A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
lehetősége a kiterjedt erdőkben végzett fakitermelés volt. Debrőd (Debrad) határa — s részben Somodié is — hegyi jellegű. Itt a talajok többsége meszes homok és homokos vályog. A debrődiek főleg kukoricát, gabonaféléket, burgonyát, hüvelyeseket és gyümölcsféléket termesztettek rajta. Az időjárás itt fent a „hegyen" eléggé szélsőséges. Télen kemény fagyok járnak, s a tél után szinte átmenet nélkül kezdődik a nyár, amely rendszerint hosszú és száraz. Debrőd hagyományos gazdálkodását Görcsös Mihálynak a faluról készült monográfiája tárgyalja részletesen. (Debrőd története és népi gazdálkodása). A továbbiakban — a szerző szives hozzájárulásával — e monográfia alapján foglalom össze Debrőd hagyományos gazdálkodására vonatkozó jellegzetességeket. Eszerint — ahogy az imént már jeleztem — az itteni talajok termőképessége gyenge, s így a falu lakói csupán a földművelésből aligha tudtak volna megélni. Ezért — erre kiválóak voltak a mindenkori lehetőségek — kiterjedt állattartást folytattak. Még az elmúlt század második felében a község határának több, mint a fele — 55 százaléka — erdőterület volt, s csak 26 százalékát művelhették szántóföldként. A maradék terület rét és legelő. De ennek a területnek a java a jászói prépostság tulajdonát képezte, akitől a falu lakói a későbbiek során folyamatosan vásároltak földet. Az elmúlt század második felében a debrődiek zöme — összesen 80 család — 1—20 magyarholdon gazdálkodott. Ennél több földet mindössze 14 család mondhatott magáénak. Az említett monográfiában Görcsös Mihály megállapítja, hogy „nem mondható el egyértelműen, hogy a gazdák háromnyomásos gazdálkodást folytattak". Mégpedig azért nem, „mert a kisebb gazdák ezt nem engedhették meg maguknak. A középbirtokosok azonban már a nyomásos rendszerben gazdálkodtak. Az első évben ugar volt, amit búza követett a következő esztendőben. A harmadik év: árpa, burgonya vagy kukorica, így a szántóterület kihasználása — akárcsak Péderen vagy Somodiban — gazdaságosabb volt. Ugarnak csak a „sovány" földet hagyták meg, amelyben főleg üszőket és borjakat legeltettek. A legeltetés „általános jog volt", amelyet egészen 1952-ig folytattak. Gabonafélékből rozsot, búzát, árpát és Legelésző juhnyáj Debrőd (Debrad) határában zabot termesztettek. A rozs és a búza a kenyeret biztosította, az árpa és a zab takarmányként hasznosult. (Egyébként a rozs szalmáját — a zsúpot — 1920-ig a házak fedésére is használták). A régi időkben a talajművelésre faekét használtak, 1920-ig „vaskormányú faekével" szántottak, amelynek a „göröndője" fából készült, „kormánydeszkája" pedig vasból. A húszas évektől számítva ezt az eketípust fokozatosan kiszorította a vaseke. A vetés hasonló módon történt, mim pl. Jánokon: itt is kézzel vetették a gabonát a „zsinórosra" szántott földbe. A vetőmagot csávázták s még — S ez már ritkaságszámba megy — a második világháborút követően is kézzel vetettek. Az aratás kezdete általában június végére esett; jó időjárás esetén a péter-páli búcsú (június 29) után kezdték vágni a gabonát („Ha keményedött a kalász, vágtuk".) A nagyobb gazdák „kepéseket" fogadtak, általában a falu szegényebbjeiböl. Idegenek Debrődre nem jártak aratni. Az aratók itt is rendszerint tizedéből szegődtek el a gazdákhoz. Debrődön a környezeti adottságokból következően az állattenyésztés, s főleg a juhtenyésztés játszott fontos szerepet a gazdálkodásban. A falu egy 1896-ból származó öszszeírás szerint 366 szarvasmarha, 148 ló, 340 sertés 1957 darab juh volt. Ez utóbbi adat is a juhtenyésztés rangját jelzi. Ilyen jelentős mennyiségű állathoz természetesen pásztorokra is szükség volt, akiket az úrbéresség fogadott fel. A kihajtás ideje Szent György napja volt (április 24.), ha az időjárás engedte. Debrődön minden birtokos 4 magyarhold földterület után 2 tehenet, 1 tinót, 2 darab két éven aluli borjút, 2 anyakocát, 4 süldőt. 