A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
1. Augusztus utolsó hete volt. A bordó 1600-as Lada egyenletes tempóban falta a kilométereket. Mintha érezte volna, hogy a gazdái hazafelé tartanak a jugoszláv tengerpartról. Valamikor a lovak igyekeztek hasonló buzgalommal hazafelé egy-egy hosszabb útról. Aki falun született és nevelkedett, s most is ott ól, szinte törvényszerűen keresi a. hasonlóságot a ló és az autó között. Nem csoda hát, ha a Kiss házaspár fejében is hasonló gondolatok keringenek. Kiss Ferenc, a férj, a Barátság Egyesített Szövetkezet elnöke, felesége, született Mezei Erzsébet pedig a helyi általános iskola tanítónője. A környék legszebb asszonyának tartják. Szó, ami szó, sok igazság van benne. Annak ellenére, hogy jövőre lesz házasságuknak a tizenötödik évfordulója, még mindig kemény húsú, hamvas arcú teremtés. A tizenhárom éves lányuk. Alexandra, szakasztott anyja. Büszkék is rá a szülők. Egyébként Erzsébet komoly asszony, de ha jó a kedve, csengőn tud nevetni. Rá-rápillantott a férjére, a jóvágású, szimpatikus férfira, akinek fekete, szúró a szeme, a haja meg talán még a feketénél is sötétebb színű. Magas, vállas, mozgékony ember. Mintha egész életében mást sem tett volna a sportoláson kívül, pedig csak főiskolás korában röplabdázott. Szorgalmas, takarékos, barátságos és igen emberséges. Mindenki szereti, még az anyósa isi A munkáján kívül egyedüli szenvedélye a vadászat, bár a nagy elfoglaltsága miatt nemigen jut rá ideje. Azért ki-kiugrik a határba, az erdőszélre. Az együtt töltött tizennégy év alatt még egyszer sem voltak együtt kiránduláson, most engedhették meg maguknak először. Csendesen duruzsolva suhant velük az autó. A szép emberpár telve csodálatos élményekkel nézte maga előtt az utat. az út két oldalán a szembe futó fákat. Fülük még őrizte a tenger zúgó morajlását, bőrükön pedig a tengerparti verőfény festékjét hozták magukkal. — Nagyon szép volt ez a két hét — jegyezte meg az asszony hosszabb hallgatás után. — Soha nem felejtem el. — Míg nagyobb élmény nem ér... — Nem, Feri, ezt nem lehet elfelejteni. — Talán igazad van. Az asszony kuncogni kezdett. Kérdőn nézett rá a férfi. — Hiába nézel, úgy sem mondom meg, hogy mire gondoltam. Kinevetnél... — Ne hülyéskedj, mondjad már, kifúrja oldalamat a kíváncsiság! — Arra jöttem rá a tengerparton ... távol az otthontól, hogy még mindig nagyon szeretlek, Feri... — Az asszony vallomásában volt valami szemérmes visszafogottság, ami megbizsergette a férfi szivének a környékét. S hogy viszonozza az asszony kedvességét, mosolyogva ezt válaszolta: — Érdekes, én is ugyanezt akartam mondani neked. — Menj te! — lökte oldalba Erzsi a férjét játékosan. — Valahol azt olvastam, hogy a férjekben ennyi együtt töltött év után meghal a szerelem. — Hogy te milyen költőien fogalmazol! — Mondom, hogy olvastam. — Mindegy, az a lényeg, hogy nem igaz. Bennem még csak nem is haldoklik, hogy a te szavaiddal éljek ... — Most is csak gúnyolódsz. — Vedd már egyszer tudomásul, de véglegesen, hogy téged lehetetlen nem szeretni. — Ez a hőség! — törülte meg izzadt homlokát az asszony. — Mondtam valamit, Erzsi. — Hallottam ... és tudomásul veszem ... Néha azért valami belé áll a szívembe. — Ugyan mi? — Valami... tudom is én mi... — vonta meg a vállát Erzsébet. — Szorongás, félelem ... Különösen akkor, ha rosszat álmodom és hirtelen felébredek. — Szamárság ... Néha én is álmodom rosszakat... hamis kutya ront rám, kígyó mar meg, szakadékba zuhanok, meg hasonlókat, mégsem érzek szorongást. Az álom az csak álom, jön. aztán elszáll, mint a felhő. Csak pem vagy babonás? — Nem, dehogy vagyok az, csak tudod, arra gondolok, hogy nekünk eddig minden sikerült, Feri, mindent elértünk, amit csak akartunk... — El, de minek az árán, Erzsiként ? Mindenért meggürcöltünk alaposan, meg hát szerencsénk is volt... — Ha arra gondolok, hogy egyesek menynyi gonddal-bajjal küzdenek, veszekszenek, szerencsétlenül járnak, nemegyszer tragédiába torkollik az életük ... rettegés fog el. Akaratlanul is a hét bő, meg a hét szűk esztendő jut eszembe. — Ne gondolj te ilyen szamárságokra. — Mindenre kell gondolni az embernek. — Kell, kell... Gondolj másra. Például: éld át újra a tengerparti élményeket, gondolj a lányunk jövőjére, örülj az édesanyád jó egészségének. Mindenre gondolhatsz, csak rosszra ne... És örülj annak, hogy még 'mindig szeretjük egymást, hogy szép öregkor vár ránk. Körülvesznek majd az unokák, esetleg a dédunokák is ... — De sok évet adományozol magunknak, Feri! — Ha már egyszer adományoz az ember, legyen bőkezű — nevetett fel a férfi. — Éhes vagyok, megállhatnánk valamelyik csárda előtt. Megkívántam a birkapörköltöt. — Ha nem bírod ki hazáig, megállhatunk. Ettek, ittak, aztán — kivéve az országhatárt — hazáig meg sem álltak. — Csakhogy megjöttetek! — fogadta őket örömmel özvegy Mezeiné, —, hál' istennek egészségesen, amint látom. Mióta elmentetek, egyetlen nyugodt éjszakám sem volt. Mindenféle marhaságot összeálmodtam. — Megköszönte a vejétől kapott ajándékot, de azért dohogva megjegyezte. — Minek költekeztetek rám, van nekem mindenem. — De ez jugoszláv, kedves anyósom! — Jugoszláv, jugoszláv... — dünnyögte Mezeiné megjátszott méltatlankodással. Látszott az arcán, hogy örül a jó minőségű, gyapjú pulóvernek. 14