A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-03-06 / 10. szám

a szerencsétlen özvegyasszony, ha volna va­laki mellette. Egyelőre azonban nem akarta megemlíteni, majd ha eljön az ideje, szól, gondolta magában, azzal elköszönt és el­ment. Az irodában Bányász Mihály várta. — Szervusz, Mihály, mi újság?! — üdvö­zölte, mint azelőtt, amikor még jóbarátok voltak. — Leülhetnél — mutatott Kiss az egyik székre. — Hogy el ne vidd az ál­mom .. . — Haragszol-e még rám, Ferenc? — Én soha nem haragudtam rád, Mihály, beléd bújt az ördög, te hőbörögtél... — Az az igazság, hogy nagy marha vol­tam ... Mindegy. Ami megtörtént, azt már nem lehet visszacsinálni — mondta Bányász barátságos hangon. — Szeretnélek megkérni valamire. — Szívesen segítek, ha tudok, Mihály. — Valamit tehetnél az érdekemben, hogy mielőbb visszakapjam a vadászengedélye­met. Nagyon hiányzik ... — Megpróbálom, Mihály. Ha csak egy mód van rá, visszaszerezzük ... — Köszönöm! — mondta Bányász és el­ment. Kiss Ferenc különös érzéssel nézett utána. Sajnálta. Elérkezett a szüreti felvonulás napja. Kiss Ferenc kora reggeltől talpon volt és loholt össze-vissza, hogy minden rendben van-e. Nem akart szégyenben maradni a járásiak előtt, mivel jó néhányan megígérték, hogy eljönnek. Napfény fürösztötte az utcán hömpölygő emberáradatot, tolongott a falu apraja-nagy­­ja. Mindenki kíváncsian várta a nagy ese­ményt: vajon milyen lesz, jobban sikerül-e, mint tavaly, vagy azelőtti? A tömegben szorongott Borbála is, oldalán a mérnökkel, aki egy pillanatra sem tágított a szép tanítónőtől. — Mit szól ehhez a nagy várakozáshoz. Borika ? —• Megható ... — Mikor először láttam, én is meghatód­tam, s egyúttal el is gondolkodtam felette: mi az eredője, hagyomány-e vagy sem, s egyáltalán hogy miért csinálják ma az embe­rek? — Alighanem a móka, a játék kedvéért, hiszen a felnőttek is szeretnek játszani, nem? — kérdezte Borbála. — Bizonyára — komolykodott a mérnök. — Úgy gondolom, hogy ami ma játéknak tűnik, valamikor kegyetlen valóság volt. Kü­lönben sok mindent megtudhatunk a kisbí­­rótól, aki már elindult felénk, dobbal a nya­kában. A kisbíró szamárháton ült, és. olyan délce­gen, akár egy huszárkapitány. Messzire virí­tott a hófehér bőgatyája, a dobot pedig olyan ügyesen pörgette, mint valami hivatá­sos dobos. Nem csoda: alighanem már a gallérja mögé öntött egy-két liter murcit, amitől vidám és játékos lett, mint a gyerek. Érces hangon adta közzé: — Közhírré tétetik! Az úr a kíséretével kiment a szőlőhegyre, szemrevételezte és megállapította, hogy a szőlő már elég érett. Engedélyezi, illetve kiadja a parancsot a szünetre. Jóval a felvonulás előtt két lovas, valamint a parádés kocsis a hintájával, egyenként hordta össze a nyolc csöszlányt és csöszfiút. Persze minden háznál markot cserélt az üveg, aminek az lett a következménye, hogy a lovasoknak kapaszkodniuk kellett a nye­regkápába. hogy le ne forduljanak a lóról. Utoljára mentek a bíróért és a bírónőért. Ott is bevették a fejadagot, ami csak táplálta a jókedvüket. — Borika. szeretnék valamit mondani ma­gának ... (Folytatjuk) __________URR IDA_________ Mesebeli vonatok Mesebeli vonatok mennek az alvók éppen szenderegnek se fütty, se zaj, se kattogás ez más. ez más, egészen más időnként akár a mesék a vonat becsukja szemét s bemegy az erdők sűrűjébe mint a mesék végtelen vége, alszik egyet majd újra jön papucsban és nem is köszön mindig más vonat más mese mégis egyformán van esze nem riad fel a félvilág lassú nyugalom száll miránk mikor elmegy a síneket végigönti a kikelet s rajta guru! addig a hold míg jön a vonat aki volt mesebeli s hálóruhás nyírfák közti végállomás. SIMON ISTVÁN FOTÓ: PAVEL KASTL Várok rád Várok rád tereken, uccán, a megbeszélt helyeken. Kezemben szál cigarettám ragyog és ég melegen, elhamvad, s újra kinyílik, mint éven át a virágok. A megbeszélt helyeken mindig állok és várok. Tudom, hogy vár minden a földön: rétek esőt, fényt a kalászok, őzek a nyárt; sárga bőröndöm álma a szép utazások; a gyerek várja, hogy felnő, a felnőtt a holnapokat, öreg a sírt, nép a derengő új századokat Mégis — legyen példa akármi — haragszom, hogyha te késel; bosszant, hogy állni kell, várni, s fogadkozom persze elégszer, így harcban a zajjal, a csenddel, szívemben mély zene zúg: „Mire képes néha az ember, hogy várni így tud. Elhúznak a felhők; a percek futnak csattos karomon. De jössz — a sétány, hallom, mint perceg. jössz a kavicsos sárga úton. Tündér... már itt vagy, a váltam érinti kezed szelíden, s megtöltöd, mint fémet az áram, egyszerre szívem. Pironkodsz, mentegetőzöl: fodrász, szabó, közlekedés... Most kellene teljes erőmből szólni, hogy bánt az egész. De oly szép vagy s szép ez a reggel, a város és benne ez út, hogy én csodálnám, ha lenne még ember, ki ennyi szépért, jóért türelemmel várni se tud. 15

Next

/
Oldalképek
Tartalom