A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-27 / 9. szám
KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL: Kötődések — beszélgetés NAGY GIZELLÁVAL, a Nyugat-szlovákiai Kerületi Szakszervezeti Tanács titkárával Keszeli Ferenc: TÖBBSÉGÉBEN A NŐK... Fister Magda: EZ IS EGY LEHETŐSÉG TUDÓSÍTÁSOK A CSEMADOK JÁRÁSI KONFERENCIÁIRÓL Rácz Olivér: ÍRÓK DOLGA Zolczer László: KORÁNTSEM MIND BAZÁRÁRU Zs. Nagy Lajos: RENDETLEN NAPLÓ Címlapunkon Karol Belický felvétele A Csemadok Központi Bizottságának képes hetilapja. Szerkesztőség: 815 44 Bratislava, Obchodná 7. Telefon: 332-865 Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 815 85 Bratislava, ul. Čsl. armády 35 Főszerkesztő: Strasser György Telefon: 336-686 Főszerkesztő-helyettesek: Ozsvald Árpád és Balázs Béla Telefon: 332-864 Grafikai szerkesztő: Král Pétemé Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedícia tlače, 813 81 Bratislava, Gottwaldovo nám. č. 6 Nyomja a Východoslovenské tlačiarne n. p., Košice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kčs Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesitö. Kéziratokat nem örzünk meg és nem küldünk vissza. Vállalati hirdetések: Vydavateľstvo Obzor, inzertné oddelenie, Gorkého 13, VI. poschodie tel: 522-72, 815-85 Bratislava. Index: 492 11. M // KOTODESEK — Tudnál-e másutt élni, mint a szülőfaludban, Csicsón. — Nem. Sem lakni, sem élni, nem tudnék másutt. — Bhiszem neked. A kérdésem tulajdonképpen szónoki kérdés, tudtam tehát a választ magam is. Bevallom, kevés embernek tenném fel így, mert kevés emberről tudom, hogy ennyire ragaszkodik a helyhez, ahol megszületett. — Igen, én nagyon ragaszkodom a szülőfalumhoz. Többször végiggondoltam már, hogy vajon miért, de igazán jólfésült mondatokban ma sem tudnám megfogalmazni az okát, talán azért nem, mert a kötődésem annyira érzelmi jellegű, amennyire azt megfogalmazni igen nehéz. — Az érzelmeknek háttere van, az érzelmek mögött emlékek állnak. — Igen, az emlékek és az érzelmek szerepe nyilván meghatározó ebben a ragaszkodásban. Szokszor persze az embernek nem is közvetlenül sajátjai ezek az emlékek, hanem kideríthető róluk, hogy az apák, nagyapák, mi több, a korábbi ősök jó és rossz emlékei a saját emlékeid is, mert az idők, a mesélések során annyira átélted és átérezted azokat, hogy immár a tulajdonodként kezeled akár azt is, hogy magad voltál a saját ükapád, mondjuk Komárom várában, Klapka zászlója alatt. — Ez elég bizarrul hangzik, de érthető. És hadd értsem úgy is, hogy ez azt jelenti: harmincnyolc esztendős fejjel nemcsak a hatvanötös árvízre emlékszel, hanem „emlékszel" az 1896-os árvízre is? — Valahogy így lehet. Távol áll tőlem, hogy nagyképü legyek, de lévén már nem él ember a Csallóközben, aki azt a kilencven esztendővel ezelőtti árvizet felnőtt fejjel megérte volna — itt Csicsón talán én lehetek az egyedüli, akinek erről ma a legtöbb adata van. Egyszerűen csak azért, mert sokat kérdezősködtem, keresgéltem az emlékezetekben, így sokféle információ öszpontosult nálam. De ugyanígy vagyok a hatvanötös árvízzel is, bár arra már magam is elevenen emlékezem. Lehet, hogy ennek a saját élménynek meghatározó szerepe volt abban, hogy ilyen múltra orientált emberré alakultam. Én akkor hatvanötben, gyerekfejjel mélységes szánalmat éreztem önmagunk csicsóiak, csallóköziek iránt. — Magad mondtad ki: múltra orientált ember vagyok. Én is így ismerlek, mindenki így ismer. Ez igen tiszteletreméltó, de hogy állsz a jelennel ? — A jelenben élek, a jelenben dolgozom, nevelem a gyerekeimet. Bármilyen közhelyszerűen hangzik, de magától értetődő, hogy ezt a jövőért teszem. A szövetkezetünkben ágazatvezetö vagyok a szarvasmarha-tenyésztési részlegen. Meglehetősen felelős feladataim vannak, következésképpen naponta át kell éreznem, és örömmel érzem át. hogy ha kisemberként is, de része vagyok valamilyen fontos feladatnak, folyamatnak, ami nemcsak a falu, hanem a szélesebb közösség előrelépésének is a része. Ez természetesen igen lelkesítő érzés. Kár, hogy a mezőgazdasági technikumot követően elkezdtem. aztán a harmadik évben otthagytam a főiskolát. Talán azért alakult így, mert ezerféle érdeklődésem miatt nem tudtam kellőképpen csak egyre koncentrálni, de engem már akkor nagyon hevesen mozgatott az a buzgalom, az a feladat, amelyről azt NAGY GÉZA, a csicsói (Čičov) efsz ágazatvezetője KÖTŐDÉSEK nagyobb szerepe van, mint az sokan vélnék. Sajnos, a tájház a következő évben összeroggyant. Ez tavaly volt. Ma ismét áll és kibírja még néhány évtizedig, mert újra felépítettük. a szövetkezet támogatásával. Nagyon jó érzés volt tudni, hogy amit három éve még megmosolyogtak, azt három év múltán