A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-20 / 12. szám
AZ AGYAG SZERELMESEI A Rózsa utca képe is olyan, mint a kisváros többi utcájáé. Az utca két oldalán naprólnapra jobban összezsugorodik az egykor jéggé fagyott hónak halmaza, s a házak csatornáin, ha vékony csíkban is, de már csorog lefelé a hóié. Az utca végén, ott ahol az ember tekintete, mint a kalitkából kiszabadult madár már átsiklik az Ipoly-mente lankáin, ott ahol már a késö-téli reggel ködjében már idelátszanak Pereszlény és Gyerk községek első házai, ott áll az a kétszintes családi ház ahol az „agyag szerelmesei" laknak. Jasenský Péter és felsége Adrika otthona, helyesebben birodalma ez a kétszintes ház, melynek felső szintjét a lakás, az alsót a műterem, (avagy ahogyan ők mondják: a mi kicsi műhelyünk!) a raktár, s a kemence tölti ki. Letelepszünk a műterem egyik sarkába beszélgetni. A falak mentén, a polcokon ott sorakoznak a két keramikusnak legújabb termékei: virágkosarak, fonott tálcák, tálak, figurák ..., amelyek festésre, majd égetésre várnak. A raktár polcain pedig már ott várja ugyanezen termék — de már teljesen készen — az ÚLUV — az Iparművészeti Bolthálózat Központja felvásárlóját. Péter a férj, tanulta ki eredeti foglalkozását, mint grafikus és éremkészítő. Innét, mint formatervező ment tovább, majd Bakabányán (Pukanec) ismerkedett meg hitvesével, és bár munkaadója hallani sem akart arról, hogy oly rövid idő alatt otthagyja munkahelyét, — a következő állomás már mai lakhelye — Ipolyság (Šahy) lett, ahol immár ötödik éve élnek együtt feleségével Adrikéval. Adrika, a feleség életútja sem volt könynyebb. Érdekes, hogy életét ö is, mint grafikus kezdte, a bratislavai Művészetek Szakközépiskolájában. Ám a második évfolyamban gondolt egy „merészet és nagyot” (amiről édesanyjának csak jóval később mert szólni!) és átjelentkezett a grafikáról a kerámia-szakra. Gyorsan hozzáteszi: Ezt azon nyomban meg is bántam, ám már nem volt visszaút! A kinok-kínjait éli át, s már azon töpreng, hogy otthagyja az iskolát. Szerencsére egyik tanárjának feltűnik a leány benső tépelödése, — és segítségére siet. Prof. Pajdlhauser szerint, ebben a növendékben „van valami", és az élet neki, a tanárnak ad igazat. 1980-ban Adrika sikeresen fejezi be a kerámia-szakot. Az iskolai évek után először a lévai (Levice) Novochema termelési szövetkezetben helyezkedett el, ahol nem sokáig maradt, mert érezte, hogy még sok újat szeretne elsajátítani. Erre pedig itt nem volt mód. így került Péter festéket kever Bakabányára (Pukanec) ahol egyszerre három „újonc" fogott neki a munkának. Ennek a hontmegyei nagyközségnek már régi hagyománya van a kerámia terén, mert az üzemi fazekasok egész nemzedéke készítette és szállította az egész ország területére a tárgyakat. Adrika szerint akkor nyílott számára új, nagy lehetőség, amikor a bakabányai fazekasok utolsó leszármazottainak egyike, az idős Pohl bácsi vette pártfogásába és megtanította a korongozás művészetére. Ekkor tudott továbblépni a művészi, a tanult kerámiától a népi, a fogyasztói kerámia felé. És ekkor — Adrika arca széles mosolyra nyílik — igen, ekkor jött az ördög, odahelyezték, Pétert, és... itt az eredmény, mutat körül vidáman. Közös elhatározás alapján úgy KAPUNYITÁS UTÁN Folytatás a 4. oldalról 2. — A színház az egy sajátos világ — mondja Rudolf Blaško műépítész, Thália vadonatúj komáromi csarnokának főtervezője. — Itt a színeknek is, a díszítményeknek is a szokásosnál különösebb funkciójuk van. A csillogó márványnak, a tükröknek, az opál-burás lámpáknak, a különböző színű kárpitnak ünnepet kell ígérni. Műépítészed elképzeléseim lényege ezért az volt, hogy a publikum a belépés pillanatától kezdve érezze a környezet sajátos, nemes értelemben vett teatrális hangulatát. Ez ugyanis egyik alapfeltétele annak, hogy a néző ne csak passzív szemlélője, hanem aktív részese legyen a színpadon megelevenedő történetnek. Ezért fontosnak tartottam, hogy az egész belső környezet, tehát a nézőtér, a földszinti és az emeleti társalgó, az üvegajtók mögötti folyosók, a különböző szalonok vagy a büfé