A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-03-06 / 10. szám
még igen fiatal. Gyereklány még az Angéla — mondják. El is pirul, hangját sem hallani. Nemrégen kezdett, azután, hogy befejezte a baromfiipari szakiskolát. Azt mondja, cukrász szeretett volna lenni, de itt sem érzi rosszul magát. Állnak egymás mellett. Az egyik tíz, a másik húsz, a harmadik harmincnégy esztendeje, Angéla pedig alig pár hónapja tagja e közösségnek. A műszak végén hangos rajokban hagyják el a gyárkaput. Mennek haza a családhoz. A legtöbbjük megáll a gyerekért az iskolában, bemegy a boltba hogy vacsorának valót vegyen, aztán alkonyatra összegyűlik otthon a család és ezek a nap legjobb percei. Angéla, a fiatalka lány talán betér a cukrászdába, elcsipeget egy krémest, miközben tarka, tejszínhabos tortákra gondol, de talán egyre kevesebbet szomorkodik amiatt, hogy mégsem cukrász lett. A dolgozó nö szerepét immár fél éve gyakorolja. KESZELI FERENC A szerző felvételei A szalag mellől pedig hiába próbál elcsalogatni bárkit is, az asszonyok nem állnak kötélnek, hogy kimenjenek az udvarra fenyképezkedni. „Nem az a dolgunk — mondják. — Itt mindenkinek megvan a maga helye és feladata, a láncot nem jó meg szakítani." Beszélgetésre ezért csak az üzem innenső végén, a késztermékeknél nyílik lehetőség, ott, ahol az áru a kartondobozokba kerül. Itt már az asszonyok kék köpenyt viselnek. Hárman vannak. Németh Mária, Madarász Szidónia és a legfiatalabb, Almási Mária. Velük már ülve is lehet szót váltani, ők már jobban lazíthatnak, mert pótolhatják a pár perces leállást. Németh Mária harmincnégy éve dolgozik baromfival. Még a régi üzemben kezdte, nem is volt soha más munkahelye. Medvéről jár be naponta s bár az utazás, az örökös ládaemelgetés nem kis teher — nem panaszkodik, sőt igencsak elégedett, mert személyét is, munkáját is megbecsültnek érzi, ami a két és félezer körüli fizetésben is méltó módon nyilvánul meg. gépsornál fogyasztás. Ha pedig így van, sokkal egészségesebb lenne, ha zömében baromfit és nem sertéshúst fogyasztanánk. Tehát az üzem túlsó vége: nem vitás, ami itt folyik, férfimunka lenne, de „koedukáltan" végzik — emelgetve a ládákat, bokáig toliban, trágyában, penetráns illatfelhőben aggatják fel a szállítószalagra a csirkét. És a szállítószalag megállás nélkül megy, zakatol, viszi fel az emeletre a fejjel lefelé lógó, még élő, és igencsak megszeppent állatot. Odafent áramütés következik, majd klasszikus nyaknyisszantás, aztán a forrázón halad át a sor, aztán a koppasztón, tisztítón, bontó-részlegen, majd az agyusztálás, csomagolás következik. A felsorolt fázisokat az újságíró igencsak sietve gyalogolja végig, annál is inkább, hogy nemigen szívleli a vért, ráadásul pedig annyira párásodik az üzemcsarnokokban a fényképezőgépe, hogy tudja: hasztalan kattogtatja, hasztalan töröigeti a lencsét; ezekből kép aligha lesz. így látja, így mondja a családjuk nem lévén a férje s a maga takaros fizetéséből bizonyára jól is élnek. De Almási Mária, a legfiatalabbik sem panaszkodik. Ö helybeli, amit azért is becsül sokra, mert tudja, hogy az utazás korántsem örömteli. Igaz, a bejárók átutazott ideje alatt ő a gyerekeket hozza-viszi az iskolába és haza, de hát ez örömteli terhelés. Igaz, a nagyobbik már középiskolás, de az anyu segítségére még mindketten igényt tartanak a napi tanulás alatt. Ö pedig szívesen foglalkozik velük. Este vacsora, tévé, néha egy-egy kisebb-nagyobb utazás, és persze a munka, amit ő is szeret. Huszonnégy esztendeje dolgozik az üzemben. Madarász Szidónia később jött, de bizony annak is immár tizenhét éve. A csomagolóraktárba újabb három aszszony érkezik. Targoncán hozzák az árut, hogy az itteniek felcímkézzék és lezárják, elraktározzák a kartonokat. Az egyikük Németh Mária BEz is egy lehetőség Napjainkban a mezőgazdasági termelésben is a korszerű agrotechnikával való gazdálkodási mód a haladás egyedül lehetséges útja. A földműves-szövetkezetek vezetői most azon gondolkodnak, hogyan változtassák meg a termelés összetevőit úgy, hogy eleget tehessenek a nyolcadik ötéves terv célkitűzéseinek. Van ahol a melléküzemági termelést bővítik és olyan termelési folyamatokba kapcsolódnak be, amelyek nagyon távol állnak a mezőgazdasági termeléstől. Példának a csapágygyártó, sapkavarró, világítótest-szerelő kiegészítő tevékenységet említem. A fejlődés útja azonban nem ez. A földműves-szövetkezetek másik csoportja a termékszerkezet-váltásban látja a megoldást. Egyaránt találkozunk a termelési program bővítésével és szűkítésével. Egy a lényeg, hogy a társadalom számára szükséges, importkiváltó és gazdaságosan termelhető, termeszthető legyen az, ami