A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-18 / 29. szám
MIROSLAV KAPEK MICSODA GÓL! 0 Fürge őrnagy az ajkát harapdálta, méghozzá olyan kíméletlenül, hogy az arca vonaglott a fájdalomtól. Akkor hát marad a harmadik, az utolsó lehetőség, ha időközben nem merül fel más. Hogy se Mehere, se Halina nem gyilkos. Ebben az esetben meg kell állapítanunk, hogy miért adják ki magukat gyilkosnak. Amikor az őrnagy és a százados beléptek az épületbe, ahol a hivataluk volt, és elhaladtak az őrszoba mellett. Pünkösd őrmester példásan tisztelgett. — Parancsnok elvtárs, Lundák őrzi a letartóztatott embereket, én pedig a rádió híreit hallgatom, úgyhogy az éberségem nem lankad. — Jelentettek valami érdekeset? — kérdezte az őrnagy. Pünkösd összeráncolta a homlokát, olyan erősen gondolkodott. — Megdőlt néhány kormány, de a miénk nem. És egy furcsa nevű országban teljesen összeomlott. Ugyanis a kormány minden tagját lelőtték. Kivéve a belügyminisztert, az öngyilkos lett. Fürge őrnagy fürkészőn ránézett, de semmi olyasmit nem látott, amiből arra következtethetett volna, hogy az őrmester gúnyt űz belőle. Így hát jóindulatúan mondta: — No látja, Pünkösd, megy ez televízió nélkül is Most indul és leváltja Lundákot, akinek már biztosan zúg a feje attól a két veszekedőtöl. A parancs a maga számára is ugyanaz. Mindent látni, mindent hallani, mindenre emlékezni, és közben észrevétlennek maradni. Világos? Pünkösd láthatóan megijedt. — Igazán mindenre kell emlékezni, őrnagy elvtárs? — Teljességgel. — Félek, hogy ehhez nincs elég jó fejem. Nem vehetnék magam mellé egy gépirónöt? — Nem vehet! — utasította el kérlelhetetlenül Fürge őrnagy. — Mindent az emlékezetébe kell vésnie, de nem szabad bennük azt a gyanút keltenie, hogy valójában lehallgatja őket. Tud sakkozni? — Nem. — Ez nagy hiba. De ha ezt a feladatot jól megoldja, könnyen megtanul. Később már hálás lesz nekem. Akkor hát menjen, mi megvárjuk Lundákot. Kurta százados kis ideig habozott, vajon merjen-e ellenvetést tenni, végül is nekiveselkedett. — Azt hiszem, megérett az idő arra, hogy megbeszélésünk szerint én nekilássak Mehere kihallgatásának, te pedig a körmére nézz Halinának. így nem értem, miért váltod le Lundákot Pünkösddel. — Nem, még nem jött el ennek az ideje — jelentette ki felvont szemöldökkel Fürge őrnagy. — Előbb elmegyünk a Samostavba és egy kicsit körülnézünk. Kiismered magad az ofszájdokban? Kurta százados megvakarta a füle tövét. — A lesállásra gondolsz? — Pontosan — helyeselt munkatársának az őrnagy. — Meg a futball többi szabályára. — Futballal csak gyerekkoromban foglalkoztam — vallotta be a százados. — Akkor mindig ofszájdot kiabáltunk, ha gólt kaptunk. De egy kézikönyv segítségével talán belejönnék. Rosszabb lenne, ha azt akarnád, hogy az építőiparban ismerjem ki magam. — E miatt ne fájjon a fejed — nyugtatta meg a parancsnok. — A mi építőiparunkhoz senki sem ért. Te még nem gondoltál arra. hogy ez a gyilkosság összefügg a futballal? Az őrnagy nem várt választ. Ellenkezőleg, maga is ezen töprengett. Láthatólag minden erejével összpontosított. Az őt nagy érdeklődéssel figyelő századosnak úgy tűnt, és erre meg is esküdött volna, hogy a parancsnok fejében néhányszor roppant valami. De akaratlanul is hamisan esküdött volna. A ropogó hangot ugyanis az őrnagy ujjperecéi okozták, ezeket ropogtatta a háta mögött. — Figyelj csak, mikor is ölték meg Bohónét? A váratlan kérdéstől meglepett százados füstölgőtt magában, hogy mennyi terhet kell aznap az agyának elviselnie, azután azt feleltem hogy ő ugyan nem tudja, mikor mérgezték meg, de Mehere és Halina vallomása szerint vasárnap történt a gyilkosság. — És vasárnap volt a futballmérkőzés is! — Az őrnagy jelentőségteljesen lehunyta a bal szemét. Úgy tűnik, helyes nyomon vagyunk. Van revolvered? Kurta százados szárazon nyelt egyet. — Nincs. Mindjárt elugrok érte. — Nem kell. Egyelőre nem lesz rá szükséged. Bohó Károly, a Samostav igazgatója a dolgozószobájában ült. amelyet általában „parancsnokság"-ként emlegettek. Ö azonban ma egyáltalán nem keltette egy parancsnok benyomását. Szánalmasan nézett ki, akár egy élőhalott. Zilált arcvonásai, a szeme alatt sötét karikák, és a csak nagy erőfeszítéssel megvalósított vontatott mozdulatai arra mutattak, hogy teljesen odavan. Ha olyasvalaki látta volna meg ebben a pillanatban, aki