A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
A Magyar színpadi tradíció című cikkében irta Móricz Zsigmond: „A magyar színpadnak még ma sincs igazi színműirodalma, s Így a magyarság élete a színpad világában ma sincs eléggé képviselve." Részint irodalom-, részint drámatörténeti tény, hogy Móriczot a sajátosan magyar nemzeti dráma kérdése izgatta; s ezért is vágott bele a drámaírásba. Ám ha területi színházunk 1985/86-os szezonjának évadzáró bemutatójaként látott Nem élhetek muzsikaszó nélkül című zenés játék ürügyén visszatekintünk e mű színpadi pályafutására, azonnal a sűrűjében vagyunk annak a vitának, amely Móricz Zsigmond drámái és a Móricz-regények, illetve azok dramatizálásai körül már évtizedekkel ezelőtt kibontakozott. Sokan feltették már a kérdést: hogyan is történhetett, hogy Móricz drámaírói talentuma nem bontakozott ki a maga teljességében; hogy Móricz munkássága miért nem jelentett elemibb hatást és megújulást a magyar színművészeiben? Jóllehet, ma már ezt a kérdést nem kell feltennünk, hiszen nyilvánvaló, hogy az író korának közízlése idegenül fogadta Móricz szókimondó nyers őszinteségét, konfliktusainak érdességét. Aligha kétséges, hogy Móricz igazi szellemi öröksége az, amit oly lenyűgöző drámaisággal és lélektani árnyaltsággal regényeiben is, színmüveiben is megfogalmazott. Irodalmunkban valójában ö száll síkra elsőként tudatosan a népi dráma megteremtéséért. Környezetének szorító hatására azonban gyakorta volt kénytelen megalkudni önmagával. A másik véglet, a gyakoribb, viszont az volt, hogy megirt darabjait nem vette többé kézbe, hanem csiszolatlanul, változatlanul feküdni hagyta. Lényegében ez volt a sorsa a „Nem élhetek muzsikaszó nélküf'-nek is, amelynek főképpen a témafelvetése csalhatatlanul móriczi: leleplező szenvedéllyel és helyenként szinte hátborzongató hitelességgel rajzolta meg az urambátyámos hangulatú, a panamát újabb panamával, a botrányt botránnyal foltozó dzsentri réteget. Igazi stílusához hűen, hepiend nélkül... Bocsánatos bűn, mégis megjegyzendő : az iró helyett — a kockázatmentes siker reményében — ezúttal színházunk pördített egyet a darabon. Szerencsére, a nevenapján harminc vendéget etetö-itató Balázs úr és felesége, Pólika viszálya ezúttal sem jár derűs hepienddel; van viszont az előadásban nótázgatás, cifrázó bokázás és vígjátéki szituáció szép számmal, aminek jutalmaképpen nemegyszer tapsra, sőt vastapsra fakad a széksorok közönsége. Aligha kell prófétának lenni ahhoz, hogy bárki megjósolja: a Magyar Területi Színház idei évadzáró bemutatója újabb közönségsikert sejtet. Ehhez azonban illendő hozzáfűzni, hogy az utóbbi esztendőkben hagyománnyá vált, miszerint játékszínünk komáromi társulata zenés színművel zárja a szezont. És ahogy ebben az elsősorban a magyar klasszikusok hagyományait ébresztgetö sorozatban — a szőkébb értelemben vett szakma bizonyos fenntartásai ellenére — sokat játszott sikerdarab lett például a Szent Péter esernyője, A peleskei nótárius, a Szélestenyerű fejenagy és a többi hasonló zsánerban született produkció, úgy hasonlóképp mozdonydarabnak ígérkezik a klasszikus értékű drámának (is) számító Nem élhetek muzsikaszó nélkül zenés vígjátéki változata. Aki kissé bennfentes a Magyar Területi Színház házatáján, nyilván tudja, hogy az ilyen típusú előadás (amellyel színházunk egyszerre akar nevettetni, énekeltetni és gondolkodtatni) tájainkon szinte feltétel nélkül számíthat a sikerre. Legalábbis az elmúlt évek gyakorlata mindenképpen ezt mutatja. De egyúttal arra is utal, hogy e sajátos színpadi stílus megvalósítása rendezőként Konrád József nevéhez fűződik. Ő állította színre a szóban forgó évadzáró bemutatót is. Munkájának eredményét két szemszögből lehet értékelni. A közönség reakcióiból ítélve telitalálat az előadás, hiszen a néző kandi szemmel figyeli az egyszer mulatós, másszor mulatságos jeleneteket. Őszintén szólva, a komáromi Szakszerveze-Pólika és Balázs nézeteltérése tek Házában régen