buzgón újrateremthettük, immár nagyobb közösségi támogatással, mondhatnám azt, hogy eszményivel. — A múlt héten hagyományőrző napokra jött tőletek meghívó a szerkesztőségbe, immár harmadszor. Sajnos, nem jöhettem el. Hogy volt, mi volt? — Farsang ideje volt, a tájházban a helyi asszonyok sütöttek vagy tizenöt kenyeret, többszáz fánkot és sokan láthatták, hogyan, milyen eszközökkel történt minden a múltban. Volt birkagulyás, felelevenítettünk néhány helyi népszokást, játszóházat szerveztünk a gyerekeknek és a kastélykertben felállítottuk a kolompfát. Mindez nagyon spontánul folyt le, és bízom benne, hogy a falunak jó emléke marad. hittem, más nem fogja helyettem elvégezni. Mármint a rám eső csicsói teendőket. — Mi tagadás, a jelen pillanatban az van, hogy összehoztál a faludban egy példás tájházat, egy nyári festőtábort, egy falusi képtárat — de talán tovább is sorolhatnám. Mindez végül is nélküled máig aligha jött volna létre. — Jóllehet így igaz. de a helyi emberek nélkül, a helyi és a járási szervek politikai, anyagi támogatása nélkül, a szövetkezet, a nemzeti bizottság, a tömegszervezetek nélkül hiába akartam volna ezt megteremteni. — Ez nyilvánvaló, de mindenki tudja, hogy Nagy Géza nélkül egyelőre még aligha lenne a faluban képtár, tájház, hagyományőrző napok, kiállítás... Mondd, fontos ez egyáltalán? — Jótól kérdezed! Nekem nyilvánvalóan fontos, mert sokszor mint az eszelős, úgy lótok-futok, szervezek, mozgok. Sokan talán meg is mosolyognak érte, hiszen ilymódon valószínűen elütök kicsit a mai mentalitástól, vagy legalábbis azokétól, akik maguknak gyűjtenek. Én a közösségnek gyűjtök, ennek a falunak, s jó, hogy nem vagyok egyedül, mert a közösség ebben egyre többet segít. Korántsem szeretném, ha e beszélgetés tükrében valamilyen eltúlzott kép alakulna ki rólam. Jobb lenne talán másokat kérdezned Nagy Gézáról, nem engem. Nagy Gézát. — Ezt is megtehetném, de az esztendők során hallottam rólad néhány véleményt s ezek szerint sem szégyenkezned, sem szerénykedned nem kell. Meséld el, hogy lett a tájház! —- Egy idős ember azt mondta: Géza, adok neked egy házat. Tudta, ha nekem adja, akkor garantáltan a falunak adja. Rozoga volt, de jellegzetesen régi csallóközi ház, nádfedeles. Nekiláttunk idősek, fiatalok — kimeszeltük, elvégeztük a legfontosabb javításokat, aztán gyerünk a padlásokra. A ház rövidesen kivül-belül olyan lett, hogy hűen mutatta: így élt, így lakott az elmúlt kétszáz esztendő alatt a csallóközi szegényember. Ilyenek voltak a maga készítette földnyúzó szerszámok, ilyenek a dunai halászat eszközei, ilyenek a háztartás kellékei. Szerintem ez akkor is érdekes és fontos, ha manapság divatszerü kicsit a tájházasdi. Fontos, mert az összehasonlítás, a kötődés okán, a múlt és jelen viszonylatain belül ennek sokkal — Ezt a kolompfát ketten faragtátok Sidó Szilveszter barátoddal, aki helyben állatorvos. Mi tagadás, nagyon szép! Persze tudni kell, hogy Nagy Géza személyében egy igen megbecsülnivaló képzőművészt is tisztelhetünk, aki fotózik, fest, falikárpitot sző, igen figyelemreméltó színvonalon. — A képzőművészet számomra az önmegvalósítás legfontosabb lehetősége. Buzgó természetvédő vagyok, ebből eredt a természetfotózás, a filmezés, aztán a rajzolás, a festés. Mindez ma életem egyik legfontosabb eleme. Az esztendők során mindig eljártam a nyárasdi alkotótáborba, aztán az utóbbi,két évben magam is összehoztam Csicsón egy tábort, ahová nemcsak amatőrök, hanem rangos művészek is eljönnek. Amikor felépült az új iskola, a gyerekek kiköltöztek a kastély épületéből, a helyi jószándék és segíteniakarás jóvoltából kaptam a kastélyban két helyiséget — műteremnek, merthogy igen szűkösen lakunk a családommal. Aztán lett a tábor, gyűltek a képek és íme, ez itt a csicsói képtár. — Hát bizony ezt a teret bárhol megirigyelhetnék. Nem kevésbé a gyűjteményt Ha azt mondom, ez szinte hihetetlen, keveset mondok. A képtár, azt hiszem egyedülálló a maga nemében. — Ha Így van, annak nagyon örülök, de még jobban örülnék, ha nem így lenne, ha másutt is lennének falusi képtárak. Azt hiszem, lehetnének is, miért ne. — Mikor van neked minderre időd? — Minderre mindig. — És mikor nincs időd? — Soha. — Mégis rengetegre futja az energiádból, idődből, lelkesedésedből. — És csak teszem a dolgomat. Igaz, senki sem bízott meg vele, de most már megnyugtató. hogy utólagosan legalizálta a közösség ezt a megbízatást, és jólesik, ha megbecsülést érezhetek érte. Feleségem a helyi művelődési ház vezetője, áldozatkészségben nem marad mögöttem és ily módon is egyre többet tehetünk a közösségért. — Mit szeretnél még? — Jelen pillanatban egy harmadik gyereket. KESZELI FERENC 2