6 malacot és 10 juhot járathatott a közlegelőre. A pásztorok főbb járandóságai az alábbiak voltak: minden marha után 15 liter termény (1 véka), egy egész kenyér, egy nagypénteki cipó, 2 liter nagypénteki búza, 15 fillér bocskorpénz; 1 tehén után egy korsó tej, valamint húsvéti és pünkösdi kalács. A sertéskondát tavasztól őszig kint tartották, ősszel a disznókat makkoltatták a kiterjedt tölgyesekben. (A makkoltatás az első világháború után kezdte elveszíteni a jelentőségét.) A hízott sertéseket — leginkább mangalicákat — karácsony táján vágták le. A juhokat áprilisban hajtották ki a legelőre. Egy-egy gazda általában 10 juhot tartott. Május közepéig — Zsófia napjáig — „sóra fejtek", ami azt jelentette, hogy a kifejt juhtejből sajtot készítettek, azt eladták, s az árából kősót vásároltak az állatok számára. A Bódva menti falvakban a hagyományos gazdálkodás gyakorlatilag a negyvenes évek végéig, s az ötvenes évek elejéig élt. Az 1948—49-ben megindult gazdasági átszervezési folyamat vetett véget neki — a szövetkezetesítés, a falu szocializációjának a kezdete. Minden politikai, társadalmi és természetesen gazdasági, valamint emberi vonatkozásaiban is olyan mérvű változásokat idézett elő a korábbi őstermelői közösségeken belül, amely példátlan a parasztság történelmében. A hagyományos gazdálkodás mikéntje és hogyanja így nem csupán agrártörténet szempontjából érdemel figyelmet, hanem abból a szempontból is, hogy a mai falvak közössége miként rétegeződött a jelzett folyamat alatt, s hogy mindez hogyan mutatkozik meg e települések jelenében, hétköznapjaiban, közeli és távolabbi jövőjében. GÁL SÁNDOR (A szerző felvételei) Hogy semmi rendkívüli ne történjen . . . Péntek este 18 óra. Átvesszük az ügyeletet. Őrjáratra indulunk. Az ügyeletes rendőr Szaszák János főtörzsőrmester. Én is segédrendőr karszalagot húzok, autóba ülök, s irány a körzet. Nem akarunk mi semmi mást, csak azt, hogy a körzetünkben ne történjen semmi rendkívüli esemény. H. falu. Megállítunk egy személygépkocsit. Uhersky Brodból vannak. — Hová utaznak? — kérdezem igazoltatás közben. — A szomszéd faluba — mondja a fiatalasszony tökéletes magyarsággal. — Tudja-e, hogy nem világít a jobb oldali féklámpája? — kérdezi a rendőr a férjet, aki cseh nyelven váiaszol. — Nem, nem tudom, de már csak három kilométer áll előttünk, s megérkezünk. Tudja, rokoni látogatásra megyünk — mondja örömmé!. -- Már három évű nem láttuk őket, s reggel óta úton vagyunk .. — Hol ismerkedett meg a férjével? — kérdezem tréfálkozva a fiatalasszonyt. — Nézze, a szerelem nem ismer határokat, sem nyelvi különbségeket. Itt szolgált Komáromban, mint tényleges katona és megismerkedtünk, majd házasság lett a vége. Jó utat kívánva elengedjük őket, csak a férjjel megígértetjük, hogy amint célba érnek a féklámpa hibáját eltávolítja. Egy másik személyautó jön szemben. Megállítom. Egy tanító néni. Ismerem. Két kisgyermek ül a hátsó ülésen, s kezüket összecsapva örvendeznek azon, hogy a rendőrök megállították őket. A jármű műszaki állapota a legnagyobb rendben van. Aztán az iratokat kérem. Itt van minden irat, csak a tanító néni személyi igazolványa hiányzik. Őt is elengedjük, csak figyelmeztetem, hogy máskor a személyi igazolványára is gondoljon. Á helyi vendéglő, s vele szemben autóbusz-megálló. A megállóban négy kocsi parkol. Kihívjuk a tulajdonosokat. Jól kereső papák nyegle legényfiai. Az egyik tizennyolc éves, alig háromszáz méterre lakik innen. — Nem tudnál ide jönni gyalog vagy kerékpárral? — kérdezem. — Én valaha két kilométert is elgyalogoltam a kislány