A Hét 1986/2 (31. évfolyam, 27-52. szám)
1986-12-19 / 51. szám
— Hát a mi egyszem lányunk hol csavarog? — Egész héten az iskolában van. A festés utáni nagytakarítást végzik. Néhány szülő is segít nekik — számolt be Mezemé a történtekről. — Neki nem hoztatok semmit? — Jól viselkedett? — kérdezte a férfi. — Nincs rá panasz. Nem csavargott, segített, amiben csak tudott, egyszóval... Tényleg nem hoztatok semmit neki? — Már hogyne hoztunk volna, mama. — Jó, jó, de mit hoztatok? — Köves gyűrűt meg arany nyakláncot. — Kereszt fityeg rajta ? — Négylevelű lóhere. Elégedett vagy? — A szerencsepatkó is divat. — Nem is tudtam, hogy ennyire értesz hozzá, mama! — Fejlődik az ember... — jegyezte meg Mezeiné tenyere alá rejtve a mosolyát. Leült. Most érezte magát fáradtnak, most, hogy a gyerekei megjöttek épen, egészségben. Féltette őket, hiszen a hosszú úton sok minden történhetett volna velük. Nap mint nap mást sem hallani a rádióban meg a tévében, csak hogy ennyi meg ennyi ember halt meg az utakon, ennyi meg ennyi az anyagi kár. Erzsébet a fürdőszobába ment. hogy lezuhanyozzon, a férfi pedig nagyot nyújtózva megjegyezte. — Mindenütt jó, de legjobb itthon! — Ugye, ugye ... — Máskülönben mi újság idehaza? — Semmi különös — vonta meg a vállát Mezeiné. — Csupán a telefon csengett gyakorta, nem győztem kapkodni a kagylót. Mint valami telefonügyeletes. Gondoltam is magamban, lehet neked elég bajod, mikor idehaza vagy. Csuda, hogy győzöd a sok intézni valót. — így van, mama. Szokás-mondás: aki felvette a kolompot, zörgesse. — Hát lesz is most zörgetni valód. — Miért mondja ezt, mamácska ?... Mégis csak történt valami a távollétem alatt ? — Állítólag valamin rajtakapták az ágazatvezető kartársadat... hogy jó néhány malac eltűnése szárad a lelkén ... — A Bányász Miskát!?.. . Lehetetlen. — Már pedig beszélik... Mondtam én neked mindig, hogy a szeméből sem néz ki jó annak az embernek, dehát beszélhettem én. Jóbarát, vadásztárs, rendes, becsületes ember... mindig ezt fújtad, most aztán itt van. így bízhatsz az emberekben, a jóbarátokban. Manapság senkinek sem lehet hinni, fiam, ezt jól jegyezd meg. — Ugyan, mamácska, hová jutnánk, ha mindenkivel szemben bizalmatlanok volnánk? — kérdezte a vő keserű szájízzel. Tagadhatatlan, hogy meglepte a hír, sőt meg is rendítette. — Tudom én, hogy nem mindenki becstelen — mondta Mezeiné, s aggódó szemmel tekintett a vejére. — Te is bajba kerülhetsz miatta? — Ha bajba nem is kerülhetek, de felelősségre vonhatnak. Mindenképpen kellemetlen ... Közben Erzsébet is kijött a fürdőszobából. — Miért vonhatnának felelősségre, Ferikém? — Miért, miért... mondjuk a következetes ellenőrzés elhanyagolása miatt — felelte a férfi elgondolkozva. — Régen ismerem ... teljesen megbíztam benne ... jól keresett a feleségével meg a két fiával együtt... megvolt mindene... mi szüksége lehetett a lopottra ?— morfondírozott magában, s idegesen járt fel s alá. Ekkor érkezett haza Alexandra. Repült szüleihez és összevissza csókolta őket. Később előkerült az ajándék. Alexandra nyomban ujjára húzta a gyűrűt. Eltartva a kezét, örömtől csillogó szemmel gyönyörködött benne. Aztán nyakába akasztotta a láncot és a tükör elé lépett. — Köszönöm szépen! — Tetszik? — Nagyon... Elégedetten néztek össze a szülők, s talán mindketten arra gondoltak, hogy szebb, jobb érzés ajándékozni, mint ajándékot kapni. A megszokottnál kissé hűvösebben ereszkedett le az augusztusvégi alkonyat Kissék lakására, az emeletes, lapostetejű, villaszerű épületre. Három éve fejezték be az építését. Azóta be is rendezték a legmodernebb bútorokkal, süppedő szőnyegekkel, színes tévével, meg minden más egyébbel, ami manapság kel! egy lakásba. A szőlőhegyen úgymond pazar hétvégi ház állott olyan vendégszobával, ami a legkényesebb igényeket is kielégítette. A „házikó" alatt pince a bornak. Nem egy irigyük — mert az is akadt — feltette magának meg másnak is a kérdést: miből, honnan? Nos, Kisséknek nem volt vaj a fejükön, nyugodtan kiálthattak a napra. A kezükhöz nem tapadt semmi, szorgalmas és becsületes munkával keresték meg, illetve szerezték meg a javaikat. Az évi szőlőtermésnek csak a felét dolgozták fel bornak, a másik felét eladták. Jó pár ezer koronát hozott a házhoz. Mezeiné kertészkedéssel foglalkozott. Férjétől tanulta meg a kertészkedés tudományát. A nagy kertben fóliázott. Évente huszonöt-harminc ezer koronát is behajtott a zöldségtermesztéssel. A szőlő végi, be nem telepített földön görögdinnyét termelt, ami talán még több jövedelmet hozott, mint a zöldségtermesztés. A fiatalok is jól kerestek, nem csoda hát, ha szorgalmunknak megvolt a gyümölcse. A vacsorát aránylag jó hangulatban költötték el, bár Kiss Ferencet állandóan Bányász Mihály esete foglalkoztatta. Legszívesebben azonnal hozzáment volna, hogy megtudja, mi a helyzet, mi is történt tulajdonképpen. Vacsora után Erzsébet a lányához fordult: — Mesélj, Alexandra, mi újság az iskolában!? — Új osztályfőnökünk lesz. — Ne beszélj... Milyen szakos? — Matematika-fizika ... — No, végre! Nagyon kell már egy jó matikus. — Matikus? — húzta el a száját kissé gunyorosan Kiss Ferenc. — El tudom képzelni, milyen száraz ember lehet. Akár a tavalyi kukoricaszár! Alexandra rejtelmesen mosolygott: — Tévedsz, apukám!... Nem öreg. nem száraz, nem férfi, hanem nő, még hozzá egészen fiatal, és ilyen ni!, csinibaba! — Csinibaba!? — nevetett fel az apa. — Igenis csinibaba! És Bódi, a zeneszakosunk máris beleesett. Sürög-forog körülötte, mint a szédült liba. — Alexandra, kislányom — szólt rá feddőn a nagymama. — Honnan veszed, hogy beleesett? — kérdezte az anya. — Meglátni azt. — Egy hét alatt? — Beleesett és kész! — ismételte A- lexandra makacsul. — Felőlem akár a meszesgödörbe is beleeshet az a széltoló Bódi — mondta Kiss Ferenc fitymáló közönnyel. — De, Ferenc, hogy beszélhetsz így a lányod tanítójáról?! — kérdezte Erzsi feddő hangsúllyal. — Igaz is, hiszen müvészlélek — mondta a férj foghegyről. — Nem csoda, ha minden szoknya szelétől megszédül. Különben ki törődik vele, az ö dolga ... (Folytatjuk) FOTÓ: V. PŔIBYL Füst Milán/TÉL Fagyos és sötét a föld. S egyre ridegebb lesz, meglásd, amint majd lassú ütembe' fordúl Az Orion-csiilagzat ködképe felé. Tapintsd meg göröngyeit is, azok is porosak, ridegek S képzeld el: még egyre porosabb lesz minden. Mindétig szürkébb lesz a világ, — mintegy a ridegség Elönti majd a dolgok leg lény egét, lehatol s a por is itt fenn Mindegyre elhatalmasodik... S menj most tovább! Képzeld el azt is, hogy már egész fagyott megállt, megúnta vándorlását megmeredt, — S már itt harsog feletted az apokalypszis száraz kőförgetege, melyben A fagyott göröngy majd úgy repül, akár a vak madár, Veri a szél, a forgó-szél veri, tölcsérben forog, avagy a rohanó szélvihar. Lökéseiben csapdos, szárazon kopog és megver... S képzeld el ezután, hogy itt jártam én, vedd szivem melegét. Vedd, hogy itt voltam egykor, énekeltem, s mily dallamokat! Földnek fekete göröngye felszállottam Mélységes éjszakámból sápadt arccal, fel a nap felé, a fény alá... S himnuszaimat zengettem feléd! — és harsogtam S rajtad feledtem szomorú szemeimet: vigasztalan örökkévalóság! Kakasviadal volt itt és ó minő! Még emlékezem is! A Kidnek két röge feltámadt S egymásnak eredt... Ezernyi pár párviadalban öklözött s hirtelen visszahullt, Időnként rádmeredtek: Megfoghatatlan! — s kiáltának: íme a megfoghatatlan! s vérben forgó szemeik Kimeredtek az iszonyattól... Lobogás volt itt, lázas vacogás, — lélek, ó árva vándor. Fórnak vándora, — lassan vond ki magad innen, úgy akarom. Ne figyeld a lobogást. Várj. Amíg majd befordulunk valamerre valahányan s a felejtés szürke köpenye s a kőzivatar Betemet s beborít. 15
