A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám
országi Bellunoban voltak, ahol akkor 844 résztvevő szerepelt. Mint minden világversenynek, a hazánkat képviselő sportolóknak tizenöt (!) aranyérmet hozó 13. téli Universiadének is számos keretrendezvénye és nemegy derűs sztorija volt. Kedves figyelmességnek bizonyult például, hogy a sajtóközpont kis hirdetőtáblájára mindennap egy számítógéppel írt cédulát biggyesztettek, amelyen egy két, néha három név szerepelt — angol nyelvű születésnapi jókívánságokkal egyetemben. A kezelők ugyanis kidolgoztak egy olyan programot, amely kiválasztotta a hivatalosan akkreditáltak közül azt, aki a szóban forgó napon született, s hurrázás vagy habostorta helyett, így kívántak az illetőnek sok boldogságot, tartós egészséget. Ugyancsak említést érdemel, hogy az egyik, üdítő italáról ismert világcég ingyen innivalót szolgáltatott a hivatalos résztvevőknek, a jugoszláv sportszergyártó vállalat pedig az Universiade-szépe választást rendezte meg. Mosolyra késztető történetke, hogy a maroknyi magyar csapat tagjainak a csehszlovák hokiválogatott biztosította az éjszakai nyugalmat. A szállóban ugyanis a magyar csapat fölött a finn jégkorongozók laktak, akik a japánok és a jugoszlávok fölött aratott győzelmüket bizony a kívánatosnál hangosabban ünnepelték. Amikor azonban végül aranyérmet nyert hokistáink kétszámjegyű győzelmet szerezve alaposan elpáholták a finneket, azok egy csapásra elcsendesedtek. Befejezésként külön említést érdemel még, hogy a versenyekkel egy időben ülést tartott a FISU, azaz a Nemzetközi Egyetemi Főiskolai Sportszövetség Végrehajtó Bizottsága. Ehhez a fórumhoz kellett benyújtani a jelentkezéseket a következő nyári és téli Universiadék rendezésére. Az elfogadott hivatalos jelöltek a nyári játékokra: Sheffield, Madrid, Torino és Budapest: a télire: Quebec, Szapporo, Szarajevó, Szófia és Leningrad. A döntés idén nyáron, Zágrábban, a nyári Universiade színhelyén. Fotó: ČSTK B. M. P. A felvétel 1931-ben készült Dél-Szlováklában egy Szik Ince menti falucskában Az első világháború befejezése után lassanként hazaszállingózott a frontokról és hadifogságból a megtizedelt férfinépség. Nagyrészük épen, egészségesen tért vissza szülőföldjére — persze leszámítva az átélt borzalmak még hónapokig kísérő lidérces nyomását —, sokan magukkal hozták a golyók és srapnellszílánkok ütötte, de már behegedt sebhelyeiket, s bizony sokan ott hagyták a kezüket, lábukat, elveszítették a szemük világát, vagy légnyomás tépte szét a dobhártyájukat, s örökös süketségre kárhoztatta őket. Az édesanyák és a megözvegyült feleségek elsiratták a fiaikat, férjeiket, a pártában maradt menyasszony-jelöltek a kedveseiket, az élet azonban nem állt meg, ment tovább új reménységeket bontva, s ment tovább a szebb, a nyugodtabb és békésebb holnap ígéretével. A húszas években és a harmincas évek elején sokan alapítottak családot. A tehetősebbek könnyebben, a nincstelen szegények — ők voltak túlsúlyban — nehezebben vágtak neki az „életnek". Minden faluban akadt jónéhány közös udvarban élő család (egyes udvarban háromnégy család is). Keveredett és marakodott a baromfi, verekedett a sokféle gyerek, így aligha lehetett szó jószomszédi viszonyról. Az örökös perpatvar még nehezebbé tette az egyébként is alig elviselhető, sanyarú sorsukat. Az ilyen viszonyok és körülmények között élő emberek saját házra, saját udvarra vágytak, ami természetes igény volt. Természetes igény, de nehezen elérhető és megvalósítható, mert az építkezéshez telek, építőanyag kellett, ezek beszerzéséhez pedig sok-sok pénz, de honnan, miből, amikor még a mindennapi betévő falatért is keményen meg kellett küzdeni. Minden nehézség ellenére azonban azokban a háború utáni nehéz években több új ház épült fel egy-egy faluban. Nem éppen kunyhó, de nem is palota. Az álmok beteljesüléséhez elég volt egy szoba, konyha, kamra, esetleg a ház végéhez ragasztott „leeresztő", amit tavasztól őszig nyárikonyhának