A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1987-02-20 / 8. szám

nyéseken. Összefutok két esküvőre feldí­szített menyasszonnyal; egyikük kezében gyöngyvirág, a másikéban pedig piros tuli­pán ... A keskeny nyomtávú, kékcsíkos villa­mosok körbejárják az Óvárost. Karcsúak és csuklósak, de pótkocsijuk nincsen. Úgy fél nyolcig mindenkinek jut ülőhely, mert sűrűn állnak be a kocsik egymás után. Ám aztán hirtelen megelevenedik az utca. Előbb kis csoportok verődnek össze, majd ebből laza sorállás alakul ki. Minden em­ber kivárja a maga járművét, a közlekedés dolgozói pedig a reggeli csúcsot. Hiába, a hullámot a tallinni közlekedési vállalat se bírja másként. Szemrevalók a villamosvezető nők. Ér­dekes, nincs egyenruhájuk. Sőt, mire egy tucat jármű elhalad a megállóból, rögtön­zött divatbemutatónak is szemtanúja le­hetek. Először is a hajviselet tekintetében. A nyúlánkabbak sötétszőkék, magas-me­rész sassoonnal, szolid melírozással, de nem ritka a platinára festett hosszú lokni, vagy a rövid barna dauer sem. A tömzsib­bek majdnem feketék, ők a sima hajat részesítik előnyben. Toomkiriknek hívják észtül a jó 600 éves Tamás-templomot. Most is dolgoz­nak a tornyán, dehát belül is akadna tennivaló. A monda szerint Tallinn édesvi­­zü tava, amely ma a tengerpart közelében található, egykor az Óvárosban volt. Ami­kor a Toomkiriket az 1200-as években építeni kezdték, megharagudott az ördög és beköltözött a tóba. Azzal kezdte fenye­getni az embereket, hogy ha felépítik a templomot, elviszi a tavat a tengerbe, s nem lesz ivóvizük. Hosszú-hosszú alku kezdődött el. Amikor az emberek jobban nekiláttak az építésnek, az ördög mindig tovább vitte a tavat. így ment ez 200 éven át. Akkor az emberek úgy döntöttek, sose fejezik be a templomot, ám azért haszná­latba vették. Az ördög, mérgében, egy ideig még tovább cipelte a tavat a tenger felé, de aztán elfogyott a türelme és más­hová költözött... Tallinn túlsó szélén, a tenger felé lejtő lankán régi észt halászházak tűnnek fel. A nagyobb helyet az állatok férőhelye és a takarmánypajta foglalja el. Az embernek viszont össze kell húznia magát. Szó sze­rint is, hiszen a szobák ajtaja alig maga­sabb egy méternél. Bent is minden fából van, és minden a hideg elleni védekezést szolgálja. Aprócska ablakok, vastag töl­tött falak, kettős pallójú. dobogószerű padlózat, masszív mennyezet... A világos tallinni éjszakába egy barokk vonószenekari szvit utolsó akkordjai su­hannak bele. Taps, majd szünet követke­zik. A közönség kitódul a parkba, hisz ezúttal kellemes az idő ... Még javában tart az esti világosság, amikor becihelődünk az orral Moszkva felé álló vonatba. Észt barátom utánam hoz egy üveg Kárdiát. — Szomjazni azért nem kell — kiáltja istenhozzád közben. Elindulunk. A gyezsurnaja katonás hatá­rozottsággal leteszi a teásibrikeket: „Tes­sék teát inni!" Kezem félúton megáll. Oly erősen szorí­tom meg hamutartómat, hogy a fedél éles kattanással becsukódik. A madame az ajtóból visszafordulva komor arccal néz. Mérlegeli, mennyi baja lesz velem a hosz­­szú úton. Ö még annál is szigorúbban tartja a rendet, mint az, aki idefelé kísért bennün­ket. KÁRPÁTI TAMÁS (A szerző felvételei) GYERMEKEKNEK Egyszer régen, nagyon régen hét gir­hes király koldult a faluvégen. Úgy bizony! Az egyiknek volt fél kalapja, de likas volt a nadrág rajta. A másiknak fél csizmája belefulladt rég a sárba. A harmadik tarisznyája hét tikra szólt és tele volt egészséges-levegővel. A ne­gyedik csetlik-botlik, az ötödik folyton csuklik, végül aztán összecsuklik. A hatodik már csak fekszik, amíg bele nem betegszik. A hetedik ürgét ker­get, s közben egy dudát nyekerget. Másnap aztán elszegődnek, ha addig­ra ki nem dőlnek, csősznek vagy ép­pen madárijesztőnek! Esetleg ebben a híres, nevezetes faluban esett meg a következő eset egy — babszemmel! Úgy bizony, egy babszemmel! Hogy mi történt vele? Elmondom