A Hét 1987/1 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-30 / 5. szám
PÁRBESZÉD Udvardi Annával • a színésznői pálya tapasztalatairól, örömeiről és keserűségeiről • a sikerről és a csendről, a magány harmóniájáról és a lelki kiegyensúlyozottságról • arról, hogy nyugdíjasként sem tud szabadulni a színpadi játék szenvedélyétől Van aki tagadja, van aki bevallja, van aki büszke rá és van, aki egyéb megoldás híján pusztán elviseli az évek múlását. Udvardi Anna irigylésre méltó bölcsességgel, beletörődéssel elegy tündéri öniróniával veszi tudomásul, hogy 1986 nyarán számára is elérkezett a nyugdíjba lépés sokak által ominózusnak tekintett napja... Amikor néhány hónappal később — a tél legelején — felhívom őt telefonon, hogy beleegyezését kérjem ehhez az interjúhoz, azt mondja: „Bármikor jöhet én szinte mindig ráérek." Személyes beszélgetésünknek is ez a kijelentés alkotja kiindulópontját. — Valóban semmi elfoglaltsága nincs ? — Dolgom az van, de csak idehaza. Aki keres, úgyszólván állandóan megtalál otthon. Főzök, takarítok, de ennek ellenére bőven van időm. Mindezt egy szóval sem panaszként említem. Pusztán azért, mert egészségi panaszaim ellenére is úgy érzem: tele vagyok energiával és sok mindent tudnék még eljátszani a színpadon. — Miért beszél feltételes módban? — Mert nyugdíjasként már nem kérhetek labdát, hanem türelmesen várnom kell, amíg színházam esetleg játékba hoz. — Nyugdíjas hölgyek ritkán csevegnek ennyire sportos zsargonban ... — Lehet. De ez a fogalmazási stílus kitűnően ráillik az én pillanatnyi helyzetemre. — Már amikor megbeszéltük ezt a találkozást, említettem, hogy színészpályájáról egy kissé az összegezés szándékával szeretnék társalogni önnel. Ehhez viszont elengedhetetlen, hogy elmondja amiről bizonyára már nemegyszer beszélt: az indulást. —- Mit akar hallani? Hogy édesanyám erdélyi származású volt, az édesapám pedig 1919 után Csepelen dolgozott? Hogy a történelem viharainak eredményeképpen családunk 1922-től 1934-ig Görögországban élt, s így én is ott születtem 1927-ben? Hogy 1943- ban Budapesten, a Dohány utcai színészképzőbe sikerült beiratkoznom, ahol például Németh Marika vagy Zárai Márta voltak az osztálytársaim? Hogy 1946-ban átkerültünk Csehszlovákiába, ahol eleinte egy mákszemnyi esélyem sem volt arra, hogy színpadhoz jussak, hiszen Karlovy Varyban telepedtünk le és én a helyi villamossági müveknél műszaki rajzoló lettem. Vagy azt, hogy annak idején az Új Szóból értesültem a Magyar Területi Színház megalakításának tervéről, s én csapot, papot otthagyva utaztam a bratislavai felvételire? Netán azt, hogy apám olyan éllel tudta kiejteni a színész szót, hogy felnőttként is alig mertem megmondani otthon, amikor fölvettek a Mateszhoz. Azon pedig külön búslakodott a család, hogy otthagyom a biztos állást, az akkori viszonyokhoz mérten megfelelőnek tűnő fizetést. — Milyen elvárásokkal látott munkához a komáromi területi színházban ? — Nagy reményekkel, mert úgy tűnt, hogy az újonnan létesült társulat, a meglehetősen mostoha anyagi és műszaki feltételek ellenére, nemcsak a befutás, hanem a színésznői pálya kiteljesedésének lehetőségét is garantálni fogja. Eleinte valóban szép, a figuraépítés sokrétűségét igénylő szerepeim voltak. — Meddig tartott ez a boldog időszak ? ~— Lényegében az 1959 októberében játszott Boldogultak báljáig. Ekkoriban került sor a Matesz és az Állami Faluszínház magyar együttesének öszszevonására, ami a színészállomány hirtelen felduzzadását eredményezte. Ilyen helyzetben, főképpen a színésznők körében, nem mindenkinek jutott számottevő szerep. Igaz, a hatvanashetvenes évek fordulóján — a Thália Színpad létrejöttével — végre megoldódni látszott ez a probléma, de reményeink nem váltak valóra, hiszen az évadonkénti négy-négy bemutató egy fikarcnyival sem járulhatott hozzá ahhoz, hogy a dramaturgia színészközpontúbbá váljék. így hát az élet tanított meg arra hogy a kisebb szerepeknek is örülni tudjak. — Nem is harcolt a nagyobb szerepekért? — Nem. Alaptermészetem, hogy megbízok az emberekben. Azt hittem, hogy a hazai magyar színjátszás közös ügyét szolgálva nem kell könyökölni. Úgy gondoltam, hogy a közönség és a kritika együttes rokonszenve elegendő ahhoz, hogy szóba kerüljek a nagyobb szerepek elosztásánál is. Ma már sejtem, hogy néha erélyesebbnek kellett volna lennem, akkor talán kevesebben és kevesebbszer magyarázhatták volna meg nekem: mit miért nem lehet, mire miért nincs lehetőség ... Nem szeretném, ha önteltségnek tűnne, de eleinte a társulat legjobban honorált tagjai közé tartoztam, végül pedig — 33 leszolgált esztendő után! — meglehetősen gyatra