után. — Hát tudja, reprezentálni is kell — mondja majdnem fölényesen. A négyből csak egy tudja, hogy nem szabad autóbusz-megállóban parkolni. A rendőr megbírságolja őket. A következő faluba indulunk, de szól az URH. — Azonnal menjünk M. faluba, mert a büfében verekednek — jelenti a telefonügyeletes rendőr. Megérkezünk. A vendégek és maga a kocsmáros is kint áll a kocsma előtt, s bent egy jól megtermett fiatalember garázdálkodik. A fiú tizenkilenc éves. Személyi igazolványa nincs, már két évvel ezelőtt elveszítette, de már az sem volt az eredeti. A rendőrautóban beszélgetek vele. Mikor rágyújtok, ő is rá akar gyújtani, de megmagyarázzuk neki, hogy nem kocsmában, hanem rendőrautóban ül. A múltjáról faggatom. Egyéves volt, amikor árván maradt. Az anyja azóta nem ment férjhez._ „Fömufti” az anyja, ahogy ö mondja. Én is ismerem, valóban felelős beosztásban dolgozik. Ő pedig segédtechnikus. A Komáromi Mezőgazdasági Iskolában kezdett tanulni, de amikor másodéves volt, rossz magaviseleté miatt kitették, így máshol fejezte be a tanulmányait. — Nem volt apám, nem volt férfi a háznál, s ez pedig hiányzik. — Voltál már kijózanítóban ? — kérdezem. — Voltam, amikor ieérettségiztem. — Mit fog a történtekhez szólni majd az édesanyád? — Biztos nem fog tetszeni neki. A kijózanítóban „leadjuk". Aztán újra szól az UHR-adó. Azonnal menjünk B. faluba. 55 év körüli házaspár veszekszik a vendéglőben. Megérkezünk. A férfi is, az asszony is be vannak rúgva. Az asszony végigkarmolta a férfi arcát, mivel az már nem akart többet fizetni. A férfi pedig azt állítja, hogy nincs pénze, s előttünk forgatja ki a zsebeit: valóban csak 3,70 korona van nála. M. falu. Megállunk a falu még nyitvatartó vendéglője előtt, egy idősebb asszony jön felénk. Nem szépségkirálynő. — Üldöznek a férfiak. — Hogyan történt? — Jöttem kerékpárral, és két férfi jött utánam. Majdnem beértek. — És szóltak magához? — Nem. Csak mindig a nyomomban voltak, míg ide nem értem. Mosolygunk. Betérünk a vendéglőbe. A pincémő azzal fogad, hogy itt van egy férfi, aki tegnap záróra után sem akarta elhagyni a helyiséget, s durván, sértő módon viselkedett. Kihívjuk a férfit. Felszólítjuk, hogy fogyassza el az italát, és menejen haza. Megvárjuk, míg kerékpárra ül. Egy fiatal hölgy jön felénk. Tizenkilenc-húsz éves lehet. Nem mer hazamenni, mert hallotta, hogy egy nőt meg akartak erőszakolni. Megmagyarázzuk, hogy nem igaz, hogy az egész csak rémhír, és aki ezt terjesztette, csak képzelődött. De ő akkor sem mer hazamenni. Autóba ültetjük és hazavisszük. Újra indulunk tovább. Az egyik vendéglő, melyben a záróra 31 órakor van, még ki van világítva. Bezörgetünk. A vendéglős jön felénk. Éjfélkor indul az autóbusza a szomszéd faluba. Még fél órája van. Nekünk is arra van utunk, így hazavisszük. A falujában is ki van világítva a kocsma. Bezörgetünk. A kocsmárosnő enged be. — Nem tudja, hogy magának 21 órakor van zárórája? — kérdezzük csípősen. De igen, tudja. Idevalósi, de vannak emberek, akik nem akarnak kimenni a vendéglőből még a záróra után sem. Bemegyünk. A raktárhelyiségben négyen verik a kártyát. Igazoltatjuk őket, köztük van a vendéglösnö férje is. A rendőr pénzbírságot ró ki. A cigányok utcája felé indulunk. Itt történik esténként a legtöbb rendbontás. Egy ház van még kivilágítva. Lépésben haladunk. A ház tulajdonosa észrevesz bennünket, és kijön. Ötven év körüli asszony. — Csendőr úr! Cserélje ki az „obóianskymat", már két éve lejárt — mondja a rendőrnek. A rendőr elmagyarázza neki, hogy ez nem olyan egyszerű, hogy erre meghatározott hivatali formák vannak, s megmondja a rendőrség hivatalos óráit. Éjjel két óra yan. Nem mozdul semmi. Mi is visszahajtunk a rendőrségre. Talán már mindenki aludni tért. GYÖRGY ELEK 13