mellett döntenek. A bevezetőben elmondottakról beszélgettünk Pollák János (felvételünkön) agrármérnökkel, az ógyallai (Hurbanovo) földművesszövetkezet elnökével. Elmondta, hogy ők melyik utat választották. — Vidékünkön őshonos növény a majoránna. A veteményes kertekben nemcsak a család egy évi szükségletét termelték meg az emberek, hanem eladásra is szántak. Családonként gyakori a 4—6 áras majoránnaültetvény. Viszonylag — a salátához, paprikához hasonlítva — kevés gond van az illatos fűszernövénnyel. A palántanevelés is egyszerűbb, azután már csak ültetni, kapálni, vágni, szárítani, tisztítani és eladni kell. Ahogy Pollák mérnök felsorolja az egyes munkafázisokat ismét ujjaim közt érzem a 6—10 szálból álló palántacsokrot, amelyet a barna porhanyós kertben elültettünk. Ha minden jól ment, július elején bimbóba szökött a szár, és még mielőtt teljesen kinyílt volna, elmarkoltuk az egész bokrot és a sarló egyetlen nyisszantásával levágtuk. A méhek mérgesen döngicséltek körülöttünk. Nem értették miért visszük a padlásra száradni, hiszen még nem gyűjtöttek be minden nektárt! Augusztusra szép méregzöldre száradt a szétterített majoránna. Ahol mindez történt, az országunk legmelegebb pontja. Nem nehéz elképzelni milyen hőség volt augusztusban a sátortetős padláson. Ott „gyúrtuk" a majoránnát. Leginkább a parkettacsiszoláshoz hasonlítható mozdulatokkal. Közben szállt a finom majoránna illatú por. Melegünk volt, sebaj! Majd nem lesz télen, amikor a másodkaszálásból eredő mennyiséget kell ugyanígy feldolgozni. Vörösre csípte arcunkat, kezünket a száraz fagy. Ha egyszer időm lesz kertészkedni, majoránnát biztosan ültetek... Álmodozásomból valódi majoránnaillat térít a mába. A szövetkezeti elnök szobájában ott sorakozik egymás mellett — üvegpalackba zártan — immár három év termése. Azokat a palackokat nyitotta fel Pollák mérnök. A szövetkezet majoránnájának szine gyönyörű. Szabványzöldebb már nem is lehetne. S az illata: májas hurkát idéz. — Piackutatással fogtunk a munkához — emlékezik Pollák János mérnök. — Megállapítottuk, hogy Csehszlovákiában évente mintegy kétszáz tonna majoránnára van szükség. Hazánkban eddig senki sem foglalkozott nagyüzemi majoránnatermesztéssel, a házikertekböl évente állami eladásra kerülő mennyiség csak töredéke a szükségletnek. Ezzel a növénnyel csak itt a környéken foglalkoznak. Körülnéztünk a szomszédos szocialista országokban, elsősorban a Német Demokratikus Köztársaságban és Magyarországon, mert ezekben az országokban már van hagyománya a majoránna nagyüzemi termesztésének. Barátaink tapasztalataival gazdagodva és sok-sok önbizalommal fogtunk hozzá első alkalommal 1984-ben a vetéshez. A nagyüzemi termelés azon áll vagy bukik, mennyire tudjuk a munkát gépesíteni. Persze, a minőség megtartása mellett! A magot helyre vetjük. Vegyszerrel, de olykor kézi kapálással is, gyomtalanítjuk. Géppel betakarítjuk, géppel szárítjuk, géppel tisztítjuk. A már említett 1984-es évben mindöszsze 10 hektáron vetettünk majoránnát. Nem volt szerencsénk. A tavaszi fagyok, a nagy szelek miatt nem kelt ki a mag. Végül is silókukoricával vetettük be, úgy hasznosítottuk a területet. Akit letör az első kudarc, az jobb, ha nem fog semmihez. A szövetkezet vezetősége úgy döntött, hogy a következő évben már nem tíz hektárt, hanem ötvenet vet be majoránnamaggal. Nagy volt a kockázat. Sokat lehet veszíteni. Egy kiló vetőmag két és félezer koronába kerül, egy hektár bevetéséhez 5—6 kilónyira van szükség. Költségeink megtérültek, az egy jó év volt. Az ötven hektárból 43 hektáron gyönyörűen kikelt a mag, szépen fejlődött és be is takarítottuk hibamentesen. Abban az esztendőben 56 tonna majoránnát tettünk a népgazdaság asztalára. Az ország évi szükségletének több, mint egynegyedét! Az elmúlt esztendő nem sikerült ilyen jól. Nem csüggedünk. Nem születtek volna nagy dolgok, ha nem lettek volna bátrak, akik mernek. Veszíteni is. Azt hiszem, a kudarcok — kivált ha jól „megrágjuk és feldolgozzuk" őket —, éppen olyan fontos kicsi és nagy építőkövek az ' életünkben, egy gazdaság életében is, mint a sikerek. Ebben az esztendőben az ógyallai földműves-szövetkezet ismét hetven hektáron vet majoránnát. Ha minden jól sikerül (beleértve a csapadékot, a szelet és a hőmérsékletet is) a termésből fedezni tudjuk az országos szükséglet felét. Ha még jobban sikerül minden, akkor az eddig eldobott majoránnaszárat is hasznosítani fogják. Hogy hogyan? Majd megírom, ha eljön az ideje. Addig is szolgáljanak példaként a CSKP XVII. kongresszusán a mezőgazdasági termelés intenzifikációjáról elfogadott határozat teljesítésében. FISTER MAGDA Fotó: Kontár Gyula 5