én szívesen, s úgy igyek­szem, hosszú lére ne eresszem (még ha bele is betegszem)... A merész tarka bab kiugrott a fa­zékból és sétára indult a ház udvarán. Meglátta őt az udvar pletykás réme, a kotlóstyúk, s mivel a házőrző eb ép­pen szomszédolt, úgy érezte, az ő kötelessége a rendtartás. Ráförmedt a babszemre: — Hej, tarka bab, egyet nyikkansz, bekaplak... Mars vissza, a fazékba! Csakhogy kis hősünknek helyén volt ám a szíve és jól forgott a nyelve. így fe­lelt a fontoskodó kotlós sürgetésére: — Mennék vissza a fazékba, koma­asszony, de hol a létra? A magáé, a tyúklétra ? Dühbe gurult erre a vén kotlós: Még hogy ilyen buta tréfát, majd adok én neked létrát! Szedte-vette, teremtette, most aztán mars, a helyedre! Gondolta a tarka bab: — Ha te versben, én is versben! Ebbe bele nem betegszem. Hallod, te kivénhedt, csibe, a fazékba mássz bele te! De aztán odébb is állt izibe, hogy a kotlós meg ne egye. Mivel viszketett a talpa, s épp a nyúlcipő volt rajta, felszaladt hát a toronyba. Kikukkan­tott az ablakon és kicsi szíve csak úgy dagadozott széles jókedvében. Most látta csak milyen szép, milyen tágas a világ. Akkorát rikkantott örömében, hogy a torony tetején álldogáló rozs­dás érckakas csuklott egyet ijedtében, majd egy nagyot kukorékolt, s így förmedt a babszemre: — Mért másztál ki a fazékból? Ha te innét leesel, nyomban halott bab leszel! Mondd csak, itt ugyan mit keresel ? A babszem először meglepődött, de amikor alaposan megnézte magá­nak a vén kakast, nagyon öntudatosan válaszolt! Talán túlságosan is. — Hát te, rozsdás érckakas, te nyi­korgó ócskavas, mit akarsz tőlem ? Ha eddig még senki nem mondta volna a szemedbe, hát én megmondom, hogy nem kukorékolsz, csak csikorogsz és egy helyben toporzékolsz! A vén kakas nagyot kacagott: — Ezt nevezem kritikának! A bajom biz' kitaláltad és jól forog a nyelved, hékás. De bennem ellenséget ne láss! Én csak téged féltettelek, hogy leesel és nyakad szeged. Béküljünk ki, bab­szem pajtás, és mondd csak el szapo­rán, hogy mire készülsz? Látva a vén rozsdás, érckakas jóin­dulatát, a babszem nyomban hajlandó volt a békülésre : — Hej, te zörgő, vén kakas, kíván­csiság a te hibád! Láthatod, hogy nagy a világ. Míg a felét be nem járom, nem kophat el fürge lábam! A kakas elgondolkodott a hallotta­kon. — Pöttöm legény, nagy a harag, míg a kutya meg nem harap. Tetszel nekem, tarka bab! Itt a kezem, voálá, együtt megyünk világgá! Ebből is láthatjátok, hogy nem csu­pán jóindulatú, hanem igen müveit is volt a vén kakas. Csallóközi tájszólás­sal, néha gallul kukorékolt! A babszem is megmutatta, hogy érti ő a férfias, egyenes beszédet: Egy életem, egy halálom, tudom, soha meg nem bánom, és hogy soha meg nem bánod, hogy én lettem a barátod! Vígan paroláztak, azután az ércka­kas óvatosan csőrébe vette a babsze­met és a torony tetejéről leröppent egy füves árokpartra. A babszem mindjárt nótázni kezdett örömében: Az én nevem Babszem, Babszem, nem bizonyos zabszem, zabszem. Érckakasra jó! vigyázok, az Üveghegyig meg sem állok! A vén kakas meg egyre köszörülte a torkát, s végül olyan szépet kukoré­kolt, mint száz évvel ezelőtt, mikor feltették a templom tornyának leges­legtetejére. Vígan, derűsen, kedvvel indultak neki a szép, kerek világnak. Búcsút intettek a hét girhes királynak, a templom vén tornyának, a kapufélfá­nak. Még most is a világot járják, ha a menést meg nem unták. INI. LÁSZLÓ ENDRE ANNA ROUTILOVA Táncolt, táncolt az egérke, bele is szédült szegényke. Egy kicsit el is szunnyadod., elmondom, miről is álmodott: Hogy a nap ragyogott az égen, virágok nyíltak a réten. A vonat meg ment csi-ha-ha-hi, a komáját meglátogatni. Aztán egy nagy dörrenésre, felébredt a kis egérke. Sóhajtozik a tapsifüles, megjött újra a téli hideg. Csodálkozik a nyulacska, hogy befagyott a tavacska Fordította: Ozsvald Arpád 21

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom