A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-20 / 12. szám
közbe. A hirtelen csendben csak apró sóhajtásokat hallani. És bizony, ezen én lepődök meg legjobban. Annyira benne vagyunk a fogyasztói kerámia gyártásának ketrecében, hogy az mint megélhetési forrásunkat jelentő vasrács fog körül bennünket. Nincsen időnk a művészi kerámia folytatására, amit egyedi, vagy nagyon kis sorozat nyomán szeretnénk végezni, de mikor?! Mindketten érzik, hogy most amíg fiatalok, amíg él bennük a tetterő, a fantázia, addig kell magukból kiadni minden művészi elképzelést. Nehogy egyszer már késő legyen! Aki viszont látja a két fiatal eddigi eredményeit, meggyőződhet róla, hogy eljön ennek is az ideje. Pillantásom a falra akasztott plakáton akad meg. Tavaly volt ugyanis a járás székhelyén, Léván (Levice) a Jasenský házaspárnak első önálló kiállítása. Következő kérdésem: mikor és hol lesz az újabb kiállításuk? Máris kész a válasz: — Idehaza, mert Ipolyság nagy ünnepéhez, a város jubileumához egy szép kiállítással mi is szeretnénk hozzájárulni! ROZSNYÓ JÓZSEF (a szerző felvételei) ilyen kialakítása a természetes. A nézőtér lépcsőzésének megszerkesztése szintén a nemzetközi gyakorlatot követi: az átlagos magasságú néző 10— 12 cm-rel lát el az előtte ülő feje fölött. Mindennek eredményeképpen a nézőtérről a teljes színpad tökéletesen látható. A színpad nemkevésbé sokcélúnak és korszerűnek mondható. Már a méretei is impozánsak: a szélessége 1 7 méter, a mélysége 10 méter, a magassága pedig 18 méter. Rövidesen működőképessé teszik a színpad 10 méter átmérőjű forgatásra is alkalmas részét Az előszínpad övezete szervesen kapcsolódik a tószínpadhoz, ugyanakkor pillanatok alatt zenekari árokká alakítható. Hasonlóképpen a rugalmas színpadtér gondolatának jegyében keletkezett a zsinórpadlás is, amely azzal a követelménnyel készült, hogy a néző ne lássa az oda felhúzott díszleteket. így alakult ki az egész épületre olyannyira jellemző tetővonal. A 180 áramkörös szcenikai világítást hazai gyártású tirisztoros egységekkel szabályozzák. Az épület külső és belső megjelenésében nemcsak a sajátos tetőszerkezetnek, hanem a felhasznált anyagoknak is nagy szerepük van. Kívülről tört Emberi kapcsolatok — Józsi bácsi nyugdíjba ment — válaszolta a fiatal pincér, amikor régi ismerősöm felől érdeklődtem. Több mint húsz éve ismerem Józsi bácsit, de hogy ő mióta tart számon ismerőseinek feltehetően népes táborában, arról fogalmam sincs. Riporter-süvölvény koromban ismertem meg. Kollégái Józsi bácsinak szólították. A város egyetlen éttermében ő volt a főpincér. Felfigyeltem egyenes testtartására, gyors mozgására. Abban az időben élete delén járhatott, s valahonnan szakmabeli elődeitől leshette el azt a magatartást, amely egyszerre volt szinte az alázatosságig udvarias a vendéghez és tekintélyt sugárzó a többi pincér felé. Ez a tulajdonsága már kissé kirítt a korból, amelyben megismertem. A vendég számára azonban kétségtelenül hasznos volt, mert amint Józsi bácsi látószögébe került — márpedig pásztázó tekintetét nehezen kerülhette el az étteremben bárki — egy szemvillanással, vagy röviden odavetett szóval felé irányított egy pincért. Ha sok volt a vendég, Józsi bácsi nem átallotta a kiszolgálást. Felvette a rendelést s közben a bizonytalankodó vendégnek ajánlott is valamit a kínálatból. Nála az ételre soha sem vártam sokáig. Amikor a régi vendéglőt