A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-02-20 / 8. szám
10. Erzsébet egy alkalommal, amikor még Borbála az iskolában volt. felment a szobájába és körülnézett. Példás rendet látott, s még valamit: a sorjázó könyvek tetején volt egy levél, pontosabban az a levél, amelyet néhány napja kapott a tanítónő az édesanyjától. Erzsébet kísértésbe esett: hozzányúljon, elolvassa? Egy ideig tétován állt a szoba közepén, aztán hirtelen elhatározással felkapta a borítékot,'kivette belőle a levelet és olvasni kezdte: „Kedves Bori! Mikor apád elintézte, hogy odamenj, öszszecsomagoltál és elmentél, apáddal együtt én is megfogadtam, hogy nem érdekel a további sorsod. Nagyon sok keserűséget és csalódást okoztál nekünk az életmódoddal, amit nem lehet, vagy csak nagyon nehezen lehet megbocsájtani. Nem bírtam tovább. Tollat kellett fognom, hogy Írjak. Én szültelek, az anyád vagyok, s hiába próbáltalak kivetni a szívemből, nem megy. Te a lányom vagy, nem pedig egy szennyes rongydarab, amit ha eldob az ember, nyomban el is felejti. Az én ölemben aludtál el, az én karomon gőgicséltél, én tanítottalak meg járni és beszélni, én neveltelek, én örültem a szépségednek és az okosságodnak, s mindig abban reménykedtem, hogy egyszer majd nagyon, de nagyon boldognak foglak látni, olyan embernek, aki miatt nem kell szégyenkezni. Sajnos nem váltak be a reményeim. Az L /■ ' ,v1 1' 1 íf . >' .y • f 1 ■ V . m = BORBÁLA öröm helyett keserűség jutott, a büszkeség helyett pedig szégyenkezés. A több évtizedes nevelői munkámat illetően is megrendült az önbizalmam: vajon milyen hatást gyakoroltam a rámbízott tanulókra, ha a saját gyerekem nevelésében csődöt mondtam!? A történtek után kétségbe vonom annak az állításnak az igazát is, miszerint nem igaz az, hogy egy-egy gyerek, vagy általában is. eleve rossznak születik, s hogy jellemének, egyéniségének alakulása az öt körülvevő világ szellemétől, illetve a közvetlen környezetének a hatásától függ. Nos, a mi környezetünkben soha nem találkozhattál képmutatással, hazugsággal, irigységgel, nagyravágyássa!... sorolhatnám a végtelenségig. Apáddal együtt egész eddigi életünket tiszta és őszinte emberként éltük le. Minden arra érdemes embert megbecsültünk és tiszteltünk, a munkánkat pedig túlzott, talán sok-sok lemondást és áldozatot követelő lelkiismeretességgel végeztük. Tudhatod, hogy a becsületes tanítók nem milliomosok, nem ékszerezhettünk fel, nem öltöztethettünk drága ruhákba, autóval sem ajándékozhattunk meg, de amit adtunk, adhattunk, az tisztaságból és szeretetből fakadó volt, nem tapadt hozzá becstelenség ... Attól az idősebb festőtől például mit reméltél úgyszólván gyerekfejjel?, még tizenhét éves sem voltál! Talán azt hitted hogy tejben-vajban fürösztet, hogy pompásabbnál pompásabb ruhákba, bundákba öltöztet, hogy ékszerekkel és márkás autóval ajándékoz meg?... Jól megajándékozott: kihasznált, valósággal kifacsart, aztán lerázott magáról, elhessentett, mint szemtelen darazsat a szőlőről szokás. Ha én azt időben megtudom, talán minden másképpen alakul. Későn került kezembe a naplód, amiben mindent kegyetlen őszinteséggel megírtál. Akkor talán szép szóval, vagy szigorral megakadályozható lett volna kapcsolatod azzal a szerencsétlen vegyészmérnökkel, akinek feldúltad a családi életét, aki miattad vált az alkohol rabjává, s miattad került a diliházba, mert az elvonó egyenlő a diliházzal. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy a napokban került ki onnan, s számíthatsz rá, hogy elöbb-utóbb felkeres, akkor aztán mit csinálsz? Hát ezek azok a dolgok, amelyeket nehezen lehet megbocsájtani. Látod, kislányom, bennem már megcsendült a megbocsájtás harangja, én már azon az úton haladok feléd, apád viszont aki sokkal kérlelhetetlenebb, mint én, csak akkor fog megbocsájtani, ha minden mocsoktól megszabadulsz és megtisztult emberként jelensz meg előtte egyedül, vagy férjjel és gyerekkel. Akkor talán meglágyul a szíve, s újra magához ölel a karja. A neked megbocsájtó és továbbra is szerető édesanyád ..." Erzsi úgy állt a szoba közepén, mint akibe belefagyott az élet. Megrendülésében el sem akarta hinni, amit olvasott. Részegként botorkált lefelé a lépcsőn, aztán az ebédlőben egy fotelba roskadt. Valósággal remegett, s el is sápadt. Mezeiné véletlenül kukkantott be a szobába, de nyomban észrevette a lánya állapotát. — Mi van veled, Erzsikére? — kérdezte ijedten. — Alighanem a gyomromat rontottam el — hazudta Erzsébet. Egyelőre nem akart szólni, főleg az anyjának nem, talán a férjének sem, de valamit tenni kell, s tenni is fog. — Valmit mégis csak ... — Ne aggódj, mama, átmegy... — Nem veszel be széntablettát? — Mondom, hogy átmegy ... — Ahogy gondolod — vonta meg a vállát Mezeiné, azzal ment dolgára, de azért nem hagyta békén az Erzsi állapota. Visszaszólt. — Tényleg nem kell segítenem? — Mamácska, kedves, tudod jól, hogy néha el szokott kapni... Már jobban is érzem magam, látod — mondta, s megpróbált mosolyogni, de nagyon halványra sikeredett. Mikor magára maradt, azon tűnődött, hogy Borbála szem előtt hagyta a rá rossz fényt vető levelet? Miért nem dugta el vagy égette el? Talán megfeledkezett róla? Mindegy, az a lényeg, hogy elolvasta, s most már tudja, hogy kivel áll szemben. Ugyanakkor némi lelkiismeretfurdalást is érzett a levél elolvasása miatt. Egy-két napig nem tudta eldönteni, mi tévő legyen: szóljon-e a férjének a levélről, vagy hallgassa el. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy nem szól róla, hanem más úton közelíti meg a kérdést. Egyik este a férje elég későn jött meg a gyűlésről. Ő fenn volt, az ágyban olvasott. — Mi az, nem tudsz aludni? — kérdezte a férj lefekvés után. A növő bajuszát-szakállát vakargatta, mert igen viszketett a bőre. — Miért növeszted, ha viszket? — kérdezte az asszony eltűnődve. Némi szemrehányás is kicsendült a kérdéséből. — Hiszen te beszéltél rá. Erzsikére! — Ki tudja, szót fogadtál volna-e, ha nem jegyzem meg, hogy a Borbála ötlete volt ? — Nem tudom, hogy mire gondolsz.. . — Tudod te jól. Kiss Ferenc gépiesen nyúlt a cigarettája után, s felült az ágyban. — Napok óta morcos vagy... Mi van veled? Történt valami? — kérdezte, bár sejtette, hogy honnan fúj a szél. — Mintha valami elromlott volna nálunk, Feri — felelte az asszony mélyet sóhajtva. — Mintha megmagyarázhatatlan feszültség lopakodott volna a lakásunkba. — Képzelődsz, Erzsikére ... Én nem érzek semmiféle feszültséget idehaza. Nem mondom a munkában ... — Az utóbbi időben állandó nyugtalanságot érzek — hajtotta az asszony a magáét. — Nyugtalanságot!?... Mi, vagy ki miatt? — Bonyolult, összetett kérdés — felelte az asszony sokára. — Miattad, de főleg Borbála miatt. — Talán mondott, vagy csinált valamit? — Nem mondott semmit, nem csinált semmit, és mégis ... — Hát akkor? — Kimondom kerek-perec: megváltoztál Feri. — Szamárság, Erzsikére... Én nem vettem észre magamon semmilyen változást. Kora reggeltől késő estig rohangálok műtrágya ügyben, dühöngök az alkatrész-hiány miatt, futok a cukorgyárba, egyik gyűlés a másikat éri... sokszor azt sem tudom, hol a fejem — méltatlankodott a férfi. — Azonkívül hol a járásra, hol a kerületre, hol meg a minisztériumba kell elugranom, és itthon is minden kérdésben nekem kell kimondanom az utolsó szót... — Tudom — mondta az asszony bólogatva. — Eddig is ezt csináltad, mégis más voltál... Alexandra is panasszal fordult hozzám estefelé, amikor néhány percre hazajöttél, s nyomban el is rohantál. — Mit mondott? — Úgy érzi, hogy neki nincs apukája, hogy az utóbbi időben egyszer sem kérdezted meg tőle, mi újság az iskolában, hogy megy a tanulás, azt sem vetted észre, hogy lenyíratta a haját, nem dicsérted meg az új ruháját, bezzeg a tanító néni új frizuráját észrevetted ... Soroljam ? Valóban így viselkednék?, tette fel Kiss Ferenc önmagának a kérdést, gondolatban. Igaz, képzeletben egyre gyakrabban látja maga előtt Borbála alakját, sőt az álmaiban is megjelenik de arról nem tudhat senki, azt nem láthatja senki, vagy mégis? — Szóval téged Borbála nyugtalanít ? — Igen. — Anyádnak mi a véleménye? — Neki még nincs semmilyen véleménye. — Hogy-hogy még nincs? — Úgy, hogy nincs. Kiss Ferenc hosszan gondolkodott: valóban igaz lehet, hogy az asszonyi természet kifinomult műszerhez hasonlítható? Mindent érzékel és mindent előre jelez? Ebben az esetben például Erzsébet olyasmit érzékel, amiről még ő sem tud semmit határozottan? Mert hogy van valami reális alapja a nyugtalanságának, az tény, azt maga is érzi. — Nézd, Erzsikére — kezdte a férfi aránylag nyugodt hangon. — Ha ti valóban így látjátok, illetve érzitek. azon könnyű segíteni: Borbálát el kell tanácsolni innen és kész!... Csak úgy mellesleg jegyzem meg, nem én akartam, hogy ide jöjjön, ti kezdeményeztétek anyáddal együtt! Emlékezz csak vissza: én kézzel-iábbal tiltakoztam ellene... Őszintén szólva most, hogy itt van. nekem egyáltalán nem galibáz. Előfordul, hogy napokig nem találkozom vele, de ha ti másképpen látjátok, ám tessék, intézkedjetek. Nem szólok bele a dolgotokba. — Te vagy a férfi a háznál! — Nézz a szemembe, Erzsi — mondta a férfi hosszabb hallgatás után. — Mondd 14