architektúrája az egyszerűség mellett is tartalmazzon olyan utalásokat, amelyek a néző számára határozottá teszik viszonyát a színházhoz. Ezek a tételes tömörségű alapelvek határozták meg a Kovoprojekta nemzeti vállalat építészmérnökei számára a leendő épület részletes tervezésének, a kivitelezőknek pedig a költségeiben a 80 milliónál is többre kerekedett beruházás gyakorlati megvalósításának egyes fázisait. A végeredmény — a még itt-ott tapasztalható befejezetlenség apró szeplői ellenére — magasztosan lenyűgöző. Már csak azért is, mert ebben az épületben lépdelve szintén azt érzi az ember, hogy egy színházi épület több, mint amit látványként mutat. Akaratlanul is érezni, hogy ennek a vadonatúj épületnek színházi lelke van ... Pár nappal a hivatalos kapunyitás előtt például megható volt látni, mint vették birtokukba a színészek az öltözőket, a színpadot. És a színházban sűrűn megforduló hírlapíró is csak akkor és ott értette meg igazán: milyen drámai pillanata volt játékszínünk életének, amikor az egykori épület először elnéptelenedett, majd pedig egyszerű bontási romhalmazzá vált... Hogy amikor a hatvanas évek elején utoljára ment föl a függöny a hajdan volt épületben, a búcsúelőadás végén pedig a legeslegutoljára is aláhullott, akkor a színészek úgy érezték, mintha egy zord angyal kiűzte volna őket abból a furcsa paradicsomból, amelyben szerettek és gyűlöltek, kicsinyelték és istenítették egymást. Mert a saját színház nemcsak jelkép, hanem a színészélet valóságos játéktere, amelyben a hangulatok és a varázslatok szervezésének közös öröme rendezi egymás mellé a sor(s)okat. Rövidlátó dolog lenne elhallgatni: akik akkor megilletödötten álltak ott a színpadon, aligha gondoltak ilyen hosszú távollétre egy állandó színpadtól. Az sem titok, hogy eleinte azt remélték: a Matesz létrejöttének huszonötödik, avagy legkésőbb a harmincadik évfordulójára mindenképpen megnyílik az új színház. Az eleinte bizony erősen döcögő ritmusú építkezésen adódó gondok azonban úgy hozták, hogy fokozatosan át kellett programozni a reményeket és az üzemviteli Adrika kézzel festi a szép tálat döntöttünk, hogy hazajövünk, és hát nem is csodálkozunk, hogy erre munkaadónktól nem kaptunk „atyai áldást". De itt vagyunk. S hogy mire vittük? Munkájukról így vallanak: Miután hazatértünk és Ipolyságon (Šahy) letelepedtünk, megkezdtük a közös munkát. Sok időt és még több energiát emésztett fel az az idő. amíg a ma látható lakóházat, műtermi részt, sikerült elkészítenünk. Azt csak a Rózsa utca macskakövei tudnák elárulni, hogy hányszor ballagtunk úgy hajnalfelé haza (az anyuhoz, ahol, akkor laktunk) mert a kemencét nem lehet ám akármikor kikapcsolni! Több, mint két éven keresztül itt is ún. pukaneci kerámiát gyártottunk, majd áttértünk a majolikára, amit most is csinálunk. Nyílik az ajtó, csinos ifjú hölgy lép be. Cserba Zsuzsika, aki ugyancsak kerámikus. Modrán végzett, és Derhénd (Demandice) községből jár ide dolgozni, mint a Jasenský kerámia stúdió harmadik tagja. — Önöknél minden ennyire jól megy, akkor itt nincs is semmi probléma — szólok problémák sokasága tette próbára újra meg újra a hitüket. Ezért csupán örömmel tudom újólag is nyugtázni: február végén megszabadulhattak a várakozás kínjaitól, és színházavató ünnepi díszelőadáson gyulladhattak ki a fények, gördülhetett föl a függöny ... 3. Nem tudom, így nem is akarhatom leírni, az új épület valamennyi építészeti és műszaki „finomságát". Annyit azonban mindenképpen lényegesnek tartok elmondani, hogy az épület jellegéből adódóan nem épülhetett előregyártott elemekből, ezért mind a tartószerkezetei, mind a térelzárásai, de még a tetőzete is sajátos eljárások alkalmazását tették szükségessé. A létesítmény magjában levő 349 férőhelyes nézőtéren egyetlen székmező van, s a székek oldalról közelíthetők meg. A tervezők szakítottak tehát a régi színházak hagyományos szokásával — a székeknek középső közlekedösávos elrendezésével —, és így értékes ülőhelyekhez jutottak. Persze, ennek némi ára van: kissé nehezebb megközelíteni a székeket, de manapság már a széksoroknak 12
