A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-20 / 8. szám
Moszkvából csaknem 16 óra vonatút Taliinnba. Az Estonia feliratos elegáns expressz mindjárt az első vágányon várakozik. Még rengeteg az idő az indulásig, mégis szinte rohanunk. A magyarázat egyszerű: szakad az eső a nyakunkba, a kocsik pedig példátlanul hosszúak. Nincs mit tenni, végig kell járnom a hosszú utat, bőröndöstül, esőstül, hiszen a kupém közvetlenül a robusztus dízelmozdony mögött van. Legelöl. Na, végre fedél van a fejünk felett, le lehet dobálni a nedves holmit. Tolmácsom még a cipőjét is leveszi, papucsba dugja a lábát. Később a kísérővel hármasban beszélgettünk. Kirakom az otthonról hozott hamutartót aztán ráfüstöltünk. Az első gomolyag még a fejünk felett lebeg, amikor a vonatkísérő vasutasnő figyelmeztet : „Csak a toalett előtti szűk térben lehet dohányozni!" Sebaj. Kikászálódunk. Mi az a három lépés? Csakhogy a csöppnyi hely már megtelt, testes észt halász, matróz, vasutas és egy szabadságra utazó tisztviselő tölti be a teret. S visszaút sincs. Nyomunkban egy ifjú házaspár elzárja az utat. Nagyon-nagyon fiatalok. Ketten szívnak felváltva egy cigarettát. Később előkerül a hazai kontyalávaló, jólesnék egy koccintás. De a gyezsurnája ezt is leparancsolja az asztalról. Hja, szesztilalom van, a vonat pedig nyilvános hely. Mit lehet tenni? Behúzzuk a kupé ajtaját, és jelképesen, szinte hang nélkül koccintunk az alkalmi eszközökkel, a kiürült teáspoharakkal... A vonat utasai kényelmesen kászálódnak. Lökdösődés, tülekedés nélkül, egyesével hagyjuk el a kocsit. Az ablakból még látom, az ifjú pár lép ki elsőként, hogy aztán nyakába vegyen szülőt, nagyszülőt, rokont, munkatársat. Jómagam is megölelem az észt barátokat — ha nem is ilyen vehemenciával. Bepréseljük magunkat egy fekete Volgába, majd elhúzunk a nászmenet mellett. Talán ha két percig megyünk előre. Csupán csak ennyi az út. A kiszállás aztán majdnem tovább tart. — Tudod — mondja az egyik barátom —, Tallinn nagyon praktikus város, itt minden közel van egymáshoz. — Jó, jó, ezt értem — válaszolom —, de akkor hol van a tenger? Jóízűt nevetnek. — Hát a hátad mögött, úgy háromszáz méterre ... Amíg az étteremben elhelyezkedünk, van idő körülnézni. Hűvös félhomály, rejtett mennyezeti és padlóvilágítás, elegáns kiszolgálás. Csészéből kanalazzuk a rántás nélküli fehérrépapüré levest. A többiek példájára kipróbálom hozzá a forró túrós lángost. Finom. De a jégkockákkal hűtött gyümölcsrost szörp már más ízvilág. Feltűnés nélkül leteszem a poharat és messzebb tolom a tányéromtól. Az egyezményes jelet azonban észreveszik. Rövidesen olu, azaz sör kerül az asztalra. Így már jobban csúszik a borsóval, sárgarépával, sült burgonyával körített flekken. — A Saaremaa szigeten, ami szigetföldet jelent, van a sörgyár — mondják tájékoztatásul —, ezért hívják így a sört is. Közben nézegetem a többi asztal vendégeit. Nem messze tőlünk egy család ebédel: papa, mama, három kislány és egy kisfiú. Lenszőkék. A férfi, alig túl a húszon, sportos inget visel, a haja hullámos. a bajusza vastag. Mellette ül a két nagyobbik lány, úgy 5 és 6 évesek: nagy copfokkal, piros pöttyös fehér kartonruhában. — Valamelyik szigetről jöhettek — hallom az asztalnál. — Nálunk az a szokás, hogy a vidékiek összeraknak néhány szabad napot, aztán felutaznak Tallinnba. Nemcsak bevásárolni, hanem szórakozni, étkezni is. És persze a divatos frizuráért is... Egy mondás szerint a szigeteken mindig lehet találni valamit. A hivatalos és baráti beszélgetések meggyőztek arról, hogy észt rokonaink nagy becsben tartják, mi több, szinte tisztelik szigeteiket. Lembir Link, a Halászati Szövetkezetek Szövetségének elnökhelyettese is szeretettel beszél a szigetvilágról: — Tudod — mondja derűsen —, a letteknek nincsen szigetük, nekünk viszont ezerötszáz van. A halfogás és feldolgozás ágazataiban a lakosság 38 százaléka keresi meg a kenyerét. „Ettől függ a jövő" — hallani lépten-nyomon. „Csak ne csökkenjen a halfogás. Csak ne legyen tömeges halpusztulás a tengeren!" — mondják. Érthető az Gémeskút a halász udvarán aggodalom, hiszen nyereséges ágazat ez, s akik a tengert járják, 400 rubel felett keresnek, ami átlagon felüli megélhetést tesz lehetővé. Tallinn kerületeit járva hamarosan feltűnik, hogy szokatlanul kevés a háztömb. Az épületek sora minden irányban megszakad, hogy helyet szorítson egy kis terecskének, amely aztán más terek felé araszolva parkká duzzadhat. A buja növényzet változatossága mindennap meglep. A fehér törzsével sokasodó nyíres közelről másképpen fest, hisz közepén eldugott kis tölgyerdő szerénykedik. A barnásszürke, görcsös kérgű fák egyszeriben liget hatását keltik, nagyobb távolságra, több levegőre van szükségük más fajtájú társaiknál. Ivindennapos kép a halfeldolgozóból — —— .. . négy óra múlva, hajnalban A parkokban, erdők mezsgyéjén fehér és lila orgonabokrok virítanak váltakozva. Júniusi virágzásuk kései ajándék a távoli látogatóknak. Amiképp a vadgesztenye is. Itthon már szél veri a gombóc nagyságú termést. Észtországban viszont még fehér gyertyáik tízezreit szúrják fölfelé a fák. — Szép ez a kis erdő — mondom észt barátaimnak. — Sehol egy pörsenéses levél, száraz gally, tavalyi avar. — Éppen ideje, hogy szép legyen — hallom valamivel később a választ —, már negyven éve, hogy elültettük! Volt ideje szépítkezni...! Valaki itthon arra figyelmeztetett, ne felejtsetek el barkát hozni neki Tallinnból. Csak nevettem ezen, de azért egy vastag pulóvert begyömöszöltem a bőröndömbe, hátha neki lesz igaza, s a végén még fagyni fog nekem nyáron. Fagyok nem voltak. De... De a hideg reggeleken kötött füles sapkában, kabátosán, csizmásán, szóval téli öltözékben viszik a szülők gyerekeiket s a felnőttekre se lehet ráfogni, hogy hiányos a ruházatuk. Később már nem lepődöm meg az üdén virágzó kerti almafákon, vagy a parkok mentén fehérbe öltözött vadgeszte-20
