A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-27 / 13. szám

Síelés a gleccsereken

I.

Január derekán, amikor a szlovák fővárosból útnak indultunk 120-as Skodánkkal a több mint ezer kilométeres távnak, hogy részt vegyünk az olaszországi Courmayeur-ben sorra kerülő 33. újságíró sí-világbajnokságon, sokan — enyhén szólva — vakmerő kalandoroknak tartottak minket és nem értették, miért kell a hó és a síelés miatt fél Európát keresztülutaznunk, amikor itthon már mindenkinek hóiszonya van a bőséges természeti „áldás” után. Nos nem volt választásunk. Tudtuk, a rendezvény időpontját miattunk nem változtatják meg, és hát egyébként is ilyenkor januárban számítani kell azzal, hogy lesz hó, jég az utakon. Alig jutottunk a város határához, a lamači benzinkútnál rendőrjárör állította le a kocsinkat. Amikor arra a kérdésre, hová indulunk ilyen ítéletidőben és útviszonyok mellett, mindhárman (Jana Jankú a Pravdából, Vlado Kalina a Prácából és jómagam) szinte egyszerre vágtuk rá, hogy Olaszországba megyünk síelni. Ízetlen viccnek hitte a választ. Csak az útlevél és a vízum győzte meg arról, hogy tényleg igazat mondunk.

II.

Prágában az Újságíró Szövetség központi titkáránál tartott találkozón megtudtuk, hogy az idén tizen képviseljük a csehszlovák színeket. Az újságírók nemzetközi sí-klubja, a SCIJ (Sei Club International de Journalistes) alapszabályzata értelmében az egyes országok résztvevőinek számát aszerint határozzák meg, hogy az illető országban hány rendszeresen síelő újságírót tartanak nyilván. Néhány évvel ezelőtt Csehszlovákiából még csak négyen vehettek részt e rendezvényen, tavaly viszont már tízre emelték a meghívottak számát. Hiába, a síelés az újságírók között is lassan tömegsporttá válik nálunK ...

Összesen négy gépkocsin tettük meg a Prága — Nüngberg — Stuttgart—Zürich— Montreux—Aosta—Courmayeur útvonalát és most utólag már leírhatom, a legkisebb probléma nélkül. A

Skodánk a legmeredekebb alpesi utakkal is játszi könnyedséggel birkózott meg. pedig talán mondani sem kell, hogy a csomagtérben és a tetőn is minden centiméter helyet maximálisan kihasználtunk. A viszonylag egyhangú, monoton utazást az Alpok tették felejthetetlenné. A svájci-olasz határt a St. Bemard alagúton léptük át. A hegyóriás alatt épített korszerű alagút az emberi leleményesség és erőfeszítés ékes példája. Olasz területen már csak alig 40 kilométert kellett megtennünk, míg megérkeztünk a világhírű alpesi üdülőközpontba, Cournayeurbe. Hamarosan kiderült, hogy nagyon igényes napok várnak ránk, hisz szinte minden óránk be volt „táblázva".

III.

Bár a hét nap mindegyike önmagában véve is felejthetetlen volt, a legmaradandóbb élményt a megérkezésünk utáni második nap tartogatta számunkra. A szervezők mindig több programot kínáltak és mi nem sejtve, hogy mi vár ránk — a Vallee Blanche-be szervezett kirándulást választottuk. Annyit előre elmondtak, hogy jó melegen öltözzünk fel, mert több mint három és félezer méteres tengerszint feletti magasságba visz fel bennünket a kötélpályás felvonó, a lanovka és onnan hosszú, 19 kilométeres lesiklás vár ránk a franciaországi Chamonixbe. Amikor feljutottunk a kötélpálya végállomására, pazar kép tárult elénk. A ragyogó napsütésben szikrázó hegycsúcskoszorú vett minket körül, kontinensünk legmagasabb csúcsa, a 4 810 méter magas Mont Blanc szinte karnyújtásnyira volt tőlünk. A szervezők tízes csoportokba osztottak bennünket, minden egyes csoportot tapasztalt helyi sí-oktató vezetett. A mi „sí-tanárunk" még az indulás előtt lelkünkre kötötte, hogy csak az ő nyomában haladhatunk, a kijelölt pályáról való legkisebb letérés is végzetes lehet.

Leírhatatlan élmény volt a síelés az örök hó és jég birodalmában, Európa legnagyobb gleccserein. Láttuk azokat