomkép: hidegfehéren világított a félhomályban. — Szeretsz annyira, hogy képes lennél mindent elkövetni értem? — kérdezte Borbála hosszú hallgatás után. — Igen ... azt hiszem ... — Ez meg milyen válasz, Ferikém? — hajolt a férfi fölé a tanítónő. — Vagy tudod biztosan, vagy ...! — Ószintén szólva, vannak bizonyos aggályaim. — Megmagyaráznád? — Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy az orromnál fogva vezetsz. Borika. — És mire alapozod ezeket a felemás érzéseket ? — Egy harmadik személyre ... (Folytatjuk) JÁN SMREK JÚLIUS LENKO A '• «» // Gyönyörű Nap mint nap egyszerűség Egy nő emlékét őrzöm, szép volt a szeme, szinte megigézett; ha rámtekintett, fájt a szívem a vágytól, s arcom pírban égett. Ha táncolt ringva, hajladozva ölelte át a férfit szót/an és szomorú lett párja, hiszen vesztét érezte egyre jobban. Kacagott folyton, a férfiszív még sem derült föl kedve láttán, a sóvárgástól szomorú lett, s elbolyongott messzire, kábán. Úgy szökött föl iskolánk, mint a bástya. S míg falait a borostyán befonta, mi csöndes alázattal a rácsot kerestük, mely megfejti az álmot s a kínt, hittük azt is, mit a sors ád s visszalopja. Mint a gyémánt mely az üveget metszi, oly pontosan s olyan gyermekésszel vágtunk volna ablakot a tudományba, ezért égtünk remélve és vágyva, láthatnánk belé jól s lennénk közelében. És az iskolából visszatérvén, otthon az asztal lábához raktuk le a táskánk, szedtük már belőle ritka könyveinket olyan titkosakat hogyha rátekintett szülőnk vagy a szomszéd, szisszented hamarján. Piros meggy volt az ifjúsága, a lelke, mint a szőlő, édes, ki megkóstolta, bús lett nagyon a szenvedélytől. Ki a vétkes ? És játszott, örült mint a gyermek. Mért oly bús, uram ? — kérdezgette. Nem tudta még, hogy aki szeret, annak szomorú lesz a lelke. S míg az ingaóra ketyegett csöndeskén, lassúdan kialudt a búbos kemence, sátornyi könyv alatt, titokzatos szemmel kerestük a rácsot, hogy megértsünk mindent, míg az álom minket le nem győzött rendre. DÉNES GYÖRGY FORDÍTÁSAI 15
