A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)

1986-11-07 / 45. szám

EGY ÓRA NAGY GÁBORRAL

Egy lépés előre — kettő hátra. Nehezen jutunk el addig, míg kimondja:

— Érzem, hogy vége. Ennek a fejezetnek is vége.

— Bevallom: engem nem lep meg, hogy mit érez. Én már 1984 májusában sem hallgattam el a véleményemet: Kazimir Károly Színháza nem Nagy Gábor színháza. Pedig akkor még nem is volt biztos, hogy felszerzödik a Tháliába. Voltaképpen miért is hagyta ott Szolnokot?

— Azért, mert Paál István is otthagyta. Az

V

a rendező, aki a vígszínházi csalódások után erőt és hitet adott nekem. Aki talpra állított. Aki bízott bennem. Nehezen törődtem bele, hogy elváltak útjaink. Czizmadia Tibor, az új rendező rögtön az elején tizenöt mondatos szerepet osztott rám. Nem kis szerepet — rossz szerepet! De olyan rosszat, hogy amikor visszaadtam, egy segédszínésznek adta. Mert azt mondtam: történjen bármi, ezt a szerepet nem fogom eljátszani. Nem volt belőle botrány, a rendező végül is nekem adott igazat, de mert nem láttam jövőjét annak, hogy maradjak, felmondtam.

— És meg sem állt a Tháliáig.

— Ha azt hiszi: térden állva könyörögtem Kazimirnak, hogy vegyen fel, akkor téved. Azóta, hogy elszerződtem a Vígbői, Kazimir minden nyáron meghívott a Körszínházba. És minden nyáron marasztalt: legyek a társulat tagja. Nem sértődött meg, amikor azt mondtam neki: köszönöm, én megyek vissza Szolnokra. így aztán egyszerre voltam vidéki és fővárosi színész. Egészen addig, amíg meg nem kaptam azt a bizonyos tizenöt mondatos szerepet. Mert akkor már tudtam: ha még egyszer hív Kazimir a Tháliába, többé nem utasítom vissza a lehetőséget. És mert hívott — örömmel mentem.

— És most itt ül kiábrándultán.

— Igen, csalódott vagyok. Pedig az elején biztatóan indult minden. Két szélsőséges karakterrel kezdtem. Az Őrültek a fedélzeten című zenés vígjátékban egy megszállott ezredest játszottam; raccsolva, iszonyú maszkban ... mint egy örült úgy kiabáltam. A Kettős ünnepben a házmester dáridózó fia voltam — a kritikusok meg is jegyezték: ilyennek sem láttak még. Szóval a kezdet jó volt de a folytatás már csak két beugrás. A Magyar kockaban minden alkalommal szenvedtem, úgy utáltam a szerepet, a Miss Arizonában pedig csak annyi jutott, hogy tört magyarsággal kellett beszélnem. Ez hát az első évad mérlege. Nyári szerepem, a Casanova Don Jüanja az utolsó csepp volt a pohárban. Ezt már nem tudtam szó nélkül lenyelni. A bemutató után odamentem Kazimirhoz és csak annyit mondtam neki: nem így képzeltem. Erre jött egy csípős válasz amiből rögtön kiderült: baráti kapcsolatunknak végképp befellegzett.

— Most aztán izgulhat, mit tartogat az idei évad.

— Engem már nem is a következő hónapok, hanem a következő évek nyugtalanítanak. Főleg amióta úgy érzem: kilátástalan a helyzetem. A Vígszínházból úgy szerződtem Szolnokra, hogy négy év után visszamegyek. Senki sem jött értem. Úgy látszik: ha egyszer eldöntik, ki mennyit ér, azon már nem lehet változtatni.

— Maár Gyula viszont továbbra is hisz a tehetségében. Az Első kétszáz évem című új filmjében úgy játszotta el az angyalarcú gyilkost, hogy nívódíjjal jutalmazták érte.

— Nem tehetek róla: kísért az egyenruha, amióta Fábri Zoltán rám osztotta az Ötödik pecsét náci pribékjét, azóta rengeteg durva fickót formáltam meg. De Maár Gyula filmjében úgy voltam kegyetlen, hogy közben nagyokat viccelődtem. Emlékszem, Ádám Ottó azt mondta egyszer: nem kell mindig pontosan megfogalmazni a figurát, mert akkor elveszti az összes titkát. Hát én most igyekeztem pontatlanul fogalmazni.

— Gondolom, annak is van valami „titka", hogy Zsurzs Éva, akitől több mint tíz évvel ezelőtt pályája egyik legsikeresebb szerepét, A fekete város Fabricius Antalét kapta, időközben megfeledkezett önről.

— Sejtem, hogy miért nem hív. Azért, mert a Bob herceg forgatása idején azt nyilatkoztam egy segítőkész kollégámról, hogy rengeteget köszönhetek neki. Zsurzs Évának ez egyáltalán nem imponált. Azt mondta: egy sztár nem nyilatkozhat ilyesmit. És egyébként is: minek kellett nekem ez a zenés szerep? Szóval azt hiszem, azon nyomban eldöntöttem: nem hív többet.

— Majd hívja valaki más. De addig is: mivel gyógyítja sebeit?

— A tenisszel. Azzal, hogy mindennap a végkimerülésig játszom. így aztán a kondíciómmal most sincs baj — én továbbra is készenlétben vagyok. SZABÓ G. LÁSZLÓ

(Helyey Zsuzsa felvétele)

A leningrádi piszkarjovkai temetőben a blokád áldozatai nyugszanak — mintegy hatszázezer ember. A képen a temetőből csak egy részlet látható. Huszonhat hektár területet talán egy profi fényképész sem tudott volna „befogni", ezt a felvételt viszont az amatőr Varga Erzsébet készítette.

Idén január elején elindultak az első metrószerelvények Szibériában. Novoszibirszkben átadták a forgalomnak a 8,5 kilométer hosszú metróvonalat, amely a város központját köti össze a folyó bal partján épült lakónegyedekkel. Az öt állomás díszítéséhez márványt, fehér, fekete és vörös gránitot használtak. Két kilométeres szakaszon a kocsik az Ob folyó felett húzódó metróhídon robognak. A pillérekre a hideg és a hófúvás ellen védő fémalagutat építettek.

A mezőgazdasági gépkonstruktőrök egyik legnehezebb problémája a kertészeti és szőlészeti munkák gépesítése. Moldvában például meggyszüretelő gépet konstruáltak, amely harminc ember munkáját pótolva óránként ötven fáról szedi le a termést.

8