A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-27 / 13. szám

Síelés a gleccsereken I. Január derekán, amikor a szlovák fővárosból útnak indultunk 120-as Sko­dánkkal a több mint ezer kilométeres távnak, hogy részt vegyünk az olasz­­országi Courmayeur-ben sorra kerülő 33. újságíró sí-világbajnokságon, sokan — enyhén szólva — vakmerő kalando­roknak tartottak minket és nem értet­ték, miért kell a hó és a síelés miatt fél Európát keresztülutaznunk, amikor itt­hon már mindenkinek hóiszonya van a bőséges természeti „áldás” után. Nos nem volt választásunk. Tudtuk, a ren­dezvény időpontját miattunk nem vál­toztatják meg, és hát egyébként is ilyenkor januárban számítani kell azzal, hogy lesz hó, jég az utakon. Alig jutot­tunk a város határához, a lamači ben­zinkútnál rendőrjárör állította le a ko­csinkat. Amikor arra a kérdésre, hová indulunk ilyen ítéletidőben és útviszo­nyok mellett, mindhárman (Jana Jankú a Pravdából, Vlado Kalina a Prácából és jómagam) szinte egyszerre vágtuk rá, hogy Olaszországba megyünk síelni. Ízetlen viccnek hitte a választ. Csak az útlevél és a vízum győzte meg arról, hogy tényleg igazat mondunk. II. Prágában az Újságíró Szövetség köz­ponti titkáránál tartott találkozón meg­tudtuk, hogy az idén tizen képviseljük a csehszlovák színeket. Az újságírók nemzetközi sí-klubja, a SCIJ (Sei Club International de Journalistes) alapsza­bályzata értelmében az egyes országok résztvevőinek számát aszerint határoz­zák meg, hogy az illető országban hány rendszeresen síelő újságírót tartanak nyilván. Néhány évvel ezelőtt Csehszlo­vákiából még csak négyen vehettek részt e rendezvényen, tavaly viszont már tízre emelték a meghívottak szá­mát. Hiába, a síelés az újságírók között is lassan tömegsporttá válik nálunK ... Összesen négy gépkocsin tettük meg a Prága — Nüngberg — Stuttgart—Zü­rich— Montreux—Aosta—Courmayeur útvonalát és most utólag már leírha­tom, a legkisebb probléma nélkül. A Skodánk a legmeredekebb alpesi utak­kal is játszi könnyedséggel birkózott meg. pedig talán mondani sem kell, hogy a csomagtérben és a tetőn is minden centiméter helyet maximálisan kihasználtunk. A viszonylag egyhangú, monoton utazást az Alpok tették felejt­hetetlenné. A svájci-olasz határt a St. Bemard alagúton léptük át. A hegy­óriás alatt épített korszerű alagút az emberi leleményesség és erőfeszítés ékes példája. Olasz területen már csak alig 40 kilométert kellett megtennünk, míg megérkeztünk a világhírű alpesi üdülőközpontba, Cournayeurbe. Hama­rosan kiderült, hogy nagyon igényes napok várnak ránk, hisz szinte minden óránk be volt „táblázva". III. Bár a hét nap mindegyike önmagá­ban véve is felejthetetlen volt, a legma­radandóbb élményt a megérkezésünk utáni második nap tartogatta számunk­ra. A szervezők mindig több programot kínáltak és mi nem sejtve, hogy mi vár ránk — a Vallee Blanche-be szervezett kirándulást választottuk. Annyit előre elmondtak, hogy jó melegen öltözzünk fel, mert több mint három és félezer méteres tengerszint feletti magasságba visz fel bennünket a kötélpályás felvo­nó, a lanovka és onnan hosszú, 19 kilométeres lesiklás vár ránk a francia­­országi Chamonixbe. Amikor feljutot­tunk a kötélpálya végállomására, pazar kép tárult elénk. A ragyogó napsütés­ben szikrázó hegycsúcskoszorú vett minket körül, kontinensünk legmaga­sabb csúcsa, a 4 810 méter magas Mont Blanc szinte karnyújtásnyira volt tőlünk. A szervezők tízes csoportokba osztottak bennünket, minden egyes csoportot tapasztalt helyi sí-oktató ve­zetett. A mi „sí-tanárunk" még az indu­lás előtt lelkünkre kötötte, hogy csak az ő nyomában haladhatunk, a kijelölt pá­lyáról való legkisebb letérés is végzetes lehet. Leírhatatlan élmény volt a síelés az örök hó és jég birodalmában, Európa legnagyobb gleccserein. Láttuk azokat

Next

/
Oldalképek
Tartalom