felújítás miatt bezárták és a város szállodát kapott, Józsi bácsit áttették a hotel éttermébe. Azóta ottjártamkor szinte mindig találkoztunk. Az utóbbi tíz évben már régi ismerősként üdvözölt és villámgyors kiszolgálásban részesített. Ha olykor megtévesztettek az étlapon szereplő bombasztikus nevek, tapintatosan valami mást ajánlott. Józsi bácsi egyéniség volt a szakmában. Fiatalabb kollégái között tekintélynek örvendett, s ha jól láttam, szerették is. Az ember egy bizonyos korban kezd hozzászokni, hogy környezetéből egyre gyakrabban tűnnek el a megszokott arcok. Egyesek távozását csupán tudomásul vesszük, másokét fehér színű jugoszláv márványból készült burkolatot kapott az új színház, míg a belső burkolatot kubai szürke márvány is díszíti. A nézőtér és az emeleti társalgó szőnyegpadlója mézszínű. A földszinti társalgó homlokfalát Bártfay Tibor Thátia című, bronzba öntött alkotása ékesíti, az emeleti társalgó több száz négyzetméteres osztatlan falfelületére egy helybéli képzőművész: Mester Péter gobelinje került. így hát aligha túlzás, ha azt mondom: a méretarányok, a nemes burkolóanyagok, a képzőművészeti alkotások és a korszerű műszaki berendezések mind-mind segítenek majd emlékezetessé tenni a komáromi színházi estéket. 4. Az eddig leírtak alapján indokoltnak tartom leszögezni: a Komáromi Városi Művelődési Központ és a Magyar Területi Színház közös, valóban impozáns épülete — a sok esztendei, olykor már-már a pangás veszélyével fenyegető küszködés után — a színház egykori otthonában honos hagyományok ébresztgetését, illetve a folytonosság megteremtésének lehetőségét kínálja a sajnáljuk és ilyenkor elmerengünk az idő múlásán. Én az utóbbi módon fogadtam Józsi bácsi nyugdíjazásának hírét. Riporteri pályám kísérője volt anélkül, hogy ezt sejtette volna. Amíg a levesre vártam felidéztem magamban a városhoz fűződő régi riportjaimat. Újraéledtek bennem a hajdani sikerek melengető és a kudarcok leverő érzései. Mindezeknek statisztája volt Józsi bácsi. A fiatal pincér, miközben kimerte a levesemet, elmondta, hogy Józsi bácsi naponta bejár az étterembe. Éppen fizetni készültem, amikor a tálaló ajtajában megjelent Józsi bácsi. Szokatlan látvány volt számomra kissé meghajlott alakja a kockás zakóban. Eddig csak fekete öltönyben láttam. Mosolyogva felé bólintottam, érdeklődtem és Józsi bácsi ajkáról eleredt a szó. —- Köszönöm kérdését, csak úgy öregesen. Öt hónapja nyugdíjban vagyok, de nem tudom megszokni a semmittevést. Mindennap benézek ide. Szót váltok a kollégákkal, megiszom egy kávét s aztán hazamegyek. Nem időzöm itt sokáig, nehogy a főnöknek szemet szúrjak és megtiltsa a bejárást. — Ugyan már miért tiltaná meg egy ilyen régi, jó kollégának — nyugtattam Józsi bácsit és a nyomaték kedvéért hozzátettem — hisz évekig együtt dolgoztak. — Hol van már az az idő — sóhajtott fel az öregember, s egy pillanatra elhallgatott. Talán azt mérlegelte, elmondhatja-e nekem szíve nagy bánatát. Aztán belekezdett. Matesz hőskora és jövője között. Tagadhatatlan, hogy Dél-Szlovákia közművelődési intézményeinek hálózata egy újabb, minden tekintetben reprezentatív létesítménnyel bővült. Állításom az átadást megelőző rohammunka közben elvégezetlenül maradt „szeplők" eltüntetése, befejezése után duplán is igaz lesz. Mindez annak lehetőségét kínálja, hogy a hazai magyar színjátszás a mai kor igényeinek megfelelően teljesíthesse küldetését. Mert