A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-11 / 28. szám
(1469-1536) „Rotterdami Erasmus, kit egykor százada legnagyobb és legfényesebb dicsőséggel övezett, ma már — ne tagadjuk — alig több puszta névnél. Elfelejtett és nemzetek feletti nyelven, a humanisták latinján írt számtalan müvei zavartalanul pihennek a könyvtárakban : az egykor világhírű írások szava alig hallatszik át a mi korunkba." — így summázza Erasmus utóéletét századunk harmincas éveiben, a fasizmus térhódítása idején Stefan Zweig, a jeles német író, letűnt korok (kivált a XVI. század) szerelmese. S ha a nagy németalföldi humanistáról írt könyvének több kitételével nem is érthetünk egyet, fenti megállapítása sajnálatos módon ötven évvel később is helytállónak tűnik. Rég elmúltak azok az idők, amikor a szép szavakra és okos gondolatokra szomjas olvasók nemcsak kortársaik müveit emelték le a polcokról, hanem évszázadokkal korábban élt toliforgatók munkáit is, hogy nagy élvezettel elmélyedjenek bennük; ez ma már nem szokás, sőt még csak sznob divat sem. Persze a hálátlan utókor nyilván talál magának rengeteg kifogást és mentséget, sőt a rágalmaktól sem riad vissza, ha éppen így moshatja tisztára magát, elvégre mi sem egyszerűbb, mint kijelenteni: elavultak és ásatagok bizony ezek a derék klasszikusok, magasztos erkölcsökről és lelki üdvösségről papolnak, közben pedig a világ egészen másképp halad, s fittyet hány az intelmeknek. De vajon tényleg igaz lenne mindez? Az egykor annyira dicsőített lángelmék ragyogása mára teljesen elhamvadt volna? Erre megnyugtató módon csak a művek ismeretében lehetne válaszolni, de talán e rövid írás is meggyőzi majd az olvasót, hogy a 450 esztendeje elhunyt író és gondolkodó nem érdemtelen a figyelmünkre. Erasmus Rotterdamban született, feltehetően 1469. október 28-án, de vannak, akik úgy tudják, hogy három évvel korábban látta meg a napvilágot. A görög eredetű Erasmus magyarul kb. annyit jelent, hogy „a szeretett", „a kívánt". Pokoli játéka a sorsnak ez a név, hiszen lehetett-e kevésbé kívánt gyermek Erasmusnál, akinek az anyja egy orvos lánya volt, az apja pedig egy pap? Törvénytelen származása mindenesetre megmagyarázza a születési évszám körüli bizonytalanMontágh Imre MONDJAM VAGY MUTASSAM?! Miközben anyanyelvűnk tisztaságáról, hagyományainak megőrzéséről (nemcsak a Hétben) vitázunk, (jó?) tippeket adunk egymásnak és latolgatjuk jogos lehetőségeinket, mérlegeljük a szakköreinket, a sajtó, a rádió, az anyanyelvi iskolák ez irányú, egyben idevágó tevékenységét s elért eredményeit megjelent egy jó könyv a Madách Könyv- és Lapkiadó gondozásában, az elmúlt esztendő végén. Montágh Imre könyve talán az irodalmi színpadok, a tizenévesek részére íródott, de érdekes, tanulságos, fontos olvasmánya lehet mindazoknak, akik anyanyelvűnk ápolását (korra és foglalkozásra való tekintet nélkül) magukévá tették. Nem lehet közömbös számunkra, hogy a nyilvánosság előtt hogyan beszélünk, még akkor sem, ha a „nyilvánosság" a baráti vagy a családi körre ■szűkül. Mennyire igaza van a szerzőnek, amikor ezt mondja: „Minél jobban érted a másikat, annál könnyebben szereted, s minél könnyebben értenek téged, annál jobban fognak szeretni." A megállapítás valós, véságot, s a nagy humanista gyermekkori hányattatásait is, kivált azt követően, hogy szülei a dühöngő pestisjárványnak áldozatul estek. A tizenéves fiú gyámja mihamarabb szabadulni szeretett volna a fárasztó kötelesség alól, de lehetőleg úgy, hogy közben a vagyont is magának kaparintsa meg, ezért arra kényszeritette a fiatalembert, hogy (Peter nevű testvérével egyetemben) kolostorba menjen. Erasmust 1490 táján szerzetessé avatták, de ez a körülmény nem tette őt különösebben boldoggá szüntelenül az alkalmat kereste, hogy elhagyhassa az Ágoston-rendi kanonok kolostorát. 1493-ban végre elérkezett a hőn áhított perc: egy Rómába készülődő püspök latinul jól tudó titkárt keresett maga mellé, s Erasmust ajánlották a figyelmébe. A római utazásból végül nem lett ugyan semmi, de Erasmus nem szalasztotta el azt a lehetőséget, hogy a kolostor falai közül kiszabadulva maga vegye kezébe további sorsának alakítását. Ettől kezdve Európát járta, s véglegesen sehol sem akart letelepedni. 1499-ig Párizsban diákoskodott, majd fél évre átruccant Londonba, ahol életre szóló barátságot kötött a kor másik nagy szellemével, az Utópia szerzőjével, Thomas More-ral. More. fiatalabb volt Erasmusnál, de Erasmus volt az, akinek volt mit tanulnia a másiktól, s ezt — milyen ritka erény — mindig fennen hangoztatta. Talán ez az első angliai utazás jelentette a nagy fordulópontot Erasmus életében; rádöbbent arra, hogy harminc esztendőt elfecsérelt az életéből és még semmi emlékezeteset nem alkotott. Egy évvel később már büszkén értesítheti londoni barátait, hogy megjelent Adagiorum collectanea (Szállóigék gyűjteménye) című könyve, amelyben antik szerzők műveiből kiválogatott szólásmondásokat, aforizmákat adott közre, megtoldva a saját megjegyzéseivel, gondolataival. Nyilván nem a szállóigék voltak fontosak a kortársak számára, elvégre azokat, jól-rosszul, ismerhették, hanem Erasmus kommentárjai, amelyek sokszor új megvilágításban tüntették fel az antik világot, de egyúttal minősítették a jelent is és szembesítették a múlttal. Igazi könyvsiker lett az Adagia, Erasmus többször is kiegészítette, s amikor nem sokkal halála előtt ki tudja hányadszor ismét megjelent, terjedelme már a duplája volt az első kiadásnak. Következő, s a nevét halhatatlanná tevő munkáját, A Balgaság dicsérete cimü pamfletját hét nap alatt vetette papírra londoni barátai szórakoztatására, s amikor 1511- ben megjelent, pillanatok alatt szétkapkodták. A könyv címe pontosan azt jelzi, ami utána következik, de vajon akad-e bárki is, aki elhiszi a szerzőnek, hogy az emberi gyarlóságok; a butaság, a pökhendiség, a nagyképűség, a beképzeltség, a korlátoltság, egyszóval Balgaság úrnő teremtményei dicséretét zengi. A könnyed hangvétel, az eleven stílus, a szellemes és merész kiszólások tömege ma is olvasmányossá, szórakoztatóvá teszi ezt a müvet, s jóllehet Erasmus más munkáiban is nagyszerűen bánik a latin nyelvvel (kortársai közül ő tudott legjobban latinul), A Balgaság dicsérete valamennyit felülmúlja, kissé azt a látszatot is keltve, mintha hősünk egykönyves szerző volna. Pedig az egyháztörténészek a megmondhatói, milyen temérdek hitvitázó és védelmező iratot tett közzé, s noha élete végéig megmaradt katolikusnak, műveivel legalább olyan mértékben hozzájárult a keresztény egyház szakadásához, mint Luther vagy Calvin, akik épp Erasmus műveiből merítettek bátorságot. Ezt a körülményt Erasmus talán magának sem merte bevallani, s amikor felismerte, hogy Luther már nemcsak bírál, hanem a nyílt konfrontációt sürgeti, szembeszegült a reformációval, noha továbbra is élesen kritizálta a katolikus egyház legfőbb irányítóinak politikáját. Krisztushoz nem méltó életvitelét. Nyájas párbeszédek c. gunyoros dialógusciklusában nem kímél sem egyházi, sem világi hatalmasságokat s szelleme jóvoltából — törékeny, beteges alkata ellenére — szinte az egész világ fölé magasodik. Királyok, hercegek keresték kegyeit, mindenhová hívták, s alig várták leveleit, hogy mindenkinek mutogathassák. Erasmus csak mosolygott ezen, s mint egy kacér lány, úgy hagyta kétségben hódolóit. Igazából csak a nyomdászok körében érezte jól magát; aligha véletlen, hogy végül is Baselban telepedett le, abban a városban, ahol a kor talán leghíresebb nyomdásza, Frobenius tevékenykedett. Számos kortársát, pl. Luthert, személyesen nem is ismerte, csak levelek útján érintkezett-vitatkozott velük. S hogy vitapartnernek sem volt akárki, azt talán Luther bizonyítaná a legjobban, aki többször is „megmérkőzött" vele. Erasmus a humanista tudós jelképévé emelkedett az elmúlt századok során. Az antik kultúra iránti rajongása, a háború iránti gyűlölete, kemény egyház- és társadalombírálata, kiapadhatatlan alkotásvágya és remek stílusa jóvoltából talán rá is szolgált arra, hogy szimbólummá váljék de nyilván ő is jobban örülne annak, ha leléphetne a piedesztálról és elvegyülhetne sok-sok olvasója között. LACZA TIHAMÉR KINCSÜNK A NYELV gigkísér bennünket életünk egész folyamán: rövid ellenőrzés után akár mindjárt megkapjuk rá a választ, hogy miért szeretjük ezt vagy azt a színészt, énekest, költőt. írót, a barátunkat. Montágh Imre a beszédkultúra, s annak gyakorlása mellett felhívja figyelmünket az öltözködés, a mozgás, a testtartás, az arcjáték (mimika) fontosságára, a tekintet kifejező erejére, ami beszédünk fontos kísérője. A beszédhangnál a „hangszin" az ember személyiségének kifejezője lehet. „Az agresszív, primitív ember hangja gyakrabban préselt rekedtes, mint a kulturált, harmonikus embereké." Az anyanyelvi oktatás az ember személyiségének kialakulására, kulturáltságának fejlődésére nagy hatással van. Ezért is érvényes ama megállapítás: „Minél kulturáltabb valaki, annál melegebben, határozottabban, lágyabban beszél." Azonban „... Hiába van valakinek szép beszédhangja, ha a kiejtése tökéletlen, nem beszélhet jól" — állapítja meg a szerző. A továbbiakban szó esik rossz példákról is, a motyogó, hadaró beszédről és a pattogó, nyújtott beszédről, ami nem teszi könnyűvé a megértést. Montágh Imre a színpadi beszéd mellett fontosnak tartja a nyelv tömörségét is. „A tömörség lényege, hogy egyetlen szóval se mondjunk többet, mint szükséges. A fecsegő embert mindenki unja." Felhívja figyelmünket a magánhangzók ejtésére és külön hangsúlyozza a tizenötödik magánhangzónk, az „é" hang létezését, amit ugyan Írásban nem jelölünk, s arra kéri olvasóit, hogy akinek még megvan az „é" a beszédében, az ne veszítse el! Sokan hibásan képezik a magánhangzókat, dünnyögve, orrhangon beszélnek és nem tesznek különbséget a rövid és hosszú változatok között. De figyeljük, mit mond a tájszólásról Montágh Imre, hiszen ez valóban érzékeny pontja a vitában elhangzott eddigi véleményeknek! „Akik tájszólásban beszélnek, szintén eltérnek a köznyelvi magánhangzóejtéstöl, de ezt nem tekinthetjük hibának. Ha őrzői még szüleid, nagyszüleid tájszólásából valamit, ne siess levetkőzni. Az ízek gazdagítják a nyelvet, s ha nem mennek a megértés rovására, vagy nem keltik bumfordi műveletlenség látszatát, óvni kel! őket." Külön fejezetet szentel a mássalhangzók ejtésének is, hiszen a beszédhibák a rosszul, vagy rossz módon képzett mássalhangzókból adódnak. Montágh Imre könyvéről Varga Szilvia, a THÁUA Színpad fiatal színésznője ezt mondta: „Nagyon érthetően vannak a dolgok ecsetelve, érdemes végigcsinálni a gyakorlatokat még egy kívülállónak is. Segít az esztétikai érzék kifejlődésében, a megfigyelésben és a kiejtésben. Szóval jó könyv. Kár, hogy ilyen kevés példányban jelent meg, így nem juthatnak hozzá azok, akiknek tényleg szükségük lenne rá." Befejezésül az értelmes, szép beszéd elsajátítása mellett igen fontosnak tartja a szókincs fejlesztését, mondván: „Minél több szót ismersz, annál műveltebb, annál gazdagabb vagy." Azt gondolom, hogy Montágh Imre könyvéről csak vázlatosan tudtam írni, de olvasása azoknak jelent majd élvezetet, akik anyanyelvűnk ízeinek, hagyományainak gazdagításán fáradoznak. MOTESÍKY ÁRPÁD 11