nem tudhatta, miről van szó. semmi egyébre nem gondolhatott volna, mint hogy leváltották a funkciójából. Az irodában, ahol máskor a bolondulásig csengtek a telefonok, amelyeknek a kagylóit Bohó állandóan váltogatta — az egyiket félredobta, a másikat felemelte, parancsokat adott ki, szidalmazott, fenyegetett, esetleg rábeszélt, sürgetett, kért — ma sin csend volt. A titkárnő ugyanis senkit sem kapcsolt. Erre utasította öt, amikor reggel munkába jött. És a lány egyáltalán nem csodálkozott. Csak ránézett az arcára és megértette, hogy valami rettenetes dolog történt, ezért képtelen bárkivel, bármiről tárgyalni. így hár letagadta őt. Az egyébként tavasziasan meleg napot borúsnak látta, és folyamatos, végnélküli volt a könnyáradata is. Fölöslegesen hozott otthonról tízórait, hozzá se nyúlt, sőt az ebédjére sem gondolt, éppúgy, mint Makk Oszkár, az igazgató asszisztense, egy nyúlánk fiatalember, akinek csinos, csaknem nőies arcát gondosan fésült sötétbarna haj koronázta. Ő talán még inkább szenvedett, csakhogy ezt nem a könnyeivel nyilvánította ki. Időnként átjött a szomszédos irodából, ahol csak úgy tett. mintha dolgozna, és érdeklődött, mi újság? — Még mindig nem ad élet jelt? — kérdezte valamivel három óra előtt már vagy huszadszor a bánattól hervadt titkárnőt. A szerencsétlen lány tagadóan rázta a fejét. Szólni akart, de a zokogás összeszorította a torkát. — Mihez kezdünk, Annuska? — Makk Oszkár érezte hogy reszket az álla. — Ö ölte meg, ugye ? — Annuska kérdéssel válaszolt és ismét keserves sírásba fogott. A szépfiú egy pillanat alatt dühös kappanná változott. — Hogy kérdezhetsz ilyet, te Anna? Mi lenne, ha valaki meghallaná? Inkább azon törd a fejed, hová vigyük őt, hogy senki se lássa, amig túl nem esik a nehezén. — Megpróbáltam már hazaküldeni, de a világért sem akar hazamenni. — És te ezen csodálkozol? Én nem. Valahová máshová kell elvinnünk. Anna tompa nyögdécseléssel tapogatta összeráncolt homlokát. — Az imént szörnyű dörrenés hallatszott berrtröl. — Dörrenés? — hebegte Makk és néhányat szárazon nyelt. — Miért nem jelentetted nekem rögtön? A lányka hangosan felzokogott. Vártam, hogy felhangzik-e még egy dörrenés. — Te liba! Talán képes valaki kétszer is agyonlőni magát? — Makk Oszkár megijedt saját szavaitól. Megtántorodott, mintha öt érte volna a halált hozó golyó. Szerencsére ebben a pillanatban a nyitott iroda ajtaján keresztül meghallotta a csengő sürgető hangját. — Hallod? Él! Hív engem, él! — közölte Annuskáva! és az igazgató dolgozószobájába rohant. Amint belépett, Bohó abbahagyta a hívógomb nyomását. — Emeld fel azt a széket! — fordult feléje bágyadt hangon. — Odavágni még bírtam, de felemelni már nem. És szerezz nekem idegcsillapítót. Odaadó segédje, aki közben felemelte a nehéz tölgyfa széket, elutasítóan intett. — Ezt ne kívánja tőlem! Bohó igazgató mélyet lélegzett, már-már kirobbant, de semmi ilyesmi nem következett be. Teljesen letört, az ereje végképp elhagyta. — Nagyon kérem — kérte alázatosan. Makk azonban állhatatos maradt. — Nem, nem akarom, hogy tönkretegye magát! — Már úgyis tönkrementem — vélte Bohó. — Tanácstalansága jeleként legyinteni akart, de elnehezült, erőtlen kezét nem volt képes felemelni. — Meglátja, elmúlik, ön erős alkatú! — Makk biztatásának nem volt nagy hatása. A Samostav igazgatója kiégett tekintettel nézett rá, amelyben hiába próbálták felszítani a szokásos tüzet a hunyorgó szemhéjak. ' — Semmi sem múlik el! — nyögte rekedten. Nagy erőlködve felemelte a kezét, az Íróasztal lapjára tette, kis ideig nézte, majd tenyérrel felfelé fordította és belétemette az arcát. — A legérzékenyebb pontunkon találtak el minket, ami csak elképzelhető. Ha nem teljesítjük a tervet, ha nem lesznek prémiumok ... — Ne is mondjon ilyet! — szakította félbe tiszteletlenül Makk. — Jól ellátnák a bajunkat! — Talán megmagyarázhatnánk. — Lehetetlen. Ezt az egyetlen dolgot nem tudjuk nekik megmagyarázni. Szerencsére még soha semmi olyasmi nem történt. És nem is akarnám megélni. Épp ezért szedje össze magát! — Makk rábeszélése szinte parancsként hangzott. Az összetört Bohót azonban semmiféle rábeszélés, semmilyen tanács nem volt képes talpraállítani. A munka, a kötelesség világa számára meghalt. A bennsőjében azonban nem volt halott. Ott szörnyű tehetetlenség és bűntudat marcangolta valami-14