zúgott olyan forró taps a premierfüggöny aláhullása után, mint ezúttal. Ebből a szempontból nézve esemény ez a bemutató, elvégre a színésznek nincs is nagyobb jutalma a tapsnál... Más kérdés viszont, hogy szigorúbb művészi mércét alkalmazva sem a színház profilja, sem a rendező vagy a darabban játszó színészek pályaíve szempontjából nem tartható fontosnak és emlékezetesnek ez az előadás. Az elmélyültebben gondolkodó és komolyabb elvárásokat támasztó néző ugyanis többet vár a színháztól. Nem egyszerűen azt akarja látni, hogy mi történik Balázs úrral és tivornyázó cimboráival, avagy feleségének kispolgárian fukarkodó rokonságával, hanem a cselekmény belső történése, a főbb hősökben lezajló folyamatok is érdeklik. Esetleg a darab mába szóló üzenetére szintén kíváncsi. Nevezetesen a móriczi típusok, az ő magatartásukkal párosuló dzsentriallűrök továbbélésének kérdésére. Érdekes és aktuális Ferenczy Anna, Varsányi Mária. V. Mák Ildikó, Cs. Tóth Erzsébet és Turner Zsigmond az előadás egyik jelenetében előadás kerekedhetett volna egy ilyen színházi vállalkozásból. Persze, nem zenés vígjáték, hanem — mondjuk — zenés szatíra formájában. Konrád József azonban beéri az első sík: a szívderítő dallamokkal dúsított vígjáték színrevitelével. Sietek hozzáfűzni: ezzel nem történt semmi botrányos, nem is jár érte különösebben bírálat. Mindössze azt kell megjegyeznem, hogy munkáját ily módon a kellemes középszer jellemzi. Egyszerűen megelégszik Balázs úr és környezete magánéletének sztorijával, holott meghatározóbb légkör kialakítása esetén lényegesen többet lehetett volna érzékeltetni a főhős tudatában, vagy a feleség idegeiben s érzelmeiben lejátszódó drámából. Okvetlen hibája viszont az előadásnak, hogy bizonyos stiluskeveredés tapasztalható benne. Helyenként a népszínmű humorával, másutt az akadémiai színjátszás komolyságával, hogy aztán hirtelen a zenés bohózatok eszközei felé iramodjék. Mindez csak tovább bonyolítja az amúgy is észrevétlenül hagyott mélyebb vonulatok és a finomabb érzelmi mondanivalók megsejtését. Ehhez a többirányú rendezői megközelísiker téshez igazodik a népes színészgárda zöme. A szereplők többsége az egyes szituációkra jellemző póztalansággal van jelen a darabban, így a színészek igyekezetéből jobbára csak egy-egy portré felvillantására futja. Ennek tudatában méltánytalanság volna bármiféle sorrendet felállítani a külön-külön jónak mondható szinészteljesitmények között. Három alakítás azonban még így is kiemelt dicséretet érdemel. Hobcsy István játssza Balázs urat a dzsentri „rokonkutatás" eszközeinek takarékosan is jól ható adagolásával. Pólika, a feleség szerepében Cs. Tóth Erzsébet játssza az őszinte, átlátszó, kiszolgáltatott hőst, akinek énjéből a szürkeség és a gyanakvó tisztességérzet árnyalatai áradnak. Ellentéte a szertelen, már-már nagyvilági Veronika, akit Kucman Eta alakít csipetnyi dekorativitást is felhasználó, minden szónak s pillantásnak pontosan hangsúlyt-adó finom eszközökkel. A többi kisebb-nagyobb szerepben Ferenczy Anna, Lőrincz Margit Petrécs Anna, Turner Zsigmond, V. Mák Ildikó, Szentpétery Ari, Pöthe István, Udvardy Anna, Bugár Gáspár, Varsányi Mari, Kovács Ildikó, Garay Gábor, Vörös Lajos és Siposs János állja meg méltóan a helyét. Platzner Tibor díszlete sokkal inkább Zsani néni házában, semmint Balázs és Pólika otthonában segíti a játékot, a jelmezek viszont megfelelően járulnak a darab hangulatának idézéséhez. Koreográfusként Katona Istvánt zenei munkatársként Zsákovics László vett részt hatásteremtésben. Most akarva-akaratlanul, ismét „témánál" vagyunk. Gondolom, annyiban megállapodhatunk, hogy a kockázatmentes sikerre való törekvés — kiszemelten mozdonydaraboknak szánt produkciók esetében — valóban bocsánatos bűnnek számit. Némi sarkítássai úgy tűnik: közönségünk nem élhet a muzsikaszó, a kritikus pedig a MATESZ nélkül. Színházunk viszont taps és siker nélkül bizonyulna életképtelennek. MIKLÓSI PÉTER (Archívumi felvételek) 10