is lehetett használni. A rendkívül nehéz sorsú emberek közül jónéhányan akadtak, akiknek a csodával határos módon volt elég merszük és kitartásuk ahhoz, hogy nekivágjanak a lehetetlennek és megvalósítsák az álmaikat. Regényt lehetne írni arról, mi mindenről kellett lemondaniok, mi mindenen kellett átverekedniük magukat, hány évig tartó, álmatlan éjszakát kellett átvirrasztaniuk az embert nyomorító gondok és bajok béklyójában. „Ha a mindenható isten hat nap alatt teremtette a világot semmiből, én, én vagyok a nagyobbik isten, mert nekem hatalmam sincs, mégis teremtettem magamnak vítyillót a semmiből ...", hallottam gyerekfejjel annak idején az egyik fészekrakó embertől. S milyen büszkén mondta! Ha már az istenekről lévén szó, azt is mondogatták a szegény emberek, hogy ha a fecske az isten madara, s neki megfelel a sárból rakott fészek, miért ne felelne meg az embernek a sárból rakott falú házikó! ? Hogyan is kezdődött az építkezés? Először is telek kellett. Adósságot adósságra halmozva sikerült megszerezni. Következett a kútásás, hogy vizével sarat lehessen gyúratni — ökrökkel — a kitermelt földből. A föld odaszállításáért, a szalmáért, törekért meg a gyúratásért az ökrösgazdának cserében télen fát kellett kitermelni az erdőben, nyáron kaszálni, kapálni a mezőn, szőlőben, segíteni a betakarítási munkákban. Betonozott alapról szó sem lehetett, ahhoz kavics és cement kellett volna. Legfeljebb homokkő alap jöhetett számításba, de azt is ki kellett termelni a kőbányában és a helyszínre szállítani. Mikor mindez megvolt, csupán akkor kezdődhetett el a tulajdonképpeni építkezés, azaz a sárfal rakása. Rendszerint háromszorra húzták fel a falakat. A tavaszi melegek beálltával rakták fel az első réteget az alapra, kiszáradása után a másodikat, majd a harmadikat. Jött segíteni a közeli és távoli rokonság, jött a keresztkoma, a sógor, a katonakolléga meg a jóbarát. Megfizetni csak a sárfalat rakó mestert kellett. Ő irányította a munkát és rakta a falat a csodatévő gombosvillájával. A mester rendszerint szerette az italt, azt nem kellett tőle sajnálni. Szaporázta a villája, s olyan falat húzott, mintha vályogból készült volna. Fáradhatatlan volt, s a derűje kifogyhatatlan. Ilyenformán biztatta a munkásokat: — Gyerünk, gyerünk, emberek, szaporázzuk, mert holnapra esőt jósolnak a tavi békák, és ne lógassuk az orrunkat, hanem fütyüljünk, hiszen a rigó is fütyül fészekrakás közben! Szállt a sárlepény villáról villára, nőtt, magasodott a fal, s bár pörkölt a napsugár, locsogott az ing az izzadtságtól, vidám mókázásra és füttyre igazodott a száj. Szembenevették a nyomorúságot. Megtehették, azért nem járt büntetés. Nyárutóra álltak a falak kiszáradva, simára faragva, s várták a tetőt, a vakolást és a tapasztást. A városi fadepós szívesen adott hitelbe faanyagot meg tetőfedő cserepet, tudta, hogy fizetésképtelenség esetén bármikor elárvereztetheti a kész tetőt és telket, számára az elég biztosíték volt. így aztán még a tél beállta előtt fedél alatt álltak a falak. A konyhára ajtó, ablak és deszkából mennyezet került, már csak ki kellett meszelni, a földes padlót ledöngölni, s bele lehetett költözni. A döngölt padlót hetente egyszer, rendszerint vasárnap reggel a ház asszonya agyagos vízzel „lecsapta", finomszemcsés homokkal leszórta és kész volt a takarítás. Kemény gürcölés és nélkülözés eredményeként évek múltán sor került a többi helyiség rendbehozására is. Az udvar benépesült ólakkal, szárnyasokkal, a zöldséges kert gyümölcsfákkal, a ház előtti kiskert pedig virágokkal, mert ha szegény volt is az ember, szerette a rendet és a szépet. Százszorosán szerette és megbecsülte mindazt, amit a véres verítékével teremtett meg magának a semmiből. Számomra még ma is megrendítöen szép és felemelő érzést vált ki az akkori fészekrakók egymásra utaltságából fakadó összefogás, az az őszinte tisztelet, segítökészség és meleg emberség, amit egymás iránt éreztek. LOVICSEK BÉLA Gaál Géza felvétele 13