fizetéssel mentem nyugdíjba. Es nem is az összeg fáj, hanem sokkal inkább mindaz, ami ennek vele.S ^ 9 járója. Például az, hogy nemegyszer jöttek fiatalka színészgyakornokok, akik jóidéig bizony keresztülnéztek rajtam, mert csekély foglalkoztatottságom láttán eszükbe sem jutott, hogy színházunk alapító tagjainak egyike lehetnék ... Talán egy csipetnyi túlérzékenység is beszél belőlem, de néha tényleg úgy éreztem, mintha már nem lenne rám szükség. Néhány éve ezért, bizonyos fokig menekvésképpen, szerződtem átmenetileg Kassára. Hogy megmutassam: egy-egy színésznői feladat érdekében az ország túlsó végébe is képes vagyok elmenni. — Mire gondolt 1986. augusztus elsején, nyugdíjba lépésének napján ? — Akkor már semmire. Akkorra már beletörődtem, hogy elszaladtak fölöttem az évek. — Végeredményben haraggal vált meg a színháztól? — Nem vagyok rosszban senkivel. Sőt! igyekszem mindenkivel jóban lenni, hiszen továbbra is szeretem a területi színházat. Elvégre az életemet tettem föl rá, és továbbra is színésznőnek érzem magam. — Ne haragudjon a személyeskedésért. de ön sohasem volt férjnél. Nem lett volna egyszerűbb megosztani valakivel az élet kisebb-nagyobb gondjait? — Nem azért választottam ezt az életformát, mert így találtam idillinek, hanem egyszerűen így adódott. A színházhoz kerülve darabból darabba mentem, és a rengeteg tájolás közben nemigen volt alkalmam bárkivel is megismerkedni. Később pedig már egyedül maradtam, ha néha mégoly rossz is így. Vettem például egy kanárimadarat, hogy ne legyek annyira társtalan. — Ma már talán korholja is önmagát a zárkózottságáért. .. — Olykor igen, bár ez mitsem enyhít magányomon. Sokkal fontosabb, hogy ebben a helyzetben is megleljem a magam belső harmóniáját. A színpadi játék iránti szenvedélyem pedig külön is erőt ad, mert megígérték, hogy a több bemutatót szorgalmazó műsorpolitikai elképzelések értelmében még számítanak a játékomra. — Nézete szerint a Magyar Területi Színház tagjai között mások is az önéhez hasonló keserű szájízzel járnak-kelnek ? — Okvetlenül többen, mint amennyinek lenni szabadna. Elsősorban azért, mert sokszor érezzük, hogy nem vagyunk igazán fontosak. Az utóbbi egymásfél évtizedben belemerevedtünk egy keretbe, és az évadonkénti négy bemutató körül szinte verkliszerüen ment a munka. Nem alakultak ki azok a műhelyek, ahol színész és rendező, súgó és kellékes a közönség becsalogatását tartaná elsődleges célkitűzésének. Meggyőződésem, hogy a kifulladás, a rutinszerüség elburjánzása sokszor nem a színészen múlik. A színészet ugyanis olyan szakma, amit folyamatosan gyakorolni kell. Tény, nem árt némi feltöltődési idő, ám ha valakinek túl sok ideje marad rá, akkor az a színész előbb-utóbb megkeseredik. Márpedig a szerző által színpadra álmodott boldogtalanságot is csak boldogan lehet jól eljátszani. — Ön több mint három évtizedig volt egyetlen színtársulat tagja. Ez vajon mit jelent a színész szakmai fejlődése szempontjából? — Jót is, rosszat is. A hátránya, hogy lényegében mindig ugyanazokkal a rendezőkkel, partnerokkal dolgozunk. Hiányzik az ösztönző, az erőt próbáló változatosság. De ugyanezek az előnyei is. Hogy félszavakból értjük egymást, és a tájolás alapvető feltételét jelentő autóbuszt is az otthonának érzi az ember. Nekem, mivel soha nem dúlt bennem a fölös önbizalom, ez különösen fontos. — Ez a sajátos érzés szintén közrejátszott abban, hogy a kisebb epizódfigurákat is zokszó nélkül vállalta? — Ha színpadra akartam kerülni, aligha lehetett más választásom. De azt is bizonyítani akartam, hogy jó ügyről lévén szó, örömmel vállalkozom a legkisebb feladatra is. — Gondolom, mégha egyedül él is, ön szereti az embereket, bár most már őrzi is a távolságot, amely elválasztja a többiektől. Mégis kézenfekvőnek érzem a kérdést: milyen emberi kapcsolatrendszeren, átalakulási folyamaton megy keresztül a megélt tapasztalat, amíg egy szerep részévé válik? — Kezdőként a színész hajlandó azt hinni, hogy ami jó, ami hiteles egy szerepben, az mind az ő saját leleménye. Csak később fedezi fel, hogy annak a bizonyos, mások által kiemelt színpadi pillanatnak, megdicsért gesztusnak is létezett valahol egy mintája, amit öntudatlanul elraktározott. A színészetnek az a lényege, hogy ezekre az emlékkockákra alapozva, a magam legbensőbb tartalmát tudjam közölni. — A tartós magány és a megélt csalódások ellenére hogyan sikerült ennyire fiatalos szemléletűnek maradnia ? Vigyázott magára ? — Dehogyis vigyáztam. Ma sem vigyázok. Élek a mának, ahogy már mondtam. Olyan ez a válasz, akár egy refrén. És az ő igazsága. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Gyökeres György 11