sietek hozzáfűzni: a komáromi színházi körülményeknek ez a látványosan örömteli javulása önmagában még nem garantálja, csupán növeli a jó előadások megteremtésének esélyét. Gondolom, a kapunyitás tudomásulvétele után joggal merül fel a kérdés: mit várunk hát az új körülmények közé jutott színháztól? Nos, nem többet, de nem is kevesebbet, mint hogy a dél-szlovákiai táj kulturális és mindenekelőtt színházi ellátását az eddiginél színvonalasabban oldja meg. Hogy a magyar, a szlovák, a cseh és a külföldi klasszikus müvek mellett, értékes kortárs alkotásokat vigyen a közönség elé; hogy hosszas vajúdás után végre eredményes legyen a ha— Tudja, az, hogy nyugdíjba küldtek, nem is fájt. Hatvanöt éves vagyok, betegeskedem is, nincs már itt keresnivalóm. De az a negyvenöt év, amit a szakmában töltöttem, az volt az életem. Szerettem a munkámat és igyekeztem rendesen dolgozni. Elmenetelemkor megérdemeltem volna égy kézfogást és egy-két jó szót a főnökömtől, de ehelyett ezer koronát küldött le egy borítékban a titkárnőjével és ezt az aláírásommal kellett nyugtáznom. így búcsúzott tőlem. Higgye el, ez volt életem egyik legszomorúbb napja. Nem vagyok iszákos, de akkor bementem az első kocsmába és három felest bedobtam. Otthon az asszony megérezte rajtam és meg is morgott érte. Hogy megnyugtassam odaadtam neki az ezrest és leültem a tv elé. Fogalmam sem volt róla, hogy mit nézek. Az én szemem előtt az elmúlt, negyvenöt év emlékei peregtek le. Arról, hogy mi történt odabent, akkor egy szót sem szóltam. Este aztán telefonáltak a kollégák, hogy menjek be, mert szeretnének illendően elbúcsúzni tőlem. A történtek után elképzelheti, hogy keserű szájízzel bár, de bementem, mert nem akartam megbántani őket. A különteremben szépen megterítettek, az asztalon hidegtálak meg egy hatalmas torta. Ezt a cukrász nekem készítette. Megható volt a kollégák figyelme és jólesett, de a délelőtt történteket nem tudta teljesen elfeledtetni velem. Azzal búcsúztak tőlem, hogy ha kedvem tartja, bármikor nézzek be. Én ezt a hívást szó szerint vettem és azóta minden áldott nap benézek ide. Szégyellem is ezt a gyengémet — mert mi másnak nevezzem azt, hogy nem tudok meglenni a régi munkahelyem nélkül. Szerettem volna megvigasztalni Józsi bácsit, de úgy éreztem, hogy szavaim most hamisan csengenének. Talán majd az idő... gondoltam és szomorkás mosollyal, egymásnak jó egészséget kívánva, elbúcsúztunk. LORINCZ KATÓ zai magyar drámaírás alkotóműhelye; hogy jó előadásokat produkálva és a művészi mércét magasan tartva népszínház legyen. Olyan, amely valóban széles rétegeket tud vonzani — a komoly és a szórakoztató műfajokban egyaránt. Az új közönség, a diákelőadások számának tervezett bővítésével kapcsolatban külön is szeretném kiemelni az anyanyelv becsületét és megbecsültetését. Abban a városban, amely oly kiváló regényírót adott a világirodalomnak, mint Jókai Mór, jó volna, ha a Matesz — élve újszerű lehetőségeivel — az eddigieknél is erőteljesebben lehetne az anyanyelvi kultúra egyik kisugárzó központja. Mindezek tudatában mi egyébbel is zárhatnám riportomat, mint azzal az óhajjal, hogy a városi művelődési központ és a Magyar Területi Színház komáromi társulatának közös épülete legyen a megújult erejű színművészet és az új közönség találkozásának színhelye. Nemzetiségi kultúránk gyarapodásának újabb bizonyítéka gyanánt. MIKLÓSI PETER Fotó: GYÖKERES GYÖRGY